Történetek

1930, ősz. Mint minden reggel, ez is álmosan és rossz hangulatban kezdődik. William- nak, az átlagos hétköznapi embernek, kinek munkája a más városban elhelyezkedő exportcégekkel való üzletkötés, ismét egy félelemmel teli napnak kell elébe néznie. El is indul, el fojtva magában azt az érzést, amivel nap, mint nap megküzd. Amint kilép az utcára egy rettegés hatol bele mélyen a lelkébe, keze pedig akár egy parkinson kórosnak, sebes remegésbe kezdett. De nincs más választása, mennie kell......

Majdnem kétszer akkora volt, mint egy farkas, de ezek öten voltak. Elkezdték körbe fogni, és ezt nem hagyhatta. A főordas szeme egyértelműen fenyegető volt. Úgy látszott őt veszélyesebb ellenségnek látták, mint a gazdáját, ezért csak rá figyeltek. Nem hagyhatja, hogy valami baja essen az Embernek. Ekkor egy hatalmas üvöltést hallatott, és nekitámadt a vezérnek...

De hát... itt volt az idő! Ugrani, ugrani, ugrani! Mély levegőt vettem. Nekifutottam. Éreztem, ahogy a levegő karistolja az arcom. Ahogy a hideg belehasít a szememben. És éreztem, ahogy eltűnik a lábam alól a talaj. És akkor már éreztem, tudtam a végzetem...

Van, hogy nincs munka és nincs barátság, és nincsenek státuszok. Csak férfi és nő.
Mikor találkoztak először? Már egyikük sem tudja. Mikor fontak hidat a tekintetükből? Nem emlékszenek. Az egész csak úgy jött. Olyan természetességgel és intenzitással, hogy maguk is meglepődtek rajta...

Nem tudta pontosan, hogy mennyi ideig tartott, amíg megnyugodott, de lassan kezdett magához térni. Az arca koszos volt a rászáradt földtől, és a könnyei barázdákat vágtak benne. Megpróbálta kitapasztalni, hogy mire képes ebben a szorult helyzetben. Sorban megmozgatta a jobb kezét, majd a balt. A keze legalább nem sérült...

Mehdiyai tartózkodásom utolsó előtti napja volt. Tudtam már, hogy nem fogok új barátnőt találni Fatima helyett. Egykedvűen üldögéltem az ernyőm alatt, vadászösztönöm azonban még ebben a kilátástalan helyzetben is működött. Képtelen voltam nem tudomást venni a bronzbőrű, tökéletes alakú, buján leomló hajú marokkói lányok szépségéről. Sasoltam jobbra-balra, hátha adódik ismerkedési lehetőség. A napfény, az óceán morajlása és a tengerparti szellő bársonyos érintése valamelyest ellensúlyozták...

Igen, velem is megtörtént már az, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Mégis úgy érzem, minden egyes tettem jó volt valamire. Néha másoknak segítettem vele, megnevettettem őket, vagy éppen magam kárán, bár megtanultam valamit...

Hideg szél van. Belőlem fúj. Nem zavar, bár másnak fájhat. Csípős. Ha aludnék, tűz- kék szempár kényszerít, babonáz, börtönöz. Kezem millió apró tüske simogatja, hol érte, jég harapja összeszorított szám...

- Szíven akartál lőni, hogy biztosra menj! - Erre elkezdte kigombolni az egyenruhája zakóját, majd a nyakkendőt, az inget is szétválasztotta, és megmutatta a sebhelyet. A bal mellbimbó mellett egy centis lyuknak a forradása látszott, ez volt a bemeneti seb. Ekkor megfordult, és a hátát is megmutatta...

Még nem érzi az egyre növekvő nyomást a légcsövén, ahogy deformálódva, végül majd péppé roppan. Az utolsó pillanatokat éli, s ekkor rájön végre. Akit megmentőjének látott, az gyilkosa. Élete utolsó néhány másodpercében feltámad az életösztöne, és küzd a fuldoklás ellen...