Lovekiller - 19 -

A megtört narancssárga pillantás végtelen őszinteséggel figyelte a még mindig alvó férfialakot az ágyon. Kissé fura látványt nyújtott az aggodalmas fiatal fiúarc, ahogyan hűségesen Roant őrizve pihent a vékony kéz tenyerében eltakarva ezzel megannyi szót és gondolatot, amit Victum most másodpercek töredéke alatt kimondott volna. Mégis olyan monoton idegfeszítő csönd vette őket körül, hogy a kísérletnek minden egyes izmával arra kellett koncentrálnia, hogy ne csapjon valami zajt, amivel megölhetné ezt a háborgó csendet. Nem nyugtatta meg hogy kedvese ott feküdt az orra előtt és édesdeden szunyókált, most olyan kényelmetlenül érezte magát, mint még soha. Lassan esteledett, legalábbis ezt súgta Vic időérzéke, ami általában jól működött. Már több mint egy órája érkeztek vissza Melindához, és azóta ki sem mozdult abból a szobából, amiben a férfi feküdt. Félt, hogyha a másik felébredne még mérgesebb lenne rá, mint egyébként ha megtudja ki is ő valójában.

Victum felemelkedett az alaktól, és hátradöntötte fejét. Hosszú ideig a neonfénybe menekült tekintettel lélegezte be a fura hideg levegőt, aminek saját véleménye szerint eléggé mű szaga volt. Persze ez is tökéletesen meg felelt neki több száz méter mélyen a föld alatt, ahol éppen tartózkodtak. Nem is tudta hogy miért kellett ilyen mélyre építeni ezt a laboratóriumot, elvégre csak biológiai dolgokkal kísérleteztek. Vagy lehet talán mással is… Elvégre ő sem egy tökéletesen biológiai kísérlet, ott van a lelke, ami mássá teszi mint egy robot, és már már emberszerűvé, de mégsem tökéletesen emberivé. Ahogyan a fiú lassan lehajtotta fejét, és körbenézett szomorúan állapította meg hogy nem történt semmi. A kutatóteremnek titulált szoba pont olyan volt, mint a többi száz, amibe járt. Unalmas és idegesítően csöndes. A berendezések ugyanolyan szigorú fehérséggel tekintettek felé, mint akkor, amikor ideérkeztek Leonórával és letették Roant az asztalra. Akkor is pont olyan csöndben volt, és pont úgy nézett ki a fejéből, mint most. Nem volt semmi mondanivalója a lánynak, ezért az pár percnyi méregetés után távozott, és Vic azóta sem látott egyetlen egy mozgó alakot sem. Nem is zavarta a dolog, úgy érezte, hogy lelkiekben neki is fel kell készülnie mindarra, amit Roannak akkor fog mondani, ha felébred.

Nem várta hogy a szerelme felébredjen, mert úgy tűnt abban a pillanatban meg fognak szakadni az álmai is. Véget ér az életében egy nagyon kellemes időszak, aminek földöntúli boldogságát köszönheti, hogy nem maradt továbbra is olyan szívtelen mint aminek teremtették.
Ahogyan állt a terem közepén a sok üvegcse és elektronikus szerkentyű között olyan volt mint egy eltévedt kisgyerek. Nyúlánk termete, és kissé aránytalan végtagjai kamaszkorának végét szimbolizálták, elkomorodó tekintete pedig immár a felnőttkorba nyúlt keresztül. Kékes haja most fakó színárnyalattal simogatta arcát és tarkóját, kissé rideg beütést adva ezzel még sápadtabb arcának, amelyen most annyi érzés volt látható. Elsőként talán a kétségbeesést lehetett volna megnevezni, ami eluralkodott Victum ábrázatán. Szeretett volna minél hamarabb túllenni az igazság bevallásán, de azt kívánta bár csak később ébredne fel Roan. Hunyorogva sétált vissza kedveséhez, és mint aki el sem mozdult, úgy dőlt vissza a férfi feje fölé, becsukta szemeit, és már készült volna visszamerülni gondolatai salakos örvényébe, ha egy kéz meg nem érintette volna az arcát. A fiú kissé megugorva nyitotta tágra az imént elrejtett narancssárga szemeit, és ijedten az alak felé nézett, akinek keze továbbra is a fiatal arcot érintették.

- Hol vagyunk? - A fáradt hang hallatán Victum hátán végigfutott a hideg, és a bánat szele.
- Biztonságban, ne aggódj… - Válaszolta erőltetett hangon, még Roannál is halkabban, mire a férfinak felcsillantak barna szemei jelezve, hogy nem elégedett a kapott információ mennyiségével.
- De mégis hol? – Ismételte meg a kérdést, mire Vic úgy érezte, hogy szinte rögtön sírva fakad. Kissé türelmetlen cinikus tekintettel emelkedett el immár végleg a férfitól, aki azon nyomban fel is ült, és gyanakvóan körülnézett a teremben. – Egy labor? – Bukott ki Roan szájában a kérdés, mire Vic hangtalanul bólintott. Örömére esett hogy nem kellett elmagyaráznia, hogy miért vannak itt. Vagy is el kell mondania, de nyugodtan mellőzheti a magyarázatot, ami a tartózkodási helyükre vonatkozólag fogant meg fejében a sok kesze-kusza gondolat mellett. – Te hoztál ide? – Tette fel Roan a következő kérdést, miközben leszállt az asztalról, amin addig aludt, és Victum erőtlen bólintására értetlenség ült ki az arcára.
- Miért? Valami bajom van? Vagy neked van valami bajod? Vagy… Mi van? – Kezdte el a férfi hadarni a kérdéseket, hogy túl tegye magát a pillanatnyi zavaron. A fiú csak elmosolyodott, vörös ajkai között egy kis résen keresztül megvillant fogainak fénye, ahogyan megindult Roan felé.
- Azt mondtad, többet akarsz tudni rólam…- Kezdett bele egy sóhaj után a mondatba, miközben felült az asztalra ahol szerelme pihent még percekkel ezelőtt. – Hát itt a titkom, amihez nagyon is sok közöd van…
- Nem értem miről beszélsz… - Rebegte az újságíró kissé pánikkeltő tekintettel. Zavarta a kórház jellegű helyszínen való beszélgetés.
- Nemsokára megérted… - Nézett fel rá Vic, olyan komolysággal, mint még soha. A férfi kifejezéstelen arccal lassan odament mellé és felült a fiú mellé. Hiába voltak elvileg egy pár szinte úgy tűnt mintha két idegen ült volna egymás mellett.
- Hallgatom… - Mondtam Roan, és elgondolkodva kedvese felé fordult, aki továbbra is halálosan komoly tekintettel bámulta őt.
- Ismered a Pinokkió című mesét? –Bukott ki Victumból csak úgy spontán a kérdés. Hanga olyan volt mintha valami életbe vágó dolog iránt érdeklődött volna, ezért Roan nem is igazán vette komolyan, de igenlő válaszként bólintott egyet.
- De ez most, hogy jön ide? – Kérdezett vissza mivel továbbra sem értett semmit az egészből. Vic újra elmosolyodott és a kérdést meg sem hallva mesélt tovább.
- A kisfiú mindent megtett volna azért, hogy emberré változzon, hogy végre elfogadják, és hogy az apjának is megfeleljen, akit igazán szeretett. Miután megkereste a tündért annyi sok viszontagság után teljesítette a kívánságát, és megoldódott minden gondja. De… - Itt elakadtak a hosszú higgadt mondatokba szőtt szavai, és segélykérően a férfira nézett. –Roan az én tündérem hol van?

Roan pár pillanatig megrökönyödve nézte Vicet, majd megrázta fejét és nevetni kezdett, és a térdeit nézte.
- Ugye ez csak egy vicc? Nem értem a lényeget. Victum kérlek, beszélj érthetőbben, mert nem értem egy szavadat se… - Folytatta, mikor abbahagyta nevetését. – Idehozol, és amikor tudni szeretném az okát, akkor előjössz ezzel az ősrégi Pinokkiós marhasággal… Mégis mi ez? Mit akarsz elérni? – Kérdezett újra mire a fiú lehuppant mellőle és egyenesen vele szembefordult. Voltaképpen Victum sem értette, miért csinálja ezt a férfival, de minél közelebb érezte magát az igazság perceihez annál jobban húzta az időt.
- Emlékszel még arra, amikor összevesztünk azon, hogy mit képzelsz a lélekrablóról? – Váltott élesen témát Vic miközben érezte üres szíve megtelik kacagó fájdalommal és keserűséggel. – Azt mondtad, úgy néz ki, mint egy szörnyeteg, én pedig megsértődtem a szavaidon. Nem volt véletlen…
- Tudsz valamit, amit én nem?! – Kapta fel fejét hirtelen a férfi és ő is lepattant az ágyról. Odament Vichez és kissé türelmetlenkedve már-már erőszakos mozdulatokkal rejtette kedvese arcát a tenyerébe. – Akkor miért nem ezzel kezded Victum! Mit tudsz róla?! Ki ő?! – Temette barna szemeit egyenesen a narancssárga íriszbe, ami most fájdalmasan lüktetett. A fiú felsóhajtott, és érezte, hogy nem lehet a dolgokat már tovább húzni. Ha most nem fogja elmondani akkor soha nem teszi meg, de nem hagyhatja hogy hazugságban éljen szerelme.
- Mindent tudok róla, hogy ki ő, honnan jött, hogyan érez, miért öl…- Bökte ki pár pernyi csend után. Hangja olyan sírin csengett, hogy még saját maga is meglepődött rajta. – Roan… - Erőt parancsolt szemeibe, amik ha pár pillanatra is de szilárdan meredtek a gesztenyés tekintetbe. – Én vagyok a gyűlöleted tárgya, én vagyok az akit keresel, aki gyilkolt… Én vagyok a lélekrabló…- A mondat hallatán a két erős férfias tenyér megremegett, és ugyanaz a halott némaság tért vissza a terembe, mint mikor Roan még aludt. Aztán a két kéz lassan leereszkedett a férfiasságot meghazudtolóan selymes arcról, és a következő percben egy óriási pofon csattant a kísérlet arcán. A levegő megfagyott az idő pedig tökéletes ridegséggel megállt. Victum az ütéstől szédelegve a padlóra esett, és rémülten feltekintett, Roan pedig meredezve bámult rá. Nem tudott mit mondani csak egy szó futott ki a szájából. –Hazug!

A fura hanglejtésű vád szinte körbe táncolta a kettejük közti távolságot. Victum mintha tudomásul vette volna Roant lehunyta szemeit, és karjára hajtotta fejét, ami addig a földön pihent. Kék fürtjei lassan elterültek a hideg kőpadlón, ő pedig úgy tűnt hogy soha többé nem mozdul meg. Kellemes volt felforrósodott arcának egy részét a hideg kövön pihentetni, és amikor kimondta a vallomást, úgy érezte mintha egy óriási kő hullott volna le a szívéről. Roan eközben mereven szalutált, és mozdulni sem tudott. Mindaz amit Victum mondott, felért egy sötét rémálommal, amiből már percekkel ezelőtt fel kellett volna ébrednie. Fel kellett volna, mégsem tette.
- Tehát ez nem rémálom, ez valóság…- Jelentette ki halkan még mindig fel nem fogva az előbbi szavakat. Hogy Victum lenne a lélekrabló? Ez egyszerűen lehetetlennek tűnt számára. - A lélekrabló egy elvetemült érzéketlen gyilkos, nem pedig egy törékeny, érzékeny, és szeretetreméltó fiúcska! Ő nem olyan, mint te! - Jelentette ki hirtelen, miközben lassan újra felemelte a fejét. – Vic ha ez igaz lenne, akkor az azt jelentené, hogy életem eddig legboldogabb egy-másfél éve maga volt a sötétség és a hazugság…! Nem! Nem töltöttem egy gyilkossal együtt két évet! Nem öltél meg, soha nem tervezted, hogy megölsz! Te más vagy! Te gyenge vagy, és félénk, nem pedig… - Roan szóáradata itt hirtelen megakadt.
Barna zavarodottan csillogó szemei megakadtak Victum narancssárga pillantásán, ami egyenesen szembenézett vele a legőszintébb és legszomorúbb módon, amit valaha még ember látott. A férfi hosszú percekig nézte őt, szemeiben lassan felgyülemlettek a gyűlölet és a megvetés könnyei.

- Tehát az egész életem, amit veled éltem… Mondd hogy nem igaz… Mondd hogy… nem igaz…! - Hangja egyre jobban remegett, majd lassan lefutottak a forró könnyek az egyik szilárdnak tartott pillantásból. – Mondd hogy ez az egész egy mocskos hazugság! – Üvöltötte el magát már torkaszakadtából, mire Victum még mindig nem szólt semmit. Némaságba burkolózva figyelte a férfit, aki a mindent jelentette neki. Nem gondolta volna hogy Roan így fog reagálni, nem hitte hogy a kapcsolatuk valódiasságát kérdőjelezi meg mindazok után hogy annyi ideig kitartottak egymás mellett. Nem jött szó az ajkaira, érezte mondania kellene valamit de semmi értelmes dolog nem jutott az eszébe, tehát továbbra is csak bámult ki a fejéből, várva hogy végre történjen valami. Hogy megtörje az ölni tudó csöndet végül magyarázkodásba menekült.

- Roan, nem saját akaratomból születtem meg… Engem kényszerítettek arra hogy kinyissam a szemem, hogy életemben először levegőt vegyek, hogy felálljak… Nem is tudtam hogy mi vagyok, mivel kicsi voltam úgy gondoltam hogy olyan ember vagyok mint azok akik megalkottak. – Miközben dadogva mesélt, sétálgatni kezdett a férfi körül, közben ujjai közé csippentette pár tengerszínű hajszálát és tekergetni kezdte őket. – Aztán lassan rá kellett jönnöm, hogy más vagyok, hogy nem lakok jól egy szendvicstől vagy egy rántottától… Hanem nekem teljesen más kellett és ez nagyon zavart. Látni véltem az emberekben lángoló tűzet a lelket, ami körbelengte a testet, és csak karra várt hogy magamba fogadhassam. Amikor először kiszívtam az egyik itt dolgozó lelkét, napokig gyötört az érzés, amit ti lelkiismeret furdalásnak hívtok. De megismételtem, és lassan hozzászoktam, majd pedig megöltem a szívemmel járó kellemetlenségeket, aztán lassan kiűztem a szívemből minden érzést, kivéve egyet. A félelmet… - Victum remegő tekintettel nézett rá szerelmére, aki úgy tűnt tökéletesen beleroppant a vallomásba. Csak hosszan mereven nézett maga elé, kezeit ökölbe szorítva hagyta, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés hurrikánja. Vic hirtelen odasétált hozzá, és bűnbánó tekintettel simogatni kezdte az arcát.
- Idefigyelj.. Én sajnálom… Nem is tudod mennyire fáj, hogy nem lehetek olyan mint Te hogy eddig titkolóznom kellett előtted, hogy továbbra is szeress, hogy én is büntetlenül szeresselek. Amikor időnként eltűntem mindig ide jöttem, és vissza is mentem volna hozzád hamarabb, ha nem tiltottak volna el egy ideig tőled… - Mondta tovább egyre nyöszörgőbb hangon, és mikor észrevette, hogy a férfi még csak a tekintetét sem fordítja felé, kitört. - Kérlek Roan mondj már valamit! - Kiáltotta el magát zokogva, és lassan összecsuklott a földön. Könnyei ellepték az arcát, és remegett, mint még sohasem. Kétségbeesetten koppantak könnyei a padlón, és zokogott, akárcsak egy szüleit sirató kisgyerek. Elcsigázott tekintettel bámult kedvesére, aki rideg tekintettel üdvözölte őt a poklok poklában. Victum nyaka köré hirtelen erős karok fonódtak, és a következő pillanatban akkorát koppant feje a padlóban hogy a fiú fájdalmasan felordított. Victum tágra nyitotta narancsos szemeit, és szóhoz sem jutott. Roan tekintete maga volt a megszállott gyűlölet, az ellenállás a harc tüze.

- Nem hiszem el, hogy egy szörnyeteget öleltem és csókoltam! Nem hiszem, hogy őt szerettem, és ő érte áldoztam fel magam! – Dobta neki újra Vicet a földnek, mire a kísérlet ismét felnyögött. Kékes hajszálai között vörös nedv kezdett csörgedezni, aminek cseppjei lassan rágurultak a rideg kőpadlóra pirosra színezve azt. Victum nem szólt egy szót sem, csak könnyekkel körbefuttatott vöröslő szemekkel tűrte Roan tetteit. A férfi felemelte és teljes erőből nekirontott vele a falnak, pajzsként használva a törékeny testet. Vic szemei az ütéskor felpattantak, résnyire nyitott ajkai közül is vér kezdett kiáramlani, ami rácsapódott társának ruhájára.
- Egy szörnyeteg vagy! A Sátán édes gyermeke! Ki tudja hogy hány embert öltél meg amíg velem voltál?! Ki tudja hány embernek vetted el jogtalanul az életét!? És én öleltelek, és szerettelek, és még vigasztaltalak is, holott már kezdettől tudnom kellett volna azt hogy te totál abnormális vagy! A hajad, a szemed, a külsőd, a tökéletesen nőies tested, a tetoválásaid… Mind arról adnak tanúbizonyságot hogy nem evilági teremtmény vagy! És én még sem vettem észre… És én mégis vak voltam! Egy hülye állat voltam, hogy nem láttam hogy te egy szörnyeteg vagy! Hazudtam magamnak mikor szerelmet vallottam neked, mikor vigyáztam rád, mikor te csak színlelted az egészet! Te nem érezhetsz semmit, te csak gyilkolni tudsz és kihasználsz, és közben pedig röhögtél rajtam hogy mennyi mindent meg nem teszek egy olyan mocsok állatért mint te!!!- Üvöltötte Victumnak, miközben többször is nekicsapta a falnak. A fiú ajkai és álla vörösesen csillantak vissza Roan tekintetében, akárcsak a véres padlóról a lámpafények. Szinte már alig volt magánál, könnyes szemei tompán megcsillantak, és beletörődve sorsába adta át magát az édes halált hozó gyűlöletnek.
- Nem volt hazugság egyetlen percünk sem… - Nyöszörögte fájdalmasan, mégis őszinte hangon miközben mozdulatlanul figyelte a férfi szemeit. - Nem röhögtem rajtad sohasem… Az utóbbi időben teljesen lemondtam az emberekről, mert csak te léteztél nekem Roan… Csak te… - Szuszogta nehézkesen Victum. Kezei mozdulatlanul hevertek teste mellett, még csak ellenkezni sem akart. – És még mindig csakis te létezel nekem… - Roan a szavak hallatán mintha megtorpant volna pár pillanatra, úgy tűnt hatottak rá, az őszinte vallomások, aztán az egyik pillanatban teljes erejéből Vic gyomrába térdelt.
– MOST MEGÖLLEK! MOST MEGBŰNHŐDSZ A GYILKOLÁSOKÉRT A HAZUGSÁOKÉRT! – Kiáltotta teli torokból, miközben lábát egyre mélyebbre fúrta a törékeny hasfalba.

Victum testébe úgy hasított bele a fájdalom akárcsak egy nyílvessző, mindene megfeszült majd fájdalmasan görnyedt meg a kínok terhe alatt. Szemeiből ezernyi könnycsepp kezdte meg újra és újra örök versenyét az arcán, hogy aztán eltűnjenek a nagyvilág célzászlaja alatt. Eddig is óriási fájdalmakat kellett kiállnia, és alig állt a lábán, ez a végzetes ütés viszont tökéletesen kiütötte. Elsötétült előtte a világ, és úgy omlott össze akárcsak egy gyönge kártyavár, egyenesen Roan karjaiba.
A férfi meglepetten érezte, hogy a fiú teste lassan az övére nehezedik, majd pár pillanat múlva teljesen elernyed, végleg feláldozva magát neki. Először nem tudott semmit mondani. A dühtől és a keserűség mérgétől remegett egész testében, és tökéletesen üresnek érezte magát. Mintha az igaznak hitt szerelemmel, és a Victumba vetett rendíthetetlennek titulált bizalommal ő is meghalt volna belül. Ebben az ütésben benne volt minden fájdalom és kín ami szinte pár pillanat alatt futott rajta keresztül. Térdét lassan leeresztve engedte, hogy Victum teljesen a karjaiba hulljon, hogy a forró vérláztól égő test melegét az ő bőre is átvegye. A csókok, az érintések és az elmondott mondatok emlékei heves sebzőtáncot jártak fejében és szívében egyaránt. Nem hitte el, hogy a fiú, akit annyira szeretett, akivel órákkal ezelőtt még őszintén szerették egymást, hirtelen egy tökéletes szörnyeteggé egy gyilkoló géppé változott. Csak mereven állt és úgy hintázott gondolatain, mint egy kihalt bárka a háborgó vihar után elcsöndesült tengeren. Orrát furcsa kellemetlen szag csapta meg, mire újra lenézett Vicre. Tekintete kővé dermedt a látványtól. Ruhája és kezei szinte fürödtek a vöröslő, forró vérben orrában pedig tanyát vert az ismerős vérszag, amit akkor érzett utoljára amikor a szüleit meggyilkolták.
- Megöltem… nem… nem öltem meg…- Dadogta reménykedő hangon, hogy a karjaiban heverő test hirtelen mozogni kezd, de nem történt semmi. Victum mozdulatlanul hevert a kezei között vérfátyolba öltözve. Roan remegő csuklóit felcsúsztatta a fiú vállához, majd megfogta őket. Lassan elemelte kedvesét saját testétől, leült a földre majd engedte, hogy Vic újra a karjaiba ereszkedjen. Átölelte a szutykos kék fejet, majd arcát a piros-kék fürtökbe temette.
- Miért pont te? Miért pont nekem kellett hazudnod a kezdetektől fogva? Miért tetted az életemet olyan gyönyörűvé, hogy aztán a halálnál is jobban fájjon? Miért?! –Kérdezte folyamatosan miközben lassan kibukott belőle a zokogás. Erős vállai úgy rázkódtak, mintha gyenge tollakból lennének felépítve, ő maga pedig teljesen eltemette magát Victum hajába és arcába. –Miért hagytad hogy megöljelek mondd!? Miért hagytad, ha akkora nagy gyilkos vagy mint akinek vallottad magad? Miért nem bántottál, miért nem öltél meg mikor már százszor megtehetted volna? Miért nem végeztél velem, amikor mérges voltál rám, vagy amikor bántottalak?! MIÉRT NEM, VICTUM!? Miért vagy ilyen ördögi…? –Kétségbeesetten emelte fel a fiatal arcot, hogy szembenézzen vele. Úgy tűnt, hogy a fiú nagyon mélyen alszik, sűrű fekete szempillái bájosan lecsukva takarták a narancssárga színű szemek szomorúságát, véres ajkai pedig bájos mosolygó vonalra húzódtak. Olyan volt, mint egy mélységes mély álomba szenderült csipkerózsika. Ártatlan és védtelen…

Roan szemeiből újra megáradtak a könnypatakok és úgy szorította magához Vic ernyedt testét mintha soha többé nem tudna elszakítani tőle. Távolról hallani vélte hogy kinyílik az ajtó, és egy óriási női sikoly fut végig a folyósó minden zugán, majd a fülén is, de képtelen volt megmozdulni. Egyedül begubózva akarta ölelni a valaha élő egyetlen boldogságát akivel saját maga végzett… Saját maga gyilkolta meg tudatán kívül…
Mikor Victum először kinyitotta szemeit ismerős zúgást hallott. Egy pillanatra azt hitte, hogy az egész csak szörnyű álom volt, és már sóhajtott is volna egyet hacsak nem feszült volna kemény műanyag ajkainak. Tágra nyitotta szemeit és meglepő átlátszó vízburok vette körül, azontúl pedig egy elhomályosodott női alakot vélt felfedezni. Egy pillanatra bepánikolt mikor megérezte, hogy egy egész cső húzódik végig a torkában, és teljes erőből dörömbölni kezdett az átlátszó üvegen. Újra a régi emlékek törtek rá, újra elöntötte a fájdalom, és ha szabad lett volna szája teli torokból ordítani kezdett volna. Ehelyett viszont furcsa némaságban pislogott szemeivel a semmibe miközben felrémlettek előtte a múlt rémképeinek rejthetetlen fátylai. Érezte ahogyan a nyomás lassan csökkenni kezd körülötte a vízszinttel arányosan, de lábain nem volt képes megállni.

Lassan letérdelt az óriáskapszula közepén, mintha lovaggá akarnák ütni fejét lehajtotta, ezzel engedve, hogy nedves kék fürtjei ellepjék homlokát és arcát, vizes könnyes szemeit pedig szorosan összeszorítva tartotta. Vérvörösen bimbódzó ajkait remegve nyomta egymáshoz elszorítva ezzel a vékony csövet, ami még mindig a testébe rejtve lélegeztette. Orrlyukai mohón tágultak ki a levegő pillatára, majd percek múlva mintha Victum lábai végleg felmondták volna a szolgálatot, úgy csúsztak széjjel, immáron teljesen földre kényszerítve a kísérletet. A fiú úgy hevert ott akárcsak egy tárgy, meg se moccant, csupán testének lágy emelkedéséből lehetett következtetni arra, hogy lélegzik. Hosszú perekig tűrte a néma csöndességet, miközben üveges tekintettel bámult maga elé, és várt arra, hogy kiszabadítsák kényszerfogságából. Percek múlva feltűnt a várva várt árny, és szinte úgy emelte le Victum feje felől az üvegkalickát, mintha csak egy pillakönnyű fedő lett volna.

- Maradj nyugton… - Hallotta az utasítást, aminek következtében lelkébe újra betáncolt a szomorúság. Tekintete a kéz tulajdonosára tévedt, rögtön megállapította hogy újra Melinda keze között van. Keserű nyugodtság áradt szét tagjaiban, úgy érezte alig tud mozogni. Valami fémes tárgy fülsüketítően megcsörrent a feje melletti asztalon, majd az ismerős alak lassan fölé hajolt, és szomorúan rátekintett. – Ezt most kihúzom… - Emelte fel a cső végét, és még mielőtt Vic bármit reagálhatott volna, apró mégis erőszakos mozdulatokkal megfosztotta Victum nyelőcsövét a zavaró eszköztől. – Így ni… - Nyugtázta tettét, miközben rátette a csövet az egyik asztalra, majd újra teremtménye felé fordult.

- Régen láttalak… - Szuszogta Vic, és olyan kimerülten csillantak meg fakó szemei mintha napokig étlen szomjan futott volna, most mégis kellemességgel töltötte el hogy látta Melindát, maga sem tudta megmondani miért. Torkát marta a száraz semmitmondó levegő, a csöndesség, és a feszültség. A nő arca meg sem rezdült, változatlan aggodalommal és sajnálattal nézte a fiút, aki legszívesebben messzire elmenekült volna eme tekintetek elől.
- Azt hittem szeret téged… - Hallotta a kijelentést, mire szíve újra béklyóba szorult. Tökéletesen tudta mire érti a nő ezt az utalást, mégis saját magának is nehéz volt elhinnie, hogy álmai férfijától olyan sebeket szenvedett amibe egy normális ember régen belehalt volna. – Majdnem megölt… - Sóhajtott fel Melinda miközben megsimogatta a fiú arcát. –Victum nem hagyhatod, hogy ennyire kárt tegyenek benned még akkor sem ha Roan csinálja… A testi sérüléseket ki tudom javítani, de a lelkieket nem. Neked kell őket begyógyítanod amennyiben képes vagy túl jutni ezeken a dolgokon…- Suttogta aggódva „gyermeke” felé aki lassan oldalra fordította bágyadt tekintetét, és rá kellett jönnie hogy csöppet sem rémálom az egész. Ugyanolyan asztalon feküdt akárcsak Roan, akkor amikor még pihent, de sokkal összetörtebben és meggyötörtebben nézett ki mint szerelme.

Akárhányszor átrágta magát a dolgokon, a cselekedeteken, mindig csak arra jutott, hogy egyetlen egy ember tehet mindenről, az pedig Ő maga. Amikor gondolatai utolsó pillanataihoz érkezett, torkát hurokba kötötte a sírás, és egyszerűen úgy bukott ki belőle mint valami friss forrás. Nem kiáltott fel, csak halkan rázkódni kezdett a teste a kíntól, a bánattól, hogy Roannak csalódást kellett okoznia, ezzel összetörve a saját és a férfi álmait is.
- Miért nem hagytad hogy meghaljak?! Miért nem engedted hogy megöljön?! –Préselte ki erőlködve a szavakat, miközben könnyeit próbálta korlátozni sikertelenül. Egyszerűen elege volt mindenből. Megelégelte az ítéletek, és a vádak árnyékát a fájdalmakat, a kínokat, és a hazugságokat is amelyeket Roanért és Roan mellett kellett átélnie, amelyeknek nem csak áldozatává hanem részesévé is lett.
- Victum ne sírj, nem tesz jót neked… Ki fogsz száradni! – Motyogta szomorúan Melinda miközben óvatosan egy törölközőt terített Victum vállára. A fiú mintha mégsem hallotta volna a kérését, úgy temette bele arcát két vékony tenyere közé, hogy a könnyektől együtt bánatától is végleg megszabaduljon. A szívében táncoló fájdalom nem tágított, ugyanúgy égette Vic szemeit, mint percekkel ezelőtt, és egyre jobban mardosta őt lelkiismerete.

Ekkor egy női kar hirtelen átfonta vállát, és szorosan magához húzta. A fiú ösztönösen átkarolta a másik testet és szorosan magához húzva sírt tovább. Pár ujjat érzett a fején ahogyan nyugtatóan végigsimítanak kékes fürtjein, majd tarkóját kezdték el cirógatni.
- Tudom hogy mit rontottam el de nem tudok rajta változtatni! Nem én csináltam és még is az büntet érte akit életemben egyszer őszintén szeretek!- Dadogta Victum pár szakadozott levegővétel között a nőnek. Apró nyugodtság áradt szét fejében, kellemesnek tűnt teremtőjét ilyen közel éreznie magához, és mégis annyira hiányzott neki a régi nyugodtabb élet. Zaklatott tekintettel nézett körül a szobában, majd elgondolkozva, kissé nyugodtabban pihentette meg arcát a hófehér köpennyel beborított női vállon, ami kiskorában ugyancsak párnája volt.
- Minden meg fog oldódni Vic… Csak idő kérdése… - Hallotta a zümmögő hangot feje fölött, mire kifújta a levegőt. – Roannak fel kell dolgoznia a tényt, hogy más vagy, mint a többi ember. Különlegesnek tűnsz az ezernyi szürke arc között, és nem azért, mert neki te vagy a legfontosabb hanem mert tényleg különleges vagy. Persze ez a különlegesség gyakran elenyésző. Sokkal nagyobb fényt ad az embernek, ha őszintén szerelmesek belé, és boldog. Te virágoztál mellette, és ő is boldog volt a te oldaladon. Vak lenne, ha nem venné észre mit dob el magától azzal, ha megvet azért, ami vagy, és meggyűlöl, azért ami egyáltalán nem a te hibád. Idő kérdése és rá fog ébredni ezekre a dolgokra. Először megrémül, aztán mérges lesz, de a szíve mélyén szeret és ez a dolog nem változik. Kitartotok és ragaszkodtok egymáshoz, még akkor is, ha megtiltják hogy együtt legyetek.

Victum, ne gondold, hogy neki könnyű gyűlölnie téged, mert egyáltalán nem az. Hirtelen nem tud más érzést, magába szívni, hibáztatnia kell valakit, és ez pedig automatikusan te leszel függetlenül attól, hogy a dolgok nem a te lelkeden száradnak. De idővel mindenre rá fog ébredni, csak várd ki szépen… Ő is megvárt téged, neked is ugyanolyan türelmesnek kell lenned veled, amilyen ő volt veled. – Folytatta Melinda miközben lassan ringatni kezdte Victumot. - Amit tett veled, az bűn volt, egy normális ember a kezei között halt volna meg, és csupán a különlegességednek köszönheted hogy ez nem torkollott végzetes tragédiába… Sosem támogattam az ötletet hogy elmond neki mi is vagy te valójában. Ezt egy olyan dolog, amiket emberek nem mindig értenek meg, legalábbis a tény feldolgozása hogy te lélekrabló vagy elég hosszú időbe telik. Tehát három választásod van… Vagy megvárod, amíg Roan lassanként feldolgozza magában a történeket, ami számára a legegészségesebb lenne, de lehet, akkor már nem lenne közöttetek mit újra kezdeni. A második lehetőség mindenképpen az, hogy leülsz vele beszélni, és kissé tisztább fejjel véglegesen tisztázzátok kettőtök kapcsolatát… Ezt megteheted napokon belül, de csakis kísérettel mehetsz a közelébe, mert Roan úgy tűnik közveszélyes, ha ilyen dolgokról van szó. A harmadik tipp pedig hogy mindketten elbúcsúztok egymástól… Ez esetben Roan emlékeiből véglegesen kitörlünk téged, tehát mindent ott folytat, ahol abbahagyta, de nem fog rád emlékezni, és te sem érintkezhetsz vele… Az ő esetében mondanom sem kell hogy a harmadik verzió lenne a legjobb, mivel pontot tennénk veszélytelenül a dolgok végére. A szerelem viszont önzővé tesz Victum… nagyon jól tudom, hogy dacolsz azzal hogy mi lenne neki, és mi lenne kettőtöknek a jobb, ezért rád bízom a döntést, de 2-3 nap múlva döntened kell. Nemsokára keresni fogják őt a munkahelyén, és nincs az az alibi, amivel jelenleg itt tudnánk hosszabb távon tartani. A védelméről talán gondoskodhatok, amíg le nem ülnek a dolgok. – engedte el hirtelen a két ölelő kar Victumot, és a nő halálos komolysággal és szigorral nézett rá.

Vic még szipogott, és agyában az előbb elmondott mondatok forgolódtak, de semmilyen értelmes mondatot nem tudott ehhez hozzáfűzni. Ami viszont újabb kérdéseket merített fel benne, a feladat, amiről Melinda beszélt. Letörölte szeméből a könnyeket, és felállt a fekvőhelyről, majd lassan sétálni kezdett a szobában. Apró felüdüléssel töltötte el a hideg padló érzése, amin meztelen talpával sétált. Az üvegeken visszatükröződött képmása, és legszívesebben összetörte volna őket, ám most csak egyetlen kérdés kiejtésén dolgozott.
- Mi a feladatom? – Hangja nem remegett, inkább volt elszánt, mint letört. Mikor megfordult és teremtőjére nézett, narancssárga tekintetében fellángolt a harci kedv, a bosszú, és a tenni akarás. Melinda szomorú mosollyal fűszerezte meg válaszát:
- Pontot kell tenned a dolgok végére… Le kell állítani Ternosst, rendbe kell tenni, amit egy ember tönkretett… Más nem igazán képes rá. Victum te vagy az egyetlen, aki ki tudja kezdeni a tervét, mert másnak nem kegyelmez. Rád fáj a foga ezt te is tudod… - Jelentette ki halkan mire a fiú arca is komollyá fakult.
- Időre van szükségem… legalább 2-3 napra hogy feldolgozzam a történeket… - Hangja a lehető leghalkabbá vált talán el is csuklott egy kicsit, de percek múlva ugyanolyan lendülettel folytatta tovább a mondatot, mint amivel elkezdte. – És természetesen a felkészülésre. Pontos tervet szeretnék arról, hogy mit akarsz, mit csináljak, és arról hogy megölhetem e Ternosst, amint hatástalanítottam... – Darálta el hirtelen, mire csak egy szomorú tekintet volt a válasz.
- Azt csinálsz, amit akarsz csak vess véget mindennek Victum… - Suttogta Melinda, miközben igyekezett elrejteni egy könnycseppet. –Vess véget… - Ismételte el halkan, mire Vic bólintott egyet. Az egyik edénykére nézett, amin tökéletesen visszatükröződött teste minden része. Összehúzta magán a hófehér kissé átázott köpenyt, hátradobta nedves kék fürjeit, és kegyetlen gyilkos tekintetét a plafonra emelte.
Mérgesebb és elszántabb volt, mint valaha. Elvesztette Roan szerelmét, tehát nincs az a dolog, ami megakadályozhatná abban hogy meghaljon mikor szembeszáll élete nagy ellenségével. Nincs semmi, ami visszatarthatná, hogy el ne pusztítsa a világot… Nincs semmi, ami visszatarthatná hogy ne pusztítsa se magát.

Némán erőteljes léptekkel lépett ki a folyósóra és fellélegzett. Szíve még mindig sajgott, és már teljesen lemondott róla hogy ez a megfoghatatlan fájdalom valaha is tovavész a szíve legmélyéről. Ahogyan végigszáguldott a folyosón, lassan elköszönt az összes Roannal töltött kellemes pillanattól, a ölelésektől és a csókoktól. Nem szabad gyengének lennie, és bár még nem tudta eldönteni mi legyen szerelmük Sorsa, egy valamiben biztos volt.
Küzdenie kell most a végsőkig, egyedül, és tiszta szívből, minden izmával és akaraterejével. Ez már nem olyan feladat amit csak úgy félvállról kéne vennie. Ezen dolgoznia kell, erre fel kell készülnie, és még a szerelem sem állhat az útjába.