Az álom

Már harmadik napja ugyanazt álmodta. Mindannyiszor saját ordítására ébredt, s már az első alkalommal tudta, hogy korábban ilyen iszonyú félelmet még sohasem érzett. A legrosszabb az volt, hogy a leghalványabb emléke sem maradt az átélt szörnyűségekről, csak azt tudta, hasonlót többé még érezni sem akar.
Napról napra fáradtabb és visszahúzódóbb lett. Bár korábban sem volt különösebben barátkozó természet, ezen a rosszul induló héten még jobban kerülte az emberek társaságát, s miután egyetlen barátja, rokona vagy közeli ismerőse sem volt, már harmadik napja senkivel nem beszélt.

Azaz, az első napon az orvossal igen. A munkahelyén ugyanis beteget jelentett. Bár fizikailag semmi baja nem volt, az orvos, amikor meglátta a szemeiben bujkáló rémületet és kréta fehér arcát, minden különösebb akadékoskodás nélkül egy heti pihenést javasolt. A rendelőből kilépve csak megvásárolta a legszükségesebb élelmiszereket a következő néhány napra, majd sietős léptekkel hazaindult. Azóta nem lépett ki a lakásból.
Minden alkalommal, amikor verejtékben úszva felébredt hajnalban, úgy érezte, még egyszer nem bírná ki az átélt iszonyatot.
Az első alkalommal még boldogan eszmélt a kis szoba homályában, s hálát adott, hogy mindaz, amit átélt, nem ennek a világnak a valósága. Napközben egyre távolabbinak érezte a hajnali rémületet, s olyan nevetségesnek tűnt az ijedelem, hogy elhatározta, másnap bemegy a munkahelyére. Aztán mégsem ment.

A második este, bár felötlött benne, hogy ismét előjöhet a szörnyű álom, nyugodtan hajtotta álomra fejét. Hajnalban azonban, akárcsak egy nappal korábban, ismét rémült ordítással riadt föl. Az ágyból kitántorogva sietve kapcsolta fel az összes lámpát, de ezzel nem tudta elűzni a lelkébe fészkelődött rémületet. Akkor már tudta, hogy nem volt véletlen az előző éjszaka, és akárcsak egy nappal korábban, ekkor sem emlékezett az álomra.
Ettől kezdve csak a rettegés létezett számára. Napközben a szobában rostokolva próbált visszaemlékezni az álomra, s bár tudta, ha az ébredés után nem sikerült fölidéznie a történteket, akkor az idő teltével egyre kevesebb az esélye ennek, mégis tovább próbálkozott. Estefelé mind jobban eluralkodott rajta az iszonyat, s már egyáltalán nem akarta megismerni az álmot. Amint közeledett az éjszaka, s lett mind álmosabb az átvirrasztott éjjel következtében, egyre idegesebben tett-vett a lakásban. Az ez idáig lenézett és elhanyagolt házimunkákat tökéletes odafigyeléssel végezte, csak hogy elfelejtse az éjszakát, s azt, hogy egyszer úgy is el kell aludnia, akkor pedig ismét előjön a rémületes álom.

Már jócskán elmúlt éjfél, amikor minden teendőjét már sokadszorra elvégezve úgy döntött, fürdővel próbálja felfrissíteni magát, nehogy elnyomja a régebben oly nehezen elérhető, most viszont oly rémületes álom.
A lassan kihűlő vízben vergődve ébredt, s a mindent elöntő iszonyat a kád alján bugyborékolva szakadt ki tüdejéből. Majd a kádból kiugorva többször a fürdőszoba kövére zuhanva rohant a szobába, s úgy vizesen magára kapkodva ruháit rohant ki a sötét éjszakába.
Vagy tíz percen keresztül csak rohant, mintha a futással lerázhatná magáról az éjszaka minden gyötrelmét. Agya a rohanó lépések ütemére egyre csak egy helyben zakatolt, s a környező világból szinte semmi sem tudatosodott benne.

Addig futott, amíg leromlott szervezete álljt nem parancsolt. Egy fának támaszkodva pihent meg ziháló tüdővel, míg agyában zubogó vérének tompa lüktetése le nem csendesedett.
Amint kapkodó lélegzése lelassult, s néhány mély levegő vétel után lelke is megnyugodott valamelyest, lassan sétálva folytatta útját a város e kevéssé ismert részében. Bár nem volt túlságosan messze lakásától, talán még sohasem járt ezeken az utcákon. A föléje tornyosuló sötét épületek láttán ismét eszébe jutott az álom, s odalett rövid néhány másodpercnyi nyugalma.

A komor utcákon e hajnali órában csak az ô léptei zavarták meg a csendet. Semmi nem utalt ugyan más jelenlétére, mégis úgy érezte, nincs egyedül. Egyre sietősebb léptekkel kereste a város zajosabb s mindig élettel teli központját, hogy mielőbb megszabaduljon kínzó magányától. Minden igyekezete ellenére azonban ismét a lakásához közeledett, s amint megpillantotta az épületet, felvillant az álom egy részlete, az épület, mely magába akarja olvasztani. Hangosan nyögve rohant el a ház előtt, miközben rémülete egyre növekedett.
Az utca végén befordulva kezdte jobban érezni magát. A hajnal közeledtével egyre több járókelővel találkozott. Boltok rolóit húzták fel hangos robajjal, áruszállítók ordibáltak egymásnak, szekerek, kordék kerekei zörögtek a kövezeten, s mire az üzleti negyedbe ért, a hajnali nap első sugarai is felkapaszkodtak a csillogó paloták falára.
A széles utcák, az egymással jókedvűen incselkedő szolgálók vidám zsivaja, néhány korán kelő bankár kínos eleganciája, de mindenekelőtt a már hajnalban is melengető napfény jobb kedvre derítették.

Lassan elsétált a kikötőbe, s a frissen sütött hal illatát érezve megkordult a gyomra, de miután oly’ sietve távozott otthonról, üres zsebébe mélyesztve kezét csak vágyakozva tekintett a jóízűen falatozó dokkmunkásokra.
Bár a napvilágnál kevésbé érezte elkeserítőnek helyzetét, még így is igen nehezen tudta rávenni magát, hogy hazainduljon. Pedig mindenképpen meg kellett tennie, mert egyetlen fillér nélkül nem sokáig maradhatott a felszínen a nagyvárosban. A verőfényes napsütésben gyorsan hazaindult, mielőtt még meggondolhatta volna magát.
Hiába volt azonban a napsütés, hiába a sétálók vidám zsivaja és hiába a szilárd elhatározás, hogy túlteszi magát az éjszakai rémületen, ahogy közeledett a házhoz, egyre jobban elkomorult, s mire a kapuba ért, már alig tudott belépni a lépcsőházba.
Az irracionális félelem egyre jobban eluralkodott rajta. A lépcsőkön felfelé rohanva elméjét, józan ítélőképességét elborította a köd. Minden erejét össze kellett szedni, hogy ki tudja nyitni az ajtót, miközben szűkölve kapkodott levegő után. A lakásba belépve kapkodva kereste pénztárcáját, de nem találta. Amint azonban egyre elkeseredettebben csapkodott a szobában, hirtelen csökkenni kezdett a félelem, majd néhány perc elteltével nyom nélkül elmúlt. Tudta, hogy milyen iszonyú volt az elmúlt néhány nap, de a zsigereit facsaró téboly megszűnt. Amilyen váratlanul belépett életébe az iszony, olyan váratlanul lépett most ki belőle.
El sem akarta hinni, hogy a hónapoknak tűnő néhány nap véget ért. A változást tartósnak érezte.

Aznap este nyugodtan hajtotta álomra fejét, s reggel úgy érezte, még életében nem aludt ilyen jót. Éppen időben ébredt, hogy munkába indulhasson.
Végig az úton azon gondolkodott, hogy milyen könnyen is elveszti az ember a lélek feletti uralmát.
Este, amikor belépett házuk kapuján, ismét felvillant egy dermesztő álomkép. A szobáját látta s önmagát, amint a szomszéd lakás falára mered rémülten. A falon látszólag semmi különös nem volt, ô mégis tágra nyílt szemekkel nézte. Úgy érezte, mintha az agyába kívülről plántálnák e képet.
Akárcsak az előző napon, most is egy másodperc alatt tűnt el a képzet, s ô elhűlten várta, hogy szívverése visszatérjen a normális ritmusba. A lépcsőn fölfelé ismét csak bizonytalanul lépkedett, s lassan, félve nyitotta ki a lakás ajtaját. Miután semmi különöset nem vett észre, visszazökkent az átlag esték unalmába.
Vacsorát készített, evett s közben elolvasta a napi híreket, majd kedvenc regényén álmodozva heverészett az ágyon.

Az álmodozás mindig jól elszórakoztatta. Szívesen beleképzelte magát egy-egy regény szereplőinek bőrébe, s mindig sikeres volt. A férfiak körül rajongták, a nők irigyelték és soha nem unatkozott. Képzeletben bejárta a világot, idegen kultúrákban élt. Sok sorstársához hasonlóan így próbált a napi gondok elől elmenekülni. Maga is tudta, hogy nem ez a megoldás, de még sem tudott kilépni e bűvös körből, mert nagyon jól érezte magát ebben a szerepben. Nap, nap után ledolgozta a kötelező penzumot, miközben alig várta, hogy hazaérve átadhassa magát az igazi életnek. Voltak olyan időszakok, amikor maga is elhitte, hogy az esték világa az igazi, s a napi unalom csak rossz álom. Aztán ismét föleszmélt, és elkeserítette saját tehetetlensége.

A sok rémüldözés után különösen jól esett e sikeres világ kedvelt tájain végig tekinteni, s így egyre mélyebbre hatolt a maga teremtette világba. Lassan megszűnt a külvilág. Pillái egyre hosszabb időre csukódtak el, a kis szoba egyre távolabb került. Aludt.
S az álom ismét ugyanaz volt, mint néhány napja mindig, de minden eddiginél intenzívebb. Jobbra-balra vetődött a kanapén, s szűkölve próbált szabadulni az álom szorításából.
Nagy sokára fölébredt, de a valóság is olyan volt, mint egy rossz álom. Most végre emlékezett az álomra, annak minden részletére, s az rosszabb volt minden várakozásánál: folytatódott a valóságban.
A kanapén felülve rémülten meredt a szoba falára, mely egyszerre vonzotta és taszította. Eleinte nem látszott rajta semmi különleges, de egy idő után mintha elkezdett volna feléje dőlni. Majd dermedten látta, hogy nem egyensúlyát veszítette el a fal, hanem alakját kezdte változtatni. Először nem akart hinni a szemének, miután azonban rémülten közelebb ment, már kivenni vélte a fal lassan kialakuló domborulataiból egy ember alakját. Ekkor agyának még működő felével arra gondolt, hogy most már egészen biztosan megőrült. Néhány másodperc múlva már az alak arcát is látta, s a szörnyű teremtmény ormótlan karjaival hirtelen magához ölelte. Ez volt az utolsó, amit látott.

Sötétség és szédülés.
Egy egészen más világ. Megszűntek a dimenziók, semmi sincs, és mégis teljes a világ. Senki sem látható, de mégis mindenki ott van. Alkalmazkodni kell. A tökéletes egység, mely elérhetetlen. Még elérhetetlen. Egyszer, majd, sokára visszatérhet. De addig még sok a teendője.
A lány kívülről látta magát. Látta a testét, amint ott fekszik a fal tövében, de mégsem rémült meg. Először nem értette a dolgot. Igazán föl sem fogta mi történt. Aztán rájött, hogy nincs egyedül.
Más érzés volt, mint az előbbi időtlen teljesség, ahol minden és mindenki ott volt és még sem érzett senkit, de különbözött az érzés a “valós világ” behatároltságától is.
Később, amikor már ismét a testében érezte magát, rájött, hogy társa ide is követte. De jelenléte egyáltalán nem volt zavaró. Nem volt tolakodó, s bár egyetlen szót sem szólt, egyetlen gondolatot nem küldött feléje, mégis tudta, nincs félni valója. Jelenléte megnyugtatta.

Lassan, egészen lassan visszatértek az emlékei. Már tudta, hogy ki ô és hol van, hogy hol él és hogyan, majd az utolsó három nap borzalmai is felidéződtek, de már koránt sem voltak olyan félelmetesek, mint átélésük idején. Érezte, az idegen az, aki fokozatosan elméjébe engedi egykori emlékeit. Tudta, hogy így van jól.
Mikor már ismét teljes birtokában volt emlékeinek, az idegenhez fordult.
– Ki vagy te? – nem szavakkal kérdezte, de az idegen megértette, s ugyanígy, érzésekkel, gondolatokkal válaszolt.
– Már régen figyellek, s az a dolgom, hogy segítsek rajtad. Hogy ki vagyok? A társad, a testvéred, a szolgálód. Testi valómban a szomszéd lakásban éltem, s onnan figyeltelek. A testem most is ott fekszik a fal melletti ágyon, de én veled vagyok.
S bár a lány egyre inkább érezte a fizikai valóságot, és tökéletesen értette, mit mondott a férfi, mégis felvetődött benne, talán az agyával van valami baj, s hallucinál.
– Tudom, hogy egyre hihetetlenebbnek tűnik az egész, de nem hallucinálsz – szólt közbe a férfi. – Az elmúlt néhány órában egy másik világban voltunk, ha úgy tetszik az igazi világban, ahol nincs tér és idő, nincsenek ellentétek, csak egység. Mindannyian oda igyekszünk. De addig még nagyon hosszú az út neked is, nekem is.
– De miért rémítettél meg, ha az a dolgod, hogy segíts rajtam? Mert ugye te voltál az aki azokat a rémületes álmokat küldted rám?
– Valóban én. Mert nem fogadtad el a sorsodat, álmokba menekültél. Neked élned kell. Kiélni magadból indulataidat, félelmeidet, legszebb és leggonoszabb énedet is.

A lány megmozdult. Lassan masszírozni kezdte elgémberedett tagjait, s közben a mozgalmas éjszaka történésein morfondírozott. Először azt hitte, csak álmodott. Semmi kézzel fogható bizonyítéka nem volt, hogy valóban megtörtént mindaz, amire emlékezett. Nem volt ott társa, a férfi, aki oly’ megnyugtatóan hatott rá, nem volt ott a másik világ, mely a tökéletes boldogság ígéretével kecsegtette, csak az emlékképek léteztek tudatában.
És a nyugalom. Olyan nyugalom és olyan bizonyosság, mely minden bizonyítéknál többet ért. Rájött, nem is olyan fontos megbizonyosodni az éjszaka történtek valódiságáról. Az egyetlen fontos dolog a lelkében lezajló változás volt.
S mikor idáig jutott, már tudta, mindez megtörtént. De ez már nem is érdekelte igazán.