Szentimentális képzelgések

Szorosan átölellek, hogy átjárja a meleged a testemet. Elfog az ábránd. A szemed közepén azon a kis feketén kiterítve fekszünk, mint valami trópusi szigeten a forró nap alatt. Körülöttünk fürtös hajú puttok, akik kagylót gyűjtenek a homokvárhoz és közben a kék hullámzó tenger nyaldossa a lábukat. Valaki hátulról rázza a vállamat, és azt mondja, meghaltál. Az nem lehet!
Olyan meleg még a tested.

Lepedőfehérnyi fagyott havon csúszok lefelé a sílécen hajadonfőtt. Ez a legnehezebb pálya csak a profik mernek rámerészkedni. Én most síelek először, de szerelmes vagyok. Aztán valamivel a köldököd felett elfogy a hó. Kénytelen vagyok levenni a léceket. Csupasz, fedetlen melleid magasodnak fölém. Hívogatnak. A bal jobban tetszik. Megborsózik a alattam a talaj, apró légzés hullámai elvisznek a domb tövéig. Szerencsére van nálam hegymászókötél. Másodszorra megakad a bimbón. Mászok a kötélen, csak a karomat használom. (Direkt gyúrtam erre az alkalomra.) A bimbó kissé meghajlik a súlyom alatt, mely halk nyöszörgő fuvallatokat váltanak ki belőled. Itt vagyok végre a csúcson és megdelejezve állok veled szembe úgy, mint Mózes, mikor Isten átadta neki a Tízparancsolatot. Szívesen kényeztetném ezt a kis rózsaszín kúpot, de a hirtelen két ujjaddal összecsíped a ruhám, felemelsz és a szádba ejtesz, mintha egy kis eperdarab lennék. Szép élvezkedve megrágsz, majd komótosan lecsúszok a torkodon.
- Van még desszert? - kérdezed a síoktatót.
- Ő volt az utolsó.