Humán habitus avagy ember tervez, ember végez?

Köztudott, hogy az ember az egyetlen olyan lény a Földön, amely környezetét saját és közösségének igényei érdekében képes alakítani. Ezt a tulajdonságot tekinthetjük társadalmunk alappillérének. A kezdet kezdetén mindez egyetlen célt szolgált: a túlélést. Napjainkra azonban igencsak megváltozott a helyzet.

Aznap valahogy nem találtam a helyem sehol, s úgy döntöttem meglátogatom azt a helyet, ahol gyerekkorom egy részét töltöttem. Kerékpárra pattantam tehát, s eltekertem az otthonomtól nem is olyan messze lévő Gaja patakhoz. Kellemes tavaszi nap volt. Legurultam egészen a kis folyó partjáig, s ott leheveredtem a fűbe. Eszembe jutott, amikor hatéves koromban ugyanitt sikongatva játszottam az édesapám által fogott halacskával, s értetlenkedve figyeltem, ahogy a kis fényes gúnyás lény fickándozva próbál visszakerülni a vízbe. Felnéztem az égre, ahonnan a Nap égi mecénásként szórta a Földre megannyi arany sugarát. Elgondolkoztam azon, hogy vajon megérdemeljük-e ezt a kegyes ajándékot? Hirtelen jött bűntudatomban inkább lekuporodtam egy közeli vén fűzfa árnyékába. Erre a fára is emlékszem jól.

Rengetegszer másztam fel óriási ágaira, s innen figyeltem a közeli vasúti síneken elrobogó vonatot. Hatalmas koronája paszományos ködmönként takarta vastag törzsét. De most inkább a földön ülve figyeltem egy feketerigó párt, amint hangos éneklés közepette ugráltak egyik ágról a másikra. Tekintetem ezután a patak csillogó vízére siklott. Kicsiny folyócska a Gaja, egy jobb sportoló képes lenne egyik partjáról a másikra szökkenni. A két partot azonban kis kihagyásokkal katonás rendben álló nád és sás övezte. Ide rejtette el fészkét a nádi billegető és még sok más énekesmadár is. A nádfal tövében a sekély vízben kövér békák terpeszkedtek, s mint hiú művészek, az alkalmas pillanatra várva tartogatták éneküket. Beljebb a meder közepénél, ha az ember csendben figyelt, meg-megpillanthatott egy-egy elcikázó halat.

S hirtelen megérkezett a táj uzsorása, a szél. A vén fűz ködmönét jól meglengette, mintha zsebéből akarná kilopni a tartozást. A nád is gyorsan verbunkba kezdett, s jobbra, balra dülöngélve járták a táncot, melyhez a talpalávalót a béka-kórus szolgáltatta. De ahogy jött, úgy ment is tovább a szél, s nyomába nem hagyott mást, csak a hangos béka hadat és persze engem a gondolataimmal. Lassan feltápászkodtam a fűből, búcsúpillantást vetettem a folyóra, felültem a kerékpárra és hazatekertem.

Késő ősz volt már, mikor újra kimentem a Gaja partra. Most azonban más volt minden. A kitaposott ösvényen sétálva feltűnt, hogy a vasúti töltésen túlról fekete füst száll fel. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak, hiszen régóta járják a környéket hajléktalanok, akik rendszeresen gyújtanak tüzeket s égetnek el mindenféle szemetet, amelynek fanyar füstje gyakran elszáll a lakótelepig. Mikor felkaptattam a töltésre és tekintetemmel körbepásztáztam a tájat, a lélegzetem is elállt. Hatalmas munkagépek dübörögtek a kis folyó partján, óriási kerekük mély barázdát vágott az eddig fűvel borított talajon. A kipufogójukból áradó füstöt láttam a töltés mögül. Megálltam a Gaját a Palotavárosi-tavakkal összekötő zsilipnél, s onnan figyeltem a mintegy kőhajításnyira lévő vasúti hídnál folyó munkálatokat. Markolók hada dolgozott azon, hogy homokzsákokkal megrekesszék a patakot. A hideg idő ellenére lengén öltözött, napbarnított bőrű férfiak álldogáltak a folyó partján, s szerszámaikra támaszkodva diskuráltak.

Leereszkedtem a vizes fűtől csúszós rézsün és odaléptem a munkásokhoz.
- Mi épül itt? – kérdeztem kicsit bátortalanul.
- Gát – jött a rövid válasz – Mert ki kell építeni a meder alját.
- Arra miért van szükség? – pislogtam a férfira értetlenül.
- Biztos a híd miatt – válaszolta az egyik és köpött egyet, bizonyára azért, hogy tudassa velem, hogy neki semmi köze a miértekhez, ő csak „parancsot” teljesít. Kis várakozás után bólintottam és beláttam, hogy ezektől az emberektől bizony kielégítő választ nem kapok. Sehogy se fért a fejembe, hogy miért csak most jutott eszükbe, hogy mindezt megcsinálják. Hiszen a híd már réges-rég itt áll és a Gaja sem most költözött ide… Elmélkedésemből egy öltönyös úriember zökkentett ki, aki épp akkor érkezhetett. Fényesre pucolt cipőjével úgy lépkedett a sáros talajon, mintha tojásokon járna. Fekete öltöny volt rajta és díszes nyakkendő. Először átsétált a vasúti hídon, ahol pár percet eltöltött azzal – ha már újra szilárd talaj volt a talpa alatt – hogy cipőjéről letörölje a rátapadt sár egy részét. Miután a túlparton megbeszélt valamit az egyik munkagép sofőrjével visszatipegett a sáros valóságba. Intett pár munkásnak, akik gumicsizmájukkal végigcuppogtak a legnagyobb pocsolyákon is. Az öltönyös úriember pedig odaállt mellém a fűre, s bőszen törölgetni kezdte lábbelijét. Elérkezettnek láttam az időt az eddig visszafojtott kérdéseim feltételére.

- Elnézést! – szólítottam meg a férfit és azon töprengtem, hogy vajon illik-e valakit megzavarni ilyen nagy és nemes munka közepette – Azt szeretném megkérdezni, hogy miért van szükség a folyó medrének kikövezésére? – A férfi felegyenesedett, elhajította a sáros zsebkendőt mellyel eddig harcát vívta, s értetlenül nézett rám. Pár másodpercig gondolkodott majd egy jól megfontolt kitérő válasszal állt elő:
- Én csak egy alvállalkozó vagyok. Nem tudom, hogy a fővállalkozónak illetve a megrendelőnek mi a szándéka mindezzel. Én csak azt csinálom, amivel megbíznak. – nem hittem volna, hogy egy olyan ember, aki jópár beosztott felett áll, nem tudja, hogy az embereinek miért is kell az adott munkaműveletet elvégeznie. – Délután kijön majd a fővállalkozó, hogy eldöntse, hol álljon majd a daru. Ha nagyon érdekel, hogy mi miért történik, akkor kérdezd majd meg tőle – mondta gúnyosan, s elsétált a töltés túloldalán várakozó kocsijához. Eközben a túloldalon láncfűrész motorja bőgött fel, s pár másodperccel később a vén fűzfa derekába vágott. Később drótból font kötelet hoztak, ráhurkolták a legvastagabb ágára és egy markolóval ledöntötték a büszke fát. Én pedig álltam ott, a folyó túlpartján, s csendben néztem, ahogy az emlékeimet pusztítják.

Késő délután volt már, mire újra kihajtott engem a kíváncsiságom a patakpartra. Rengeteg ember nyüzsgött a vasúti hídnál. A munkásruhába öltözött embereket pár elegáns úr irányítgatta. Fent a hídon pedig egész csoport hivatalnok állhatott, hiszen percenként villant egy fényképész vakuja, s egyikőjük külön állt a többitől és vad gesztikulálás közepette magyarázott nekik. Amit mondott minden bizonnyal tetszhetett a hallgatóságnak, hiszen vastapssal jutalmazták a szónokot. A beszéd végeztével a csapat átbukdácsolt a sártengeren, ahova kizárólag őmiattuk a munkások különböző építkezésekből megmaradt fahulladékot szórtak, s eltűntek autóikban. Mosolyogva jegyeztem meg magamban, hogy a természet számára még a fővállalkozó és a megrendelő is csak ember, akinek ugyanúgy sáros lesz a cipője, ha pocsolyába lép.

Munkás csapat baktatott felém gumicsizmában, lapáttal a vállukon. Nem voltak többen tíznél. Mindenféle ember volt köztük: alacsony, magas, kövér, sovány, öreg és fiatal. Sőt, ez utóbbi nagy hanggal panaszkodott a többinek:
- Minek kellett azt a fát kivágni, ha egyszer nem ott lesz a daru? – kérdezte magából kikelve.
- Mert azt hitték, hogy ott lesz a legjobb helye. De kiderült, hogy a fa gyökerei miatt nem lehet majd vízszintesbe hozni a talajt így a daru se tudna ott letalpalni – magyarázta az egyik öreg.
- Gondolkodhattak volna előre is! – mondta villámló szemekkel a fiatal és
rántott egyet a vállán hintázó lapáton.
- Majd ha megöregszel megtanulsz belenyugodni a dolgokba – mondta az ősz hajú elől és elkezdték kimerni a vizet a mederből.

Mindvégig abban a tévhitben éltem tehát, hogy az ember a kor előrehaladtával bölcsebb lesz, nem pedig felelőtlenebb. Mi már csak ilyenek vagyunk: megtervezünk valamit, amelynek szándéka az esetek többségében jó ugyan, de a következményekkel nem számolunk. S hogy mi van azokkal, akik nem értenek egyet egyes döntésekkel? Nos, azoknak a hangja elvész abban a tömegben, amely a kényelmesség miatt inkább választja azt az utat, amelyet más mutat, mint azt, amelyre gondolkodás útján találnának rá. Hiszen mennyivel jobb lett volna, ha – mint ahogy a fiatal munkás is mondta – előre gondolkodtak volna? Akkor még most is állhatna a vén fűz, s persze a darunak is találtak alkalmas helyet.

Azóta is sokszor leballagok a Gajára, s gyakran elmerengek a fodrozódó vizet nézve. S immár hiába figyelek csendben, nem látok elsuhanó halakat, s nem hallom a fűzfalevél zizegését mikor a szél elsuhan a táj felett, s nincs már horgász sem a Gaján. Nincs más, csak egy kiépített folyószakasz, ahova estefelé tizenévesek járnak cigarettázni és a hídra firkálni. No meg persze itt van a hideg szél, aki immár senkitől sem tudja beszedni az árendát. S gondolatban látom amint az Isten megrázza fejét, s egy nagy-nagy listán, melyen az emberi műveket jegyzi, s kihúzza a kis Gaját.