Hópelyhek Tánca

- ajánlással Whym-nek -

Hó hullott a tájra azon az éjjelen. A hópelyhek kristálytüll ruhákban táncolva kapaszkodtak össze puha, fehér takaróvá. A kisfiú az ablaküveghez nyomta fitos kis orrát és szinte megbabonázva nézte a hópelyhek táncát. Szemei ragyogva tükröződtek vissza az üvegen, a Hold bámulatosan kék mosolyával simogatta a földet és adta fényét a kergetőzve, szédületes tempót diktáló hópihéknek. Kavarogva törtek át a sötét égbolton, egyikük csipkézett szoknyácskája hozzáláncolódott a másik tűsarkaihoz és hangtalanul, nevetve ropták a táncot a föld felé, mint rosszcsont kölykök.
- Anya, nézd, hogy esik a hó!- szinte kipirult arccal rohant ki a szobájából, pizsamáján a mellrésznél, sárgarépa orrú, gombfekete szemű hóember mosolygott. A gyermek imádta a telet, imádta látni miként borul a világra védelmező hideg fehér dunnaként a tél. Felelet azonban nem volt. A konyhában hangosan veszekedett tovább az apa és az anya. A kisfiú megtorpant egy pillanatra, majd az előszoba ablakhoz futott, onnan nézte tovább a szédítő hóesést. A lélegzetét is visszafojtotta úgy nézett ki az éjszakába, úgy figyelve tovább az apró pihéket, a tél ajándékait. Milyen jó lett volna csak egyet a tenyerébe hagyni hullani, de tudta azonnal meghalnának, hiszen a kisfiú meleg tenyere nem volt számukra biztos menedék. Távolról figyelte hát őket, a ház biztonságos melegéből. Az anya és az apa tovább kiabáltak egymással.

- A gyerek velem marad, őt nem adom! - mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
- De akkor láthatom, amikor csak akarom, ebből nem engedek!- kontrázott rá a férfi mély basszus hangon, szinte mennydörögve a felesége felé.
- Akkor láthatod, amikor én jónak látom, vagy ahogyan majd a bíróság dönt. - a nő hangja továbbra is parancsoló volt. A férfi némán bólintott. Bármibe beleegyezett, amit a nő csak akart, de a fiától nem akart elszakadni. A szívükben mérhetetlen haraggal egymás iránt tértek nyugovóra. Áthaladva az apró lámpával világított előszobán át, ahol a nagy ablaknál a kisfiú gubbasztott. Észre sem vették őt. Egyre erősebben kezdett esni a hó, tánca még szédítőbb még magával ragadóbb lett. A kisfiú levegőt is alig mert venni, megbabonázva figyelte őket, szívében egyre jobban feléledt a vágy, hogy velük együtt kergetőzzön. Felszabadultan, mindenről megfeledkezve.

Az ajtó szinte magától tárult ki előtte, és úgy tetszett, hogy a pizsamán mosolygó hóember gömbkeze integet a kinti pelyheknek. A kisfiú mezítláb lépett ki a lépcsőre. Szúrt és égetett a lehullott friss hó, és ijedten, ösztönösen kapta fel először apró talpait. Végül nem törődve sem a hideggel, sem a fájdalmasan csipkedő hótakaróval megindult előre a kert felé. Karját a magasba emelte és kacagva vetette magát a táncoló hópelyhek közé. Forgott és sergett körbe- körbe, hagyva, hogy hajára hulljanak a kristályok, hagyva, hogy ruhájára tapadjanak és így együtt feledkezzenek bele ebbe a szédült és jéghideg játszadozásba.
Szinte csalogatták maguk közé, hallotta az angyalok muzsikáját, a szívbemarkolóan gyönyörű éneküket, melyet csak ő hallhatott, senki más. Neki szólt, csak neki. A hópelyhek ugrándozva táncolták körül és telepedtek meg rajta, ő pedig nevetve, kipirult arccal haladt előre. Köré vonta sátrát a korom éjszaka és elveszett a táncoló télgyermekek között. Szabad volt és végtelenül boldog.

A hajnal vörösen és ragyogva köszöntött a világra. Mindent bevont a hódunna, a világ zajai hirtelen tompák és nagyon finomak lettek. Puha lett minden. Az anya és az apa a konyhában reggeliztek, már órák óta nem szóltak egymáshoz, míg a csendet végül a férfi törte meg.
- Vince felébredt már?
- Nem tudom, eddig még nem láttam. - felelte az anya, aki egy újság fölé hajolva iszogatta a kávéját. - Lehet, hogy nézi a TV-t, szokás szerint és az ágyban lustálkodja végig a délelőttöt.
- Nem hiszem. Leesett az első hó, ilyenkor már itt szokott toporogni, hogy kimehessen. Tudod mennyire imádja a telet. Megyek és megnézem. - jelentette ki a férfi és a gyermek szobája felé indult.

Nem sokkal később kétségbeesett kiáltozások törték meg felváltva a ház nyugalmát. A férfi és a nő is a gyermek nevét kiabálták tehetetlenül, de felelet nem volt, csak a némaság. Még a visszhang is néma maradt, minden szavukat, minden kiáltásukat elnyelték az összetapadt hópelyhek. A nap sugara arannyal és kékkel világította meg a téli tájat amikor is egy éles visítás hallatszott a fenyőfák felől a kertben ahol az anya tehetetlenül rogyott le egy hóval borított kupac mellé. A kék pizsama volt csupán felismerhető, melyen úgy tetszett a répaorrú hóember már nem mosolygott. A kihűlt kis arcocskán azonban boldog mosoly volt. Egy halálra fagyott gyermek utolsó emlékeként, ahogyan a táncoló hópelyhekkel egy melegebb és sokkal boldogabb világba távozott.