Történetek

- A gyerek velem marad, őt nem adom! - mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
- De akkor láthatom, amikor csak akarom, ebből nem engedek!- kontrázott rá a férfi mély basszus hangon, szinte mennydörögve a felesége felé.
- Akkor láthatod, amikor én jónak látom, vagy ahogyan majd a bíróság dönt. - a nő hangja továbbra is parancsoló volt...

Egy egészen más világ. Megszűntek a dimenziók, semmi sincs, és mégis teljes a világ. Senki sem látható, de mégis mindenki ott van. Alkalmazkodni kell. A tökéletes egység, mely elérhetetlen. Még elérhetetlen. Egyszer, majd, sokára visszatérhet. De addig még sok a teendője.
A lány kívülről látta magát. Látta a testét, amint ott fekszik a fal tövében, de mégsem rémült meg. Először nem értette a dolgot. Igazán föl sem fogta mi történt. Aztán rájött, hogy nincs egyedül...

Rengetegszer másztam fel óriási ágaira, s innen figyeltem a közeli vasúti síneken elrobogó vonatot. Hatalmas koronája paszományos ködmönként takarta vastag törzsét. De most inkább a földön ülve figyeltem egy feketerigó párt, amint hangos éneklés közepette ugráltak egyik ágról a másikra. Tekintetem ezután a patak csillogó vízére siklott. Kicsiny folyócska a Gaja, egy jobb sportoló képes lenne egyik partjáról a másikra szökkenni...

Délután lévén már kezdett sötétedni és mindenki egyre szaporábban lépkedett, sietett valahová. A park egyik félreeső részén, egy fiatal nő ült a hideg, ütött-kopott padon és figyelte a rohanó emberek sorát. Ő nem sietett. Csak ült és szemlélődött. Vastag bundája melegen beburkolta, kezét bőrkesztyű védte, fejét pedig divatos kalap díszítette...

Aznap reggel minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor kora reggel. Emberek ezrei ülnek autóba, a reggeli kávé után, ezrek szállnak be a tömegközlekedés lassú eszközeibe, ezrek alszanak tovább a kies, és még sötét sikátorokban. Az időjárás jó pár éve szeszélyes: nyáron mikor forróan kéne sütnie a napnak, akkor esik az eső, és hideg van, télen pedig rekkenő hőségben izzad az egész világ. A tudósok ezt mind a globális felmelegedés hathatós jelének vélik, sokan pedig csak lustán legyintenek...

Már három hete gyúrom, rágom, alakítom és most is csupán alig összefüggő légypiszok. Mikor fog ez egyáltalán saját lábra állni, kacéran apró csókot dobni felém, aztán végérvényesen kilibben az ajtón, hogy többé ne kínozzon ott belül. Mikor lesz hűtlen céda, aki mások előtt rólam áradozik, de legbelül örül, hogy elszakadt végre tőlem...

Lepedőfehérnyi fagyott havon csúszok lefelé a sílécen hajadonfőtt. Ez a legnehezebb pálya csak a profik mernek rámerészkedni. Én most síelek először, de szerelmes vagyok. Aztán valamivel a köldököd felett elfogy a hó. Kénytelen vagyok levenni a léceket...

Aztán érzem, ahogy a szívem kalapálni kezd. Lüktet bennem az összes ér, melegem van, de mégis fázom. Nem bírok tovább a szemébe nézni. Szemérmesen elsiklatom a tekintetem a fölödre és imádkozom, hogy legyen vége ennek az egésznek. De ő csak megfogja az államat, magára emeli a tekintetemet, és tovább fürkészi a szemeimet. Mikor már nagyon feszültté válik a helyzet, megkérdezi sétálunk-e? Nem válaszolok, csak bólintok egyet...

- A szabály, amit megszegtek, rendkívül súlyos. Az intézet nem tűrhet meg olyan személyeket dolgozónak, akik nem képesek uralkodni magukon.
Dagadt férfi, visító malac hangot adott ki, csücsörítve, aztán az ajtóhoz rohant. Amint odaért az egyből bezáródott.
- Az egyértelmű, hogy távozniuk kell, de ezt nem engedhetem. Normális körülmények között, azt mondanám, hogy viszont látásra, és átadnám a felmondó leveleiket, de ez az eset jóval eltér a normáktól...

- Mi ez? – kérdeztem, csak úgy magamtól, mert a kis irodában senki sem tartózkodott. Alaposan megvizsgáltam a székemet, és rá kellett jönnöm, hogy nem valami csintalan titkárnő, vagy egy-két bohókás alkalmazott tréfájának vagyok áldozata, hanem a fájdalom oka rajtam keresendő. Körbenéztem a szobában, és széles ablakokhoz siettem, amik előtt elhúztam a függönyöket, és bezártam az ajtót. Tökéletesen lefedett volt az irodám, senki sem lehetett tanúja, annak, amit művelni készültem...