Emlékezés egy régmúlt karácsonyra

A nap ma is inkább a felhők mögé bújt és nem kívánt meleget adni az embereknek. A szél azonban játékos kedvében volt, szárnyalt a fák ágai között. Magával ragadta a leveleket, melyek gyönyörű színekben pompáztak. Egy darabig a levegőben repítette őket, majd elengedve hagyta, hogy csatlakozzanak a földet beborító avarhoz. Ne fúj csípősen a szél, mégis hideg volt és a parkba betérő emberek mindegyike azt találgatta, mikor fog már esni a hó. Amikor a szél egy újabb színes kupacba kapott bele, az emberek akaratlanul is beljebb húzták nyakukat, a kabátot pedig még szorosabban fogták magukon.
Délután lévén már kezdett sötétedni és mindenki egyre szaporábban lépkedett, sietett valahová. A park egyik félreeső részén, egy fiatal nő ült a hideg, ütött-kopott padon és figyelte a rohanó emberek sorát. Ő nem sietett. Csak ült és szemlélődött. Vastag bundája melegen beburkolta, kezét bőrkesztyű védte, fejét pedig divatos kalap díszítette. Nyugodtnak tűnt, ahogy az embereket figyelte, de ez csak a látszat volt. Belsőjét szorongás uralta, mely lassacskán egyre inkább elhatalmasodott rajta. Minden évben ezt az egyre fojtogatóbb szorongást érezte a lelkében, ahogy közeledett a karácsony.
Nem szerette a szeretet ünnepét, mert neki nem a szeretet jutott róla eszébe. Gondolatban elkalandozott, visszautazott gyermekkora egyik karácsonyához.

Az első, ami az eszébe villant, az a hatalmas, díszes, túlzsúfolt karácsonyfa volt, mely az óriásnak tűnő nappalit uralta.
Hallotta, ahogy kint süvít a szél, ő mégsem fázott, a kandalló melegítette. Márványból volt, gyönyörű fehér márványból. Még a Nagyapja építette, ezzel is hivalkodni akarta, mint a ház minden egyes bútorával, szobájával.
Szomorúan elmosolyodott.
Hisz ezek nem is szobák… a terem lenne rájuk a legtalálóbb kifejezés, ahogy a házra a kastély. Minden olyan nagy volt és rideg, folyton félelmet keltett benne. Néha azt játszotta, hogy hangosan elkiáltotta magát és hallgatta a visszhangot. A ház szinte mindig üres volt. Apja folyton dolgozott, járta az országot és sok időt töltött külföldön. Sokszor hallotta szüleit veszekedni, hogy mennyire fontos a munka, hogy elegendő pénzük legyen. Ő meg nem értett belőle semmit. Körbenézett és látta a hatalmas, gyönyörűen díszített házat, gondolatban pedig a falu kicsi kuckóit, melyekről mindig a nevetés, a zsivaj jutott eszébe. Finom illatok… és a tilalom… Oda TILOS menni!
Anyja délnél hamarabb szinte soha sem kelt fel, majd ebéd után, arcára formális csókot nyomott és szokásos délutáni körútjára indult. Boltok, barátnők, klubok, teadélutánok… a sor hosszú volt, meg sem tudta jegyezni. Számára csak az vált nyilvánvalóvá, hogy folyton egyedül volt. Persze néha egy-egy szobalány megkérdezte: nem- e éhes, nem akar- e inni, esetleg lepihenni… de egyikük sem kérdezte meg: akar- e játszani?

Karácsony volt, a fa alatt halomnyi ajándék, a vacsora elmaradt, Apja nem tudott időben hazaérni, Anyja pedig tajtékzott. Még hallotta, ahogy csapódik a szoba ajtaja.
Emlékszik, ahogy az ablakban ült, térdeit felhúzta, állát pedig ráfektette és nézte a felhőket. De a hó csak nem akart esni. A szeme sarkában mozgást vett észre, fejét abba az irányba fordítva még látta Anyját elhajtani az autóval. Lemászott az ablakból és kabátjával a kezében lélekszakadva rohant a konyha felé, hogy megtudja Anyja hová ment, de választ nem kapott.
Már nem is számított. Csendben, észrevétlen kiosont az egyik oldalajtón és bármiféle cél nélkül, bolyongani kezdett a birtokon.
Hideg volt, a szél pirossá varázsolta az arcát, de ő nem érzett mást csak fájdalmat, mely szívét szorongatta. Könnyek peregtek az arcán. Fájt, hogy a szülei elfelejtkeztek róla, fájt hogy nem törődtek vele. Mikor már nem bírt tovább menni, leült egy farakásra és fejét kezeibe temette. A zokogás lassan egyre erősödve tört fel belőle. Neki nem az a sok ajándék a fa alatt, neki semmi sem kellett… és csak sírt, és sírt.

A könnyei lassan elapadtak, már a hideget is megérezte, mely a csontjáig hatolt. Valami ráesett az orrára, mire felpillantott. Csendesen szállingózni kezdett a hó.


Pár órával később, Apja felfogadott vadásza talált rá. Bevitte a faluba, és azt mondta ma este ő fog rá vigyázni. A plébánián meleg teát, süteményt és a gyerekeknek mézeskalácsot osztogattak. Megilletődve fogta a vadász kezét, akinek még a nevét sem tudta és kérdő tekintettel nézett körbe.
Élete legszebb karácsony volt. Elmentek a templomba, ahol a kis Jézus megszületéséről meséltek. Később pedig beálltak egy végtelennek tűnő sorba. A hó már javában esett, a szél pedig elcsendesedett. Nem érezte a hideget csak a izgatottságot és a kíváncsiságot.
Emlékszik, folyton azt kérdezte:
- De mi van a sor végén?
Amikor pedig odaértek, még a szava is elakadt. Egy gyönyörű betlehem tárult elé. Középen egy jászol, benne Jézus. Mellette állt Mária, ki lehajtott fejekkel figyelte a gyermeket. Körülöttük állatok és a napkeleti bölcsek. Nem tudott betelni a látvánnyal, hiszen azelőtt még soha sem látott betlehemet.

Akkor este nem a kastélyban aludt, hanem Gyurka bácsinál – így hívták a vadászt, ahogy időközben megtudta. A ház ugyanolyan pici volt, mint a többi a faluban. Belépve finom illatok, kacagás és halk dudorászás fogadta. Már éppen azt várta, hogy lehordják, mit keres itt, mikor egy fiatal, barna hajú nő megjelent és mosolyogva köszöntötte. Három gyerekük volt, két fiú és egy lány. Eleinte félt tőlük és csak tisztes távolságból szemlélték egymást. A fa egyik oldalán ő ült megszeppenve, míg a másikon Lucáék, aki megunva a csendet, megkérdezte szeret – e énekelni és lenne –e hozzá kedve. Rögtön eszébe jutott a belépéskor hallott dúdolás és mosolyogva bólintott. Így indult az este. Karácsonyi dalokat énekeltek, majd vacsoráztak. Egész este játszottak és annyit nevetett, mint még korábban soha…


Másnap haza kellett mennie és otthon szomorúan vette tudomásul, Anyja még csak észre sem vette eltűnését. Mielőtt Gyurka bácsi lement volna, egy apró dobozt tett a kézébe – és elmosolyodott, ahogy az emlék még élesebb lett. Kék volt, arany masnival és azt súgta a fülébe Gyurka bácsi, hogy a Jézuska küldi. Ő pedig már akkor is tudta, hogy az ajándékokat nem a Jézuska hozza. És még is az volt a világ legnagyobb ajándéka, ezt még ma is így érezte, pedig nem drága ékszer, vagy játék volt benne, hanem csak egy egyszerű, viaszból öntött angyalka. Ennél szebbet nem is kaphatott volna.

Felcsendült egy nevetés, mely visszarántotta a valóságba, a parkba, a fojtogató szorongás mellé. Csak most vette észre, hogy sírt. Fájt a szíve a kislányért, aki volt, és fájt a szíve a felnőtt nőért, aki lett belőle. Felállt, bundáját szorosabbra fogta és szorongó szívvel indult vissza a képmutató, rideg és magányos csillogó világba.