Idea

Apró hangyaszerű mondatoknak látszó förmedvények kanyarognak a papíron. Kétségbe esek. Ez nem lehet! Bassza meg! Már három hete gyúrom, rágom, alakítom és most is csupán alig összefüggő légypiszok. Mikor fog ez egyáltalán saját lábra állni, kacéran apró csókot dobni felém, aztán végérvényesen kilibben az ajtón, hogy többé ne kínozzon ott belül. Mikor lesz hűtlen céda, aki mások előtt rólam áradozik, de legbelül örül, hogy elszakadt végre tőlem. Én csak gazdatest vagyok, aki észrevette az utcán a törött üvegek között, mások nevetésében vagy bánatában, a halott üvegszemében, a vonat kerekei alatt, a szivárványban, az árva, elhagyott kutyaszarban, bárhol, ahol Isten is lakhat. Egyszerű alakban jön. Mert a bonyolult egyszerűként kezdődik, és a kivitelezéskor válik nehézzé. Tudom, hogy valójában micsoda. Ő a Semmi. A vastag látható szférákba csomagolt Semmi. Tépem, finoman boncolom, hullik a csomagolás, de újabb és újabb réteg következik, amit le kell fejteni. Ha mégis megtalálom, vagy inkább ő hagyja, hogy megtaláljam, szépen bekebelez, ahogy egy apró kígyó lenyeli az elefántot és magatehetetlenül fekszik és emészt. Először molekulákra bont, majd atomokra, protonokra,neutronokra, elektronokra. És tovább mikrocsipetnyi bozonokra és még ismeretlen apró atomhoz képest törpe darabokra. Aztán kiokád a nap alá, hogy újra összeálljak és úgy szívjam magamba újból az oxigént, mint az újszülött, aki először érzi át a légzéstől való függés megrázó és felemelő csodáját. Hát ez az, ami még nem sikerült. Talán...

U. I. : amit eddig kurva szar volt, hát ez se jobb, tényleg jobb lenne, nem azonnal küldenék el mindent, ami eszembe jut. Bárcsak mindent azonnal leírnék, ami eszembe jut!