Csalimese 2

1990. január 7.-e. Egy igen szerencsétlen nap sokak számára.

Aznap reggel minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor kora reggel. Emberek ezrei ülnek autóba, a reggeli kávé után, ezrek szállnak be a tömegközlekedés lassú eszközeibe, ezrek alszanak tovább a kies, és még sötét sikátorokban. Az időjárás jó pár éve szeszélyes: nyáron mikor forróan kéne sütnie a napnak, akkor esik az eső, és hideg van, télen pedig rekkenő hőségben izzad az egész világ. A tudósok ezt mind a globális felmelegedés hathatós jelének vélik, sokan pedig csak lustán legyintenek rá, és tovább szívják a cigarettát.
Szóval ezen a felhős, és halványan borús reggelen dr. Hirtai Margaret, földszinti lakásából nézett ki az ablakon.
- Vigyél kabátot, hideg van. – mondta a szoba felé fordulva, ahol a középiskolás fia készülődött iskolába menni.
Rendben. – dünnyögte az orra alatta megszólított, és lustán hátracsapta hosszú, barna haját. – Aztán jó legyél anya! – nevetett, és a hátára lendítette az iskola táskáját. Az ajtó halkan csapódott mögötte, és lassan elnyelte tömeg, mely a metró felé tartott. Hirtai Josh keresztülgyalogolt a kellemes dérrel fedett téren, és bekanyarodott a körútra. Az iskolások kisebb, nagyobb csoportjai bandukoltak a kiszemelt intézmény felé, közben riadtan tekintettek az égre.

Ugyanis az ég, most már teljesen szürke volt, nagy madárraj kanyarodott a panelházak dzsungele felett, károgásuk betöltötte a levegőt. Josh örült, mikor leért a metróba, mert ott meleg volt, és a szél sem fújt, csupán a szagok voltak kellemetlenek. Néhány hajléktalan aludt a koszos falaknak dőlve, vizeletük bűzét messzire vitte a szerelvény szele, amint kegyetlenül hangosan befékezett az állomásra, melyen már ideges emberek tolongtak.
A szerelvény gyorsan haladt a sötét alagutakban erős fényszóróikkal bevilágítva a sötét alagutakat. Josh egy idő után leszállt és feljött az utcákra. Jó 10 percet utazott, lent a föld alatt, ez alatt az időjárás kétszer olyan rosszra fordult. Már nemcsak a komor esőfelhők vonultak fenyegetően, hanem a szél is megindult, az emberek egyre többet néztek fel az égre.
- Közép Európában nem szokott sehol kialakulni egyetlen gyenge tornádó sem… - hallatszott egy öreg, baseball sapkás férfitól, aki épp az időjárást magyarázta fiatal hallgatóságának egy nagy bérház árkádjai alatt. – De azért jobban teszitek, ha gyorsan bementek az iskolába. – dorgálta meg őket az öreg, és maga is elballagott.

Josh ezt már csak fél füllel hallotta, mert a lámpa mielőtt várt egy ideje, zöldre váltott, szabad utat engedve a gyalogosoknak, akik nyomban elözönlötték az úttestet. Néhány ember, előkereste menet közben, mély táskájából az esőköpenyt, és nyomban fel is vette.
- Nem árt elővigyázatosnak lenni. – bólogatott magának, egy nem teljesen komplett férfi, aki valószínűleg a drága öltönyét is féltette.
Az iskola mely felé tartott régi volt, nagyon régi, de masszívnak látszott a távolból. Magas volt, hatalmas fekete kőtömbökből készült, még 1700 körül, azóta azonban átépítették nem egyszer.

A szokásos ellenőrzésen Josh felmutatta igazolványát, mely nélkül nem mehetett be bárki a kapun, melyet nagyra tártak a takarítók. Bent már nem az a sötétség fogadta, mint kint, az utcán, a kellemesen zúgó neoncsövek nyugtatató fénnyel vonták be az iskolát. Josh vett egy kávét, és felment a hatodikra, végiggyalogolt a folyosón, melyen több diák is a kinti időről beszélgetett. Az osztályába csak fiúk jártak, ugyanis az iskola nemcsak gimnazistákat képzett, hanem műszaki tevékenységben dolgozó diákok továbbtanulását is segítette. Ez az osztály ilyen volt.
- Hello, srácok! – köszönt belépve a terembe, a hatalmas ablakok alatt egy páran kártyáztak, valaki az anyagot magolta, mások keresztrejtvényt fejtettek. Éles kontrasztot alkotott a bent lévő fény, a kint lévő sötétséggel.
- Te Josh, - fordult hozzá Tom, egy magas, és izmos srác, aki inkább az erejét fitogtatta, mint gondolkozott: - Vágod, mi van kint? – kérdezte, és hatalmas karjával az ablakra bökött.
- Igen. – mosolyodott el a fiú, mihelyt leült a helyére, és kicsomagolt egy szendvicset: - Mivel kintről jöttem, tudom, hogy mi van odakint. Többen felnevettek a morbid kérdésen, és tovább folytatták a megkezdett tevékenységeiket.
- Szerintem vihar lesz. – mondta halkan a mellette ülő szemüveges fiú, aki egy nagy, és látszólag roppant unalmas könyvet olvasott.
- Igen? – nevetett a mögött ülő fiú, Net, aki szemrebbenés nélkül mondott sok olyat, ami nem volt igaz, de ezt sosem ismerte volna el. – Miből gondolod okostojás? Talán abból, hogy kilométer magasan tornyosulnak a felhők az égen? Vagy talán abból, hogy kint elült a szél?
Erre minden cselekvés abbamaradt, és minden fej az ablak felé fordult. A szél zúgása tényleg abbamaradt, Josh az ablak előtt lógó hatalmas iskolai zászlóra nézett, és nyelt egyett.
- Ja, vihar lesz. Nézzétek a zászlót. Megállt.
Net felpattant a helyéről és kitárta a nagy ablakot, kintről azon nyomban hideg levegő áramlott be, ami szempillantás alatt végigsöpört mindenkin, és mindenen. A huzat bevágta az ajtót, mire mindenki nagyot ugrott egyett ijedtében.

- Hülye marha! – nevetett egy nagyon alacsony fiú, aki a táblának dőlve firkált obszcén szavak a táblára. – Majd összeszartam magam. – dorgálta meg Net, és tovább folytatta roppantul érdekes tevékenységét.
- Attól függetlenül reggel hidegebb volt. – állapította meg Net, és kiköpött az ablakon. – Olyan a levegő, mintha megállt volna. Nem?
- nézett hátra, de addigra a tanár már ott állt az ajtóban.
- De, fiam. – morogta a bajszos, köpcös tanár, és a tanári asztalhoz sétált, majd az osztályhoz fordult: - Olyan mintha megállt volna az időjárás. De most már ülj le, mert el szeretném kezdeni az órát.
Wetterhán Norton tanár úr jó fej volt, de nem szerette, ha az órán nem az ő utasításait követjük, ezért mindenki gyorsan eltette azt, amivel épp foglalkozott és elővette a fizikát. Ez a tantárgy nem volt a diákok kedvence, főleg, mert négy évig tanulták emelt óraszámban, meg azért is, mert szinte érthetetlen volt:
- Ideális gázok címszó alatt, - kezdett bele a tanár, mire az osztály elkezdett szorgalmasan jegyzetelni. – értjük azokat a folyamatokat, melyeket a gázok fizikája sorén használni fogunk.
Nem mindenki írt, az első sorokban egy nagydarab tejfelszőke fiú piszkálta az orrát, miközben egy hatalmas női mellett rajzolt a füzetébe. Akadt olyan fiú is, aki a padra, mások zsebkedőre firkáltak. A tanár folytatta:
- Az első, amiről említést kell tennünk, az Izobár folyamatok. Ennek az állapotváltozásnak, roppant egyszerű definíciója van, diktálom: Azonos nyomáson történő állapotváltozás.

Egy cseppet várt, hogy mindenki, aki írni akart az órán, le tudja írni, majd folytatta: - A képletet felírom a táblára. – mondta, és krétáért nyúlt a tábla alatti kis dobozba, de a szeme megakadt az ablakon. A távolban egy hatalmas szürke függöny takarta el az iskolától egy, esetleg két kilométerre lévő bevásárlóközpontot, egy pillanat alatt. A szél előbb ért oda, mint az esőfüggöny, és meglódította az ablakot, ami élesen megnyikordult, és majdnem beszakadt.
Net egyből odaugrott, és becsapta az ablakot, de ezzel a mozdulattal hátraesett, és fenékre tottyant a parkettán. Azon nyomban az eső ezer keze kopogott sebesen az üvegen, és a szél nyomta kívülről befelé.
- Azannya! – füttyentett egy srác, aki még az órán is napszemüvegben ült, és többen is az ablakhoz rohantak, hogy megnézzék maguknak az esőt, mely kitartóan ostromolta az ablakokat. A kint lévő emberekre hideg zuhanyként zúdult az eső, gyorsan fedezék alá húzódtak. Josh szeme láttára a szél felkapott egy babakocsit és messzire felröpítette a levegőben. Kiáltás harsant, a visszhang végigbucskázott levegőben, ahogy a gyermekét vesztett anya a földre roskadt.
A döbbenet végighullámzott a diákokon, nem sokan láttak még ilyet. Wetterhán tanár úr még mindig a krétával bajlódott, mely beszorult a krétatartóba, de amint sikerült kiszabadítania, egyből az élre állt:
- Rendben van fiaim. Mindenki szépen leül. – mondta mire mindenki leült, és szótlanul néztek ki az ablakon. Kint villámlott, majd nyomban mennydörgött, de olyat, hogy a falak is belerázkódtak. Josh sejtette, hogy ez nem lesz egy átlagos fizikaóra, a tanár máris elvesztette a fonalat. Diákjait jobban érdekelte a vihar, mint az Izobár folyamatok.
- Képlettel a következő: - mondta, és felírta a táblára a kusza ábrát, majd ijedtében hátraugrott. Egy nagy, fekete kuka csapódott a leghátsó ablakhoz, mire az éles reccsenéssel megrepedt. Többen felkiáltottak, már nem akarták, vagy nem tudták leplezni félelmüket, és kirohantak a folyosóra. Josh, Netval, és még néhány osztálytársával kiléptek a fényben úszó folyosóra. Sorozatban csapódtak ki az ajtók, a diákok elözönlötték a folyosókat. Josh körbenézett: egy magas lány, lassan dülöngélve éktelenül ordítva közeledett feléjük, mindkét kezét az arcára szorítva, melyből vér ömlött a kőpadlóra. Többen is sikítottak, nem csak lányok, és egy nagy áradat hömpölygött le a lépcsőkön, elől és hátul is. A nagy kavarodásban kivált egykét tanár is, köztük a magas, és mindig délceg tartású testneveléstanár. Egy sebesült lányt tartott a karjaiban, köpenye mely körülötte suhogott, véres és piszkos volt, parancsokat osztva haladt keresztül a folyosón.
- Frimitz fiam! Azonnal szaladj le az igazgatóságra, és intézkedj mentőért. - a nagy kavarodásban feltűnt Joshék osztályfőnöke, Garbons. Hatalmas termetével, jóval a diákok fölé magasodott, úgy ordított oda Joshéknak:
- Le innen a felsőbb szintekről, a tető akármikor átszakadhat! – és már el is tűnt, mintha kámfor nyelte volna el.
- Igaza van! – rángatta Net a karját, és Lajossal a nyomukban lesiettek egy szintet, ahol a diákok fejvesztve menekültek a földszint felé. Voltak olyan diákok, akik a mobiltelefonjukkal próbáltak kapcsolatot teremteni, volt olyan diák, aki pedig a számítástechnikai terembe tört be, és ment fel msn-re, hogy hátha ott válaszol neki valaki. Egy lány csapódott a fiúk mellé:
- Teljes kavarodás van az egész épületben! – ordította nekik, mert a zajban semmit nem lehetett hallani, olyan volt, mint egy túlfűtött rock koncert. – Egy két felsőbb éves megpróbálta elbarikádozni a főbejáratot, és az aulában kialakítani egy szélmentes menedéket, de a szél átlökött mindent! – kiabált tovább a lány. – Bútorok, táblák, és egy csomó dolog röpködött ott lent, sokan ott helyben meghaltak, mert levitte a fejüket egy éles stoptábla!
Net megrántotta Josh karját:
- Josh! – kiáltotta. – Le kell mennünk a pincébe vagy a kazánházba! Oda nem fúj be a szél!
- Remek. Nyomás! – üvöltötte és átnyomakodott a tömegen, akik, még mindig le akartak jutni az alsóbb szintekre. A kis csapat, Josh vezetésével átjutott az első nagy tömegen, és a hátsó lépcső felé vették az útjukat.

A tantermekben a szél áttörte az ablakokat, és a falnak taszította a nehéz asztalokat, székeket. Egy másik csoport megpróbálta csukva tartani az ablakokat a Fizika teremben, de a vihar erősebb volt: az ablakok kitörtek, az üvegszilánkok pedig utat találtak a szemekbe, nyakakba. Lajos félretaszított egy dagadt gyereket, aki elállta az útjukat a hátsó lépcső felé menet:
- Húzz innen Hájpacni! – üvöltötte, és letaszította a lépcsőn a srácot. Mikor végre lejutottak a 4.-re, ott szörnyű látvány fogadta őket: a folyosót, egész hosszában elárasztották a hullák. A padló, mely valamikor még fényesen csillogott, most vértől volt csatakos.
A szél csak úgy süvített, keresztülhajított egy nagy fémdarabot, többen is lebuktak, hogy elkerüljék a biztos halált.
- Gyerünk! Be a szertárba! – kiáltotta a lány, aki melléjük csapódott, még fenn az ötödiken, egyikük se ismerte, csak látásból. Josh nekifeszült az ajtónak, de az zárva volt!
- Segítsetek! – kiáltotta, mire Lajos is nekiugrott az ajtónak, recsegett ropogott, de nem tört be.
- Így nem jutunk be. – állapította meg Net, és szemrevételezte a folyosón összehalmozódott különböző tárgyakat. Abban a pillanatban a szél olyan erővel fújt keresztül a termeken, hogy hátraestek, Lajosnak pedig egy kis, fémes fényű tárgy beleállt a bal felsőkarjába. Nagyot ordított, és a falnak lapult, ahogy a többiek is, mert több éles tárgy repült keresztül a folyosón, lekaszálva egy lány fejét, aki túl későn bukott le. Vér fröccsent szét a falakon, többen el is ájultak, sikítás hallatszott, olyan mintha valakit nyúznának. Josh felpattant, nyomában a sebesült Lalival, és a lánnyal, és megint nekifeszültek az ajtónak, de az nem engedett.
- Ott! – kiáltott Dani, és a folyosó másik végére mutatott. – Ott van egy feszítővas!
Josh odanézett, és egy kicsit megrökönyödött, amit látott. Egy tucat feszítővas hevert szanaszét az Irodalom tanárok szertárja előtt.
- Majd én érte megyek! – kiáltotta a lány, és mielőtt megállíthatták volna, már nekieredt. Lajos a falnak dőlve figyelte, ahogy kikerül, egy veszélyesen kilengő ajtót, melynek a fele leszakadt, majd átugrik egy halom üvegcserépen.
Kint mennydörgött az ég, és a falak megrázkódtak. A folyosó másik végén feltűnt egy hatalmas alak. Garbons, az osztályfőnök sietett feléjük. Mentében felkapott egy asztallapot, és maga elé tartva átvágott a termen. Mikor meglátta a lányt, egy pillanatra ő is megállt, majd nyomban a segítségére sietett:
- Anne! Jöjjön onnan! – kiáltotta, mire a lány a falhoz lapult, és nagy szemeket meresztett a termetes emberre, aki megindult felé. Fekete öltönyét a legkülönbözőbb féle szennyeződések tarkították, volt rajta vér, zöld epe folyadék, kosz, és sár is. Joshék figyelték, ahogy a szél nekifúj egy ablaktáblát, ami ha eltalálja, széttöri a fejét, de ő csak feljebb emelte az asztallapot, és így az üveg azon tört szét. A feszítővasakhoz érve felkapott kettőt, míg a másik kezével az asztalt tartotta pajzsként egy asztali lámpa ellen.
- Gyere ide mellém! – kiáltotta a lánynak, mire az odaugrott hozzá. Együtt keltek át a hadszíntérré változott folyosón, miközben még mindig kiáltások, halálhörgések, sikítások hallatszottak. Josh és Net feltámogatták Lajost, aki megpróbálta kiszedni karjából a szilánkot, de nem ment neki. Az ajtó mellé, a falnak támasztották, és körbeállták, nehogy valami nekicsapódjon.
Garbons és a rémült Anne odaértek az ajtóhoz:
- Fogd meg! – kiabált rá Joshra az osztályfőnök, és odadobta neki az asztallapot. Fogta a feszítővasat, felfeszítette a zárat. Az ajtó kitárult, ők pedig bemenekültek rajta. Lajost egy magas kartondoboz sornak döntötték, míg a többiek becsukták az ajtót, és eltorlaszolták egy nagy vaslétrával, és több felmosóronggyal. A kis szertár igen szegényes berendezések tarkították: magas polcok sorakoztak a falak mentén, rég elkobzott iskolai holmik hevertek a felsőbb polcokon, gyanús tartalmú üvegek sorakoztak alattuk, egy emberi koponya meresztette rájuk szemüregét. (szemléltető eszköz, biológia órán.) Egy pár üresnek tűnő kartondobozból emelt keskeny torony hevert az egyik sarokban, nyilván tele volt pókokkal. A padlót vastag porréteg fedte, nyilván nem sűrűn nyitották ki ezt a helységet.

Kint a szél, jól hallották süvített, tombolt a vihar, mint még soha. Újabb halálhörgések, sikolyok hatolt a fülükbe, de nem merték kinyitni az ajtót. Net leroskadt Lajos mellé a poros földre:
- Ezt nem hiszem el! – tört ki kétségbeesetten.
- Én sem. – nyögte Anne, és ő is letottyant a fenekére. – Mi történt kint? – fordult az osztályfőnökhöz, aki csak állt az ajtó mellet, mint valami szobor.
- Nem tudom. – mondta eltűnődve, látszott az arcán, hogy legszívesebben nem itt lenne. Josh tudta, hogy a családjára gondol, ahogy ő is.
- Nem tudja? – kérdezte felháborodva Net. – Szerintem egyértelmű. – fordult a lányhoz. – Kurva nagy vihar tombolja ki magát épp a fejünk fölött.
Egy pillanatra csend lett, mert valami nagy nekicsapódott az ajtónak, de az állta a sarat. Garbons is elfordult az ajtótól, és kedvtelve pillantott a helységre.
- Okos gondolat volt, hogy ide bújjatok. – mondta, és ő is leült a földre. – Amikor kitört a vihar lent voltam az igazgatói irodában, és telefonáltam. A telefon rögtön kiment. Aztán kitörtek az ablakok, így kimenekültem a titkárságról, és néhány felsőbb évessel megpróbáltuk eltorlaszolni az aulát.
- De nem sikerült. – mondta könnyes szemmel Anne. – Össze-visszarepült minden, félő volt, hogy valami eltalál, ezért felmentem az ötödikre.
- Ott futottál össze velünk. – mondta Josh, akiben összeállt a kép. – Ott lent mindenki meghalt? – kérdezte az osztályfőnöktől, aki bólintott.
- Egy autó maradványai kitaszították a főbb torlaszokat, és elsöpört mindenkit. Én is csak azért éltem túl, mert épp akkor léptem fel az elsőre, egy padért. – darálta, és felnézett a villanykörtére, amiből még mindig kellemes fény áradt.
- Legalább nem a sötétben kell ülnünk. – jegyezte meg Net, mire a lámpa sziszegve kialudt, teljes sötétségbe vonva a kis helységet.

A vihar jó fér óra múlva sem csitult. Egyszer egy hangos sziréna kapcsolt be valahol, lehetett egy rendőrautóé, vagy egy mentőautóé, akárcsak egy üzlet lopásriasztója. Teljesen mindegy volt, ugyanis hamar elhalkult, és nem lehetett többé hallani.
A lábdobogás már rég elhalt kint a folyosókon, már csak az óriási szél dobálta a tárgyakat, faltól-falig. A kis szobában ülő társaság többnyire néma csendben ült, meredten néztek maguk elé. Josh azon tűnődött, vajon a két öccse is behúzódott valahová, ahol kivárhatja a vihar végét. Édesapja biztos rendben van azon a katonai támaszponton, ami jóval a föld alatt van. Édesanyja pedig rettentően elővigyázatos, amint megneszelt valamit lement a pincébe. Előtte ült egy nagy árny, Garbons, aki a műszaki rajzott tanította az iskolában. Azóta meg sem mozdult, lehet, hogy elaludt?
Bal oldalt a dobozoknak dőlve aludt Lajos, akinek sikerült kihúzni, és egy ronggyal betömni a sebét. Egyenletesen lélegzett, néha viszont idegesen dobbantott egyett a lábával. De ez senkit nem zavart. Net egyfolytában motyogott, mintha számolna valamit, percenként új és roppant furcsa ábrákat rajzolt a porba, majd gyorsan ki is törölte egy lusta kézmozdulattal.
- Bocs. – suttogta a lány, akit kiderült, hogy Annenak hívnak, és finoman megbökte Josh lábát. – Hogy is hívnak?
- Josh. – mutatkozott be a fiú. – Bátor volt, hogy elmentél a feszítővasért. – mondta csak úgy.
- Kösz. – nevetett a lány. Kicsit ideges nevetés volt ez, nem szívből jövő. Mondjuk ez érthető is ilyen helyzetben. Sok olyan ember van, aki sokkot kap, vagy szimplán megőrül.
- Melyik osztályba jársz? – kérdezett tovább a lány.
- 10.-be.
- Én végzős vagyok. Vagyis csak voltam. – kesergett a lány. – Nem tudom, mi maradhatott, mondjuk a fizika teremből.
- Engem nem érdekel. Úgyis utáltam.
- Gondoltam! – kuncogott a lány. – Gordos óráit nem sokan szeretik!
- De nem ám. – szólt közbe Net. – Sőt! Kifejezetten utálja mindenki. – a fiú úgy látszott felhagyott a számolással, most törökülésben ült egy nagy, és dohos párnán, amiből nagy porfelhők törtek elő, ha arrébb tette a fenekét.
- Remélem a barátotok, felépül majd. – suttogta Anne, és Lajosra bökött, aki továbbra is békésen szunyókált.
- Biztos vagyok benne. Elmegy egyett gyúrni, és olyan lesz, mint régen.
- Ez bizony így van. Kész izompacsirta a csávó! – nevetett Josh.
A folyosón megint betört egy ablak, és valami végigkarcolta a folyosó padlóját.
- Észrevettétek, hogy már nem kiabál senki? – kérdezte Net, és az ajtóhoz lépett. Egy pillanatra megállt hallgatózni, majd visszaült a helyére. – A viharon kívül egy árva hang se hallatszik.
- Gondolod hogy mindenki meghalt? – kérdezte ijedten a lány, és közelebb húzódott Joshhoz.
- Nem hinném. – szólalt meg Garbons megnyugtató, mély basszusa. A gyerekek felkapták a fejüket, mert a férfi felállt. – Szerintem azért egy pár embernek ugyanúgy sikerült valahová behúzódni. – szünetet tartott, majd mélyet lélegzett: - De erről csak akkor győződhetünk, meg ha kimegyünk.

Szavait síri csönd fogadta, majd Net kifakadt:
- Én ki nem megyek! – mondta, és hátrébb húzódott. – Szerintem a legokosabb dolog, amit tehetünk, az, ha itt maradunk, míg a vihar elül.
- Én sem most akarok kimenni. – dorgálta meg felemelt mutatóujjával a tanár. – Csupán kapcsolatot próbálok teremteni.
Ezzel a rejtélyes kijelentéssel a magas polcok egyikéhez lépett, és matatni kezdett egy sor vastag falú palack között.
- Mit keres tanár úr? – kérdezte Anne, de addigra a férfi leemelt a polcról egy nagy, keskeny dolgot. A sötétben csak annyi látszott belőle, hogy egy antenna áll ki belőle, mely jobbra-balra leng.
- Egy rádiót? – hümmögött helyeslően Net, és közelebb húzódott a tanárhoz, aki új szerzeményét letette a földre.
- Honnan tudta, hogy van itt egy? – kérdezte a lány.
Garbons halkan elnevette magát, de csak hogy érzékeltesse a helyzet abszurdságát:
- Onnan, kérlek szépen, hogy egyszer rajtakaptam Gordos tanárnőt, hogy a foci meccseket hallgatja ebédszünetben.
- Óh! – kuncogott a lány, amint elképzelte a tanárnőt, egy ebben a helységben. – Értem.
- És gondolja, hogy működik? – érdeklődött Net.
- Az biztos. A kérdés az, hogy van e mit befognia. Ezt sajnos kétlem, de megér egy próbát.
A tanár bekapcsolta a szerkezetet, mire egy piros lámpa felgyúlt a tetején, és a hangszórókból egy halk sistergés hallatszott.
- Nézze meg van-e vétel. – sürgette Net.

Garbons pedig szép lassan el kezdte tekerni a kis görgőt. Szép lassan tekergette jó 10 percig. Amikor először körbeért, Net hangosat káromkodott, és visszamászott a párnájára. De a tanár nem adta fel, és kisvártatva adás is jött, egy zavart állomásról:
„az emberek hanyatt homlok menekülnek az utcákról.” – hallatszott egy rekedt női hang. – „mi behúzódtunk az állatkertbe az oroszlánfókák rendkívül jól megépített… „– a vétel egy pillanatra elment, majd megint visszajött: „a vihar innen jól látszik. Nem lehet kivenni merre tart, mindazonáltal… - az adás megint megszűnt és csak sistergés hallatszott. Jó egy perc telt el, mire megint ki lehetett belőle venni valamit: „most kaptuk a hírt, hogy nemcsak Budapest került a vihar alá, hanem a szomszédos Szlovákia, déli részén is…”
- Szuper. – nyögte közbe szkeptikusan Dániel. – Most tök nyugodt vagyok.
- Css! – pisszegte le a lány. – Hallgasd!
„a városban teljes a felfordulás. Több vagon is kisiklott, szörnyű pusztítást végezve, sokszor emberáldozatokat követelve. Semmilyen utasítást nem kaptunk, a telefonok nem működnek, az áramszolgáltatás pillanatnyilag szünetel. Azt javasoljuk mindenkinek, hogy maradjon bent egy jól zárható helyen, és…” – a vétel megszakadt, és többé nem volt hajlandó előjönni, bármerre tekerték a kis gombot. Egy idő után a tanár is felhagyott a próbálkozással, és letette maga mellé a szerkezetet.
Az eső keményen verte az ablakokat, megállás nélkül dörömbölt, de ők ebből nem hallottak semmit, mert a szertárajtó kiválóan hangszigetelt.
- Mit fogunk tenni? – kérdezte Net, és idegesen dobbantgatott cipőjével a dohos párnán ülve.
- Semmit. – nyögte Lajos. A többiek meglepetten néztek rá, ugyanis eddig a falnak dőlve horkolt.
- Hé! Öreg! – ujjongott Net. – Azt hittem annyi az izmaidnak!
- Dehogy. Meséljetek. Mi történik kinn?
Josh, és Net közösen elmesélték neki, hogy mi a helyzet, és hogy hol vannak. Lajos nem volt különösebben elragadtatva a dolgok állása felől, de belátta, hogy a leghelyesebb, ha itt maradnak bent. Garbons ismét hallgatásba burkolózott, nem volt hajlandó egy szót sem szólni, mikor Anne felkérte, hogy kommentálja a helyzetet.
Jóval fél 12 után a vihar már dobálta olyan sebesen, és nagy erővel a dolgokat, úgyhogy a tanár is megélénkült.
- Most már valakinek ki kell mennie. De nem egy ember lesz az, hanem minimum 2. – szólt.
- Én majd kimegyek, ha a vihar elállt. – sietett leszögezni Net.
- Én meg vagyok sebesülve. – mondta Lali, Net meg is toldotta: - esze híján neki csak az erejére lehet támaszkodni. Mivel nem tud talpra sem állni, ezért hasznavehetetlen. Egy lányt ugyebár nem tenne ki ilyen nagy veszélynek, tehát Anne is marad.
- Nem vagyok gyenge! – csattant fel a lány.
- Senki sem mondta, hogy gyenge vagy, de Josh, bizton állíthatom, hogy fittebb, mint te.
Garbons Joshra meredt:
- Gyere fiam, akkor mi ketten megyünk. – bólintott, és egyik kezével megfogta hőn szeretett asztallapját, aminek már fogót is készített a nagy várakozásban. Josh kezébe nyomott, egy széles fadarabot, amit az egyik szekrényből tépett le.
- Ez megteszi. – mondta. – De végig maradj mellettem. Ha egymás mellett maradunk, és két oldalról fedezzük egymást, akkor nem lehet baj.
- Értem. – bólintott Josh.
- Ti pedig maradjatok itt. – szólt Nethoz, és Annához, akik igyekezetek elhordani a barikádot.
- Elbarikádozzuk magunkat, és itt várunk, amíg vissza nem jönnek. – darálta Anne, és a sötétben jól kivehető volt, hogy halványan elmosolyodott.
- Helyes. – bólintott a tanár. – Akkor hát mehetünk?
- Igen. – bólintott elszántan Josh, és maga elé emelte a „pajzsát”.

Garbons egyből kinyomult az ajtón, egy másodpercre rá, már dördült is a becsapódó ajtó. A folyosón még mindig röpködtek a tárgyak, mert a szél még mindig elviselhetetlen volt. Őket is egyre a fal felé nyomta, de elszántan mentek tovább. Az elülső lépcső felé vonultak, hol testeken, hol üvegen gázolva át, egyre csak a folyosó vége felé haladva. Egyszer nekik ment egy hatalmas darab üveg, de sikeresen védték a cserepeket. A lépcső tetejére érve meglátták a szörnyű pusztítást, ami a főbejáratnál keletkezett, amikor az autóroncs becsapódott.
- Tovább. – morogta a tanár. – Lemegyünk a pincébe. Van egy kis ajtó, ami levezet oda, nem kell egyből az udvarra mennünk.
- Remek. – bólintott Josh, de tudta, hogy az durva menet lesz. Az a kis lejárat, az ott volt az egyik lengőajtó mellett, ami egyből kivezetett az udvarra.
- Minek megyünk oda? – kérdezte, a fiú.
- Mert könnyen lehet, hogy ott be tudjuk kapcsolni a az épület alatti kazánt.
- Miért kapcsoljuk be azt?
- Mert akkor az épület alapja felmelegszik, és jó kis meleg lesz idebent.
- De, miért csinálunk meleget?
- Mert könnyen lehet, hogy sokáig fogunk a szertárban ülni. – kacsintott a tanár.
- Akkor talán azután el kéne látogatni a büfé felé is. – mondta reménykedve Josh, mert már jó éhes volt.
- Nem tudom. – morogta a tanár. Majd még meggondolom. Az nagyon közel visz a főbejárathoz. Most pedig gyerünk.
Lementek a lépcsőn, Josh egyszer elcsúszott egy nagy tócsa vérben, de Garbons elkapta, és visszarántotta. Lent a legalsó szinten a falnak dőlve ült egy véres nő.
- Kati! – kiáltotta meglepetten a tanár, és leguggolt a nő mellé. A mellkasából egy nagy acélszerszám állt ki, de még lélegzett.
- Józsi… - suttogta elfúló hanggal a nő, és egy kis vér buborék pukkant szét a szája sarkában.
- Mi történt?
- Nem a vihar volt. – nyögte ki a nő, miközben a szél, ami most nagyon tombolt egy nagy konténert vágott neki az iskola falának. Kintről megint egy szirénavijjogás hangzott fel, majd halt el, olyan hirtelen, ahogy felbukkant.
- Akkor ki volt? – kérdezte indulatosan a tanár, és ijedt fény csillogott a szemében.
- Egy fiú… - köhögött a nő, és egy utolsót nyelt, aminek nyomában egy nagy vérfolyam indult meg a szájában, és csorgott le a mellei között.
A tanár felállt, és felkapta újból az asztallapot, majd egy utolsót pillantott a volt rajtanárra.
- Gyerünk. – mondta, és nyomában Josh-al, védekezve eljutottak az udvarbejárathoz. A szél itt annyira tombolt, hogy egyfolytában csapkodta lengőajtót. Nekik is meg kellett kapaszkodniuk a fal mentén lévő jó pár radiátor némelyikében.

Egyet kitépett a falból, és az lekaszált egy neonlámpát, az csörögve, dörögve lezuhant, és széttört a kövön.
Garbons megfogta Josht, és egy hajítással belódította az ajtón, maga is utána ugrott. Nem tudták bezárni az ajtót, mert azt minduntalan kivágta a szél, ezért gyorsan tovább mentek, lefelé a pincébe.
Lent hideg volt, nagyon hideg, de azt az első pillanatban látták, hogy nem egyedül vannak. Halvány fény világította meg a beszélgetőket, néhányuk harsányan nevetgélt, míg mások valamit ettek. Amikor a tanár leért a kazánhoz, és megpillantották, hogy mit esznek, a tanár felmordult, és az asztallapját maga elé emelve nekik rontott. Josh azonban megrettent. Ehhez foghatót, még csak a nagyon magas korhatáros filmekben látott: húst ettek, de nem rántott húst, és nem is előrepanírozott dolgokat, hanem véres cafatokban lógó karokat, felsőtesteket. Az egyik egy koponyából szívta ki a benne lévő nedveket, majd nagy cuppantással eldobta.
Amint megpillantották a vadkanként közeledő tanárt, ők is felugrottak, és előrántották fegyverüket. Csupán éles köveket, és botokat, vascsöveket lóbáltak, de így is veszélyesnek látszottak.
A tanár, ahogy berontott közéjük, nyomban kaszált egyett balra, majd jobbra, szétszórva őket a teremben.
Volt olyan, aki nekicsapódott a kazán acél oldalának és szétloccsant rajta, volt, aki berepült a tűzbe, és ott égett szénné. Nem voltak sokan, mindössze 8-an, de így is mire vége lett a harcnak a tanár már sok sebből vérzett. A kis dögök kivetett belekkel hevertek döngölt földön, nyilvánvaló volt, hogy nem emberi, de még csak nem is földi lények.
Josh a tanárhoz ment, aki épp azon fáradozott, hogy begyújtsa a kazánt, ami kisvártatva életre kelt.
- Mik voltak ezek? – kérdezte a fiú.
- Nem tudom. – de valószínűleg ezek miatt támadt ez a nagy vihar. Vagy legalább is közük lehet hozzá. – morogta a tanár, és felegyenesedett. – Most elmegyünk a büféig, és viszünk fel ennivalót. Aztán megvitatjuk a többiekkel.
- Rendben. – bólintott Josh, és már érezte is a fűtőeszköz melegét, ami pillanatokon belül elterjedt mindenhova.
Amikor felmentek meglepetten tapasztalták, hogy a vihar elült. Kint az utcán, már csak a papírt, és a leveleket sodorta a szél. Az eső sem esett őrült módjára, hanem lágyan szemerkélt.
- Lehet, hogy mégsem kell itt időznünk sokáig? – kérdezte inkább magától, mint Joshtól a tanár, és akkor a fő lépcső tetején megjelent Net, és Anne, akik Lajost támogatták.
- Tanár úr! – kiáltotta a lány, mialatt lesiettek a lépcsőn. – A vihar tovahaladt.
- Igen. Látom. – mosolygott Garbons. – Menjünk ki, és szívjunk egy kis friss levegőt. Indítványozta.

A kis társaság kilépve a hatalmas iskola elé, a 46 lépcsőből álló emelvényre kilépve megtorpant. A látvány szörnyű volt.
A város romokban hevert, szinte az összes ház összedőlt, a folyó megáradt, az utakon mindenfele törmelék, és holttestek. És akik fölöttük hajlongtak nem voltak mások, mint a kis lények, akik apró kis fogukkal tépték, marcangolták a testeket.
- Úr Isten! – kiáltott Anne, amikor észrevette, hogy vagy 500 ilyen lény feléjük szalad, arcuk vörösbe borulva, lóbálták kis fegyvereiket.
Garbons védekezően maga elé kapta a fegyverét, de tudta, hogy végük van. A lányt tépték szét először, hiába kiabált, ordítozott, mikor feltépték a torkát, és egy kis arc benyomult a mellkasán.
Garbons pedig hősiesen védekezett, míg őt is leteperték, és megették.

Egy pár időparadoxonnal odébb egy nagy, kertes ház melletti verandán, egy kellemes kis hintaágyban ülő srác becsapta a vékony kötésű könyvet:
- Ezt a marhaságot! – fakadt ki. – Ilyet is csak az Amcsik tudnak írni.