Psychotic (3)

Kedd, este

A tücsökök ciripeltek, mást nem is lehetett hallani, olyan nagy csend volt az utcán, ahol Lívia sétált haza egyedül egy buliból. Pár barátnőjével szórakoztak egy kicsit ezen a napon, de ideje volt, már, hogy haza menjen, a szülei biztos aggódnak érte, igaz már tizenkilenc éves volt, de még mindig tizenhat évesként bántak vele otthon. Ez mostanság egyre jobban idegesítette, főleg azért, mert nagyon kicsapongó típus volt. Hosszú, egyenes, szőke haja volt, mely arcába lógott, nem viselt szemüveget, elég telt vonású volt, de ez sosem izgatta nagyon, hiszen nem volt kövér, de pálcika vékony sem. Egy farmert viselt, mely a térdéig vissza volt hajtva és egy sárga pólót, a lábán, pedig papucs volt. Nyáriasan öltözködött, egyáltalán nem fázott, még télen is elég laza ruhákat szokott viselni, sokan ezért bolondnak nézték.

Nem járt már messze a házuktól, egy lelket sem látott sehol, mégis úgy érezte, mintha valaki figyelné minden mozdulatát. Vannak páran így, mikor mondjuk, egyedül sétálnak, éjszaka egy kihalt utcán, ezen el is mosolyodott, hogy biztosan csak képzelődött. Ám sajnos ez a paranoia nem volt ok nélküli, igenis figyelte valaki, a sötétben, nem mutatva magát. Livi felgyorsította a lépteit, biztos, ami biztos, de mind hiába, a titokzatos alak gyorsan a háta mögé suhant és egy kendőd szorított a szájához. Csupán egy halk sikolyra futotta erejéből, majd egyből eszméletét vesztette a lány. A férfi felemelte, azután hátára vette és elsietett vele, közben körül nézett, hogy nem - e látta valaki, de senki sem volt sehol.

Jó egy órába telt mire a férfi elvitte ahhoz a házhoz, ahol élt, távol a falutól, a mező közepén. Becipelte a romos épületbe, majd felkapcsolta a villanyt a folyosón, mely nagyon piszkos és elhanyagolt volt, ennek a végéig cipelte foglyát, majd jobbra fordult, ám ekkor a lány vadul ütögetni kezdte, ugyanis magához tért, ezen nagyon meglepődött, hisz ilyen még soha nem fordult elő vele, talán nem szívott be elég sokat abból, amit az arcára tett.
Egy másik folyosóra kanyarodtak, ahol Livi egy piros, tűsarkú cipőt pillantott meg, majd ezután, folytatta rángatózását és teljes erejéből küzdött, hogy kiszabaduljon elrablója karmai közül. Hiába volt minden erőfeszítése, alig zavarta ez a férfit, közben elhaladtak egy ajtó mellett és a lány bepillantott a szobába, ahol egy ágyat, pár szekrényt és egy asztalt látott, amin egy fülbevaló, egy nyaklánc és egy gyűrű pihent. Tovább cipelte őt, majd egy másik ajtóhoz értek. Ott ledobta válláról a lányt, ki hangos puffanással földet ért és a por ellepte testét. Köhögésbe, majd hangos tüsszögésbe kezdett, végül a jobb oldalán lévő ajtó kitárult előtte és szemeivel lassan elrablójára nézett. Egy valamit látott, egy unott, feszült arcot, mely farkas szemet nézett vele. Legalább fél perc eltelt, míg a lány, reszkető és rekedt hangon megszólalt:

- Mi a francot akar tőlem?
Választ nem kapott kérdésére, majd a férfi lehajolt és megragadta a vállát és felemelte, azután pedig be akarta vonszolni a kihalt szobába, ám vadul dobálta magát, hogy kiszabaduljon, közben sikoltozott magas hangján, ahogy csak bírt. Ezt nem tűrte tovább a fogva tartója, és megragadta Livi fejét, majd teljes erejéből az ajtónak ütötte, melyre vér fröccsent. A lány azonnal összecsúszott és egy nagy vércsíkot húzott fejével az ajtóra, ahogy eldőlt a padlóra. Így, hogy elvesztette az eszméletét és nem ugrált, könnyebb volt becipelni a szobába, azután rácsukta az ajtót és teljes sötétségbe borult a helység.

Eltelt pár perc, mire Lívia magához tért, de az orráig sem látott, nem tudta hol van és hogy egyedül van-e. Rémült volt, ideges és feszült, továbbá a feje iszonyatosan fájt, a vér megalvadt a haján, ami kifolyt. Nem nyúlt a sebhez, mert attól csak rosszabb lett volna, viszont tapogatózni kezdett, hogy mi lehet a közelében. A koszon kívül nem igen talált semmit, majd a falhoz támolygott négykézláb és az mellett ment tovább, végül elérte az ajtót, de zárva volt. Lassan megpróbált felállni, majd erősen neki támaszkodott az ajtónak, de az meg sem moccant, ahhoz, pedig túlságosan is hasogatta a fejét a fájdalom, minthogy ütögesse a kijáratot. Gondolta hátha segít rajta valaki, bár ennek nem túl nagy valószínűségét látta. Érezte, amint egyre jobban eluralkodik fölötte a pánik, és nem tudott ellene semmit tenni, haza akart menni. Ütni kezdte a falat, de nem csillapodott a benne lévő félelem, majd körmeit teljesen a falba mélyesztette és négy csíkot vésett bele. Sírva ült le a földre, teljesen kiborult, csak zokogott, mert másra nem futotta az erejéből. Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó és elrablója szigorúan nézett rá, de nem várt sokáig, megragadta a lányt és felemelte.
- Neee! Hagyjon békén, ne érjen hozzám! – ordibálta torkaszakadtából Livi, de semmire sem ment vele, a rémület teljesen eluralkodott fölötte.

Kicibálta a lányt a szobából, ahol csak négy körme kaparásának nyoma és az ajtón megszáradt vére maradt meg emlékül. Sötét volt, az izzók fénye töltötte meg fénnyel a koszos, kihalt folyosót, ahol mentek, majd tovább haladva egy másik ajtót láttak és nem sokkal tovább a folyosó végén egy piros, tűsarkú cipő pihent még mindig a padlón. Vajon ki hagyhatta ott, mi történt vele, talán az, ami most vele fog, él egyáltalán még ez a nő, aki elhagyhatta, ez járt Lívia fejében miközben ugrált jobbra-balra, de semmire sem ment, túl erősen szorították.
Végig rángatta azon a folyosón, ahol behozta nem rég, elhaladtak ugyanazon az ajtók mellett is, majd egy lépcső lejáróhoz értek, ott, pedig megragadta haját és annál fogva hurcolta le a lépcsőn, amíg le nem értek a pincébe. Pár asztal pihent jobb oldalt a fal mellett, előttük három szekrény, bal oldalon egy nagy fal húzódott, melynek a végénél elkanyarodtak, ahol egy fotel, egy asztal, egy szék és egy ágy is volt. A fotel kényelmesnek tűnt, mellette a sarokban volt az asztal, melyen egy nagy lepedő pihent, letakarva sok dolgot, amik alatta voltak. Középen volt lerögzítve a szék, attól jobbra a fal mellett egy ágyat láttak.
- Mire készül? – kérdezte aggódva Lívia, miután körbe pillantott a sötét helységben, melyet egy lámpa világított meg.
- Hidd el, hamarosan megtudod. – mondta hidegen a férfi, mégis valami rejtett élvezetet vélt észrevenni mondatában a megrémült lány.

Ezután leültette a székbe és odakötözte, moccanni sem bírt, olyan erősre húzta meg. Livi már-már könnyes szemekkel nézett a férfi arcára, kinek tekintete mély gyűlöletre váltott át, a szeméből visszatükröződött a szenvedély, a fájdalom és a kín. Nem értette a lány, hogy hogyan láthatott meg ennyi érzelmet egy tekintetben, ám így volt. Gyűlöletet érzett a fogja iránt és szenvedélyt, hogy elszórakozzon vele, fájdalmat, mely a múltjából fakadt, ahogy a kín is.
- Nem fogok neked hazudni, iszonyatosan fog fájni, amit csinálni akarok veled. Ordítani fogsz, bár egy idő után már erre sem lesz energiád. – vallottta be őszintén a lánynak.
- Meg akar ölni? – kérdezte határozottan, mégis rekedt hangon a félelemtől.
- Nem. Annál sokkal szarabbúl fogsz járni, bár lehet, hogy a végén bele halsz… sőt valószínűleg. A lényeg, hogy ez lesz életed legpokolibb éjszakája és… - ekkor közelebb hajolt hozzá egészen a füléhez, majd suttogva folytatta - és ez lesz a legutolsó is!
Váratlanul Lívia rátámadt a fogva tartójára és le akarta harapni a fülét, de pechére időben elhajolt tőle. Nem is törődött sokat ezzel a dologgal, mintha már megszokta volna az ilyeneket, és az asztalhoz sétált, de hírtelen megállt és visszafordult felé, majd megszólalt:
- Tudod mit? Inkább a puszta kezemmel kezdem, az úgy izgisebb lesz.
Ekkor odament hozzá és megragadta Lívia hosszú haját, majd nagy csomókban tépni kezdte azt. Egyik kezével a fejét fogta, a másikkal, pedig a lány haját tépte ki, mely olyan fájdalommal járt, hogy csak üvölteni bírt, szeméből a könnycseppek szép lassan végig folytak az arcán. Nem sokáig vacakolt ezzel a fogva tartója, mert megunta a dolgot és még nem is volt könnyű ezt csinálni, mert fárasztóvá vált egy idő után. Ehelyett az asztalhoz ment ahonnét egy kis körömreszelőt hozott, majd eloldozta a jobb karját Livinek, aztán hosszú körmei alá dugta a körömreszelőt, mélyen, bele a húsba. A kín úgy hasított a lányba, mintha tűkkel szurkálták volna tele az ujjait, és ezt az egész testén érezte egyszerre, végig futott rajta, mint ahogy a hideg szokott az emberen. Ám ez csak a kezdet volt, ugyanis, amint a körme alá, egészen a húsába szúrta az éles tárgyat, rögtön azután fel is tépte azt és levált a körme néhány hús és bőr darabbal együtt. Csípőjét és egész testét felemelte a hírtelen ért fájdalomtól, de nem tudott az erős kötésből szabadulni, így visszaült a székre, amitől körülbelül pár centire el tudott távolodni. Torkából hangos sikoly hallatszott, mely még akkor sem csökkent, mikor már hozzá sem ért a férfi. Nem sokáig tétlenkedett, folytatta, amit elkezdett, az összes ujjával megcsinálta ezt és mikor végzett az arcán folyt végig a ráfröccsent vér, aztán felállt és elment az asztalhoz. Mind az öt ujjából ömlött a vér, szegény Líviának, remegett a fájdalomtól, és még ránézni sem mert, hogy vajon hogy nézhet is ki most a keze, így is alig bírta befejezni a sikoltozást, nagy akaraterőre volt szüksége, hogy ne adjon ki több hangos hangot, így csak szipogott. A könnycseppek beborították kerek arcát és az orra is folyt, és a karjából jövő kín, amit érzett, egyre erősebb lett, egyáltalán nem szűnt meg.

- Kérem…kérem… - nyöszörgött halkan a lány.
- Ne könyörögj, semmi értelme. – mondta mély és komoly hangon.
Ezután odasétál hozzá lassan, visszakötözte szabadon hagyott kezét és megragadta a fejét, aztán hátra hajtotta. Livi próbált ellenkezni, de nem tudott, kifeszítette a száját, és egy fogóval megragadta, azután kihúzták a nyelvét és csak ekkor engedte el fogva tartója a fejét és előre tudod hajolni, de a nyelve még mindig a fogó szorításában volt. Nem tépte ki, ahogy a lány várta, de tudta, hogy valami borzasztó fog következni, és mikor meglátta a férfi kezében az ollót, semmi jóra nem számított. Saját szeme láttára nyitotta ki az ollót és tette a nyelvéhez, majd nagyon lassan össze kezdte csukni. Tágra nyílt szemmel nézte, hogy hogyan szorítja egyre erősebben az olló a puha nyelvét, egész feje remegett, próbálta rángatni, hogy kiszabaduljon, de egy idő után belátta, így még rosszabb lesz neki és jobban fog fájni. Ezt már nem bírta nézni és becsukta a szemét, teljesen összeszorította, de a könnycseppek még így is kiszivárogtak és végig folytak az arcán, egészen le a nyakáig. Az ollót lassan nyomta csak össze, hogy minél tovább tartson, és minél jobban fájjon. Végül egy erősebb szorítással belevágott a puha, piros nyelvbe és a vér kibuggyant belőle, elöntött mindent. Nem hagyott fel a kínzással, lassan szó szerint levágta a lány nyelvét, mely az ölébe esett, majd onnét a földre. Ömlött a vér a szájából Líviának és közben torkaszakadtából ordított, így minden fele fröcskölődött az összegyűlt sós vér. Ellépett tőle, majd egy rongyot vett fel az asztalról és megtörölte véres arcát, majd kezét és az ollót is. Livi szinte vergődött a székben, mint egy partra vetett hal, és közben egész teste tele lett véres foltokkal. Sárga pólóján ez teljesen jól látszott, ahogy a felette lévő izzó megvilágította. Folyamatosan ordítozott, nem bírta abba hagyni, a fájdalom már átlépte azt a küszöböt, mikor már nem lehet leküzdeni vagy visszatartani, de még nem is sejtette, hogy ez csupán a kezdet volt és a legrosszabb még hátra van.

- Szereted a tüzet? – kérdezte félig mosolyogva a férfi, majd felé fordult egy öngyújtóval a kezében. – Tudod én, nagyon szeretem a tüzet, de attól még nem vagyok piromániás. Nem foglak felgyújtani ne félj, csak egy kicsit… megégetni. – ezután élvezettel indult el a védtelen lány felé, kinek az arcára kezdett rászáradni a saját vére.
Kioldozta bal lábát, majd levette papucsát, azután a csupasz talpához emelte az öngyújtót és égetni kezdte a bőrét. Először hideget érzett, és csak utána melegedett fel egyre jobban a talpa, végül iszonyú forróságot tapasztalt, ami kezdetben kellemetlen volt, majd igen fájdalmassá vált. Ekkor rángatta a lábát, ahogy csak bírta, de túl erősen fogta a fogva tartója, ám nem adta fel és végül sikerült kiszabadulnia a szorításból és megragadta az alkalmat és jó erősen szájba rúgta a férfit. Akkorát kapott, hogy hátra esett és a meglepettségtől szóhoz sem tudott jutni, csak bámulta a lányt, ám nem sokáig maradt tétlen, észbe kapott és dühösen felállt. Megfogta a szabadon hagyott lábát, és erősen visszakötözte a székhez, ahogy eddig is volt, azután így folytatta az égetést. Addig, amíg Lívia talpa nem kezdett el felhólyagosodni, ami már iszonyatosan fájt neki, üvöltözött, de egyre elviselhetetlenebb lett csak, amit érzett. Szinte sistergett már az égett bőr, mely egyre feketébb lett és lassan már a húsát melegítette a tűz, és a fájdalom semmihez sem hasonlított, talán esetleg ahhoz, mikor az ember hozzáér a forró edényhez és először nem is érzi, hogy az hideg vagy meleg, ám utána iszonyú szúrást és kínt érez, idegei pedig teljesen elhalnak egy kis időre az ujjaiban, ahol megégett.

Váratlanul a férfi abbahagyta, amit csinált és felállt, majd zsebre vágta az öngyújtót. Livi ennek nagyon örült, hogy végre befejezte ezt, már alig bírta és a sok ordítozástól teljesen elment a hangja. Nem merte letenni a földre a talpát, mert így is annyira bizsergett és fájt neki, hogy ha valami hozzáért volna, az csak még rosszabb lett volna. Amíg ezzel volt elfoglalva nem vette észre, hogy fogva tartója egy kis poharat tart a kezében és előtte áll, arcát nem lehetet látni, az izzó fénye nem világította meg, így még félelmetesebbnek tűnt. Nem tudta kiszámítani, vajon mire készülhet, de sejtette, hogy olyan dologra, ami nagyon fog neki fáj és attól félt a legjobban, hogy azt már nem fogja tudni kibírni, így is remeg egész teste a sok gyötrelemtől, amik őt érték.
- Gondolom, nem tudod, hogy mi ez. – mutatta fel a poharat, amiben valami átlátszó folyadék volt. – Ez kérlek tömény sósav, legalább is azt hiszem, de azt biztosan tudom, hogy elég maró hatású.

Tágra nyílt szemekkel nézte a poharat, egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Levágott nyelve már nem vérzett annyira, ami pedig ráfolyt kezdett megalvadni bőrén és ruháján. Szíve gyorsabban kezdett verni, a levegőt is egyre szaporán vette, mikor a pohár tartalmát a combjára csöpögtette először csak lassan, majd egy hírtelen mozdulattal az egészet ráöntötte. Lívia felsikoltott, ahogy eddig még soha és még fogva tartója is hátra lépett, annyira hangosnak találta ezt és füleit vakarni kezdte, miközben egyre jobban hátrált. A lány nem hagyta abba az üvöltözést, ugyanis a gyötrelem, amit átélt elviselhetetlen volt. A sósav végig folyt a combján, le a vádlijához, majd az égett talpához és közben sisteregve marta szét a farmerját, azután pedig bőrét és húsát, majdnem egészen a csontjáig. Hosszú, mély nyílt sebek keletkeztek ettől végig a lábán és a vér kibuggyant belőlük és beborították őt. Ahogy csak az erejéből futotta, úgy próbált kiszabadulni, rángatózott, ordított, de semmi sem segített, a kín, borzasztó volt, nem bírta már, elszakadt minden húr a fejében és teljesen kifordult önmagából.
- Azt tudtad, hogyha sósav kerül a bőrödre, akkor azt le kell törölni, nem, pedig vízzel lemosni, ugyanis a víz reakcióba lép a sósavval és a maró hatást felkétszerezi. – magyarázta neki, mialatt egy másik pohárból vizet öntött pontosan oda, ahova az előbb a sósavat.
- Áááááá…. – kiáltott fel fejét hátra hajtva és egész testét rángatva a lány.

Nem hazudott, azzal, amit az előbb elmondott neki, mert a fájdalom a duplájára nőt, így ezt már nem bírta idegekkel, becsukta szemét, és balra döntötte fejét, majd eszméletét vesztette. A padló tele volt vérrel, bőr és hús darabokkal, na és persze vízzel, illetve pár csepp sósavval, mindez a lány talpánál. Sajnos korántsem értek végett Lívia megpróbáltatásai, ugyanis a lány felébresztésére igen durva módszert talált ki a férfi. Elővette az öngyújtót a zsebéből, majd óvatosan kinyitotta fogja száját és egy fogóval kihúzta a nyelvét, ami még megmaradt belőle, azután pedig az öngyújtót alá tartotta és meggyújtotta. Livi lassan magához tért, és arra eszmélt, hogy nyelve megmaradt részénél bizsergő érzést érzett, majd ez átment iszonyatos forróságba és fájdalomba. Rángatózni kezdett de nem tudott a szorításból szabadulni, sőt csak jobban fájt neki, de fogva tartója nem hagyta abba, egészen addig, amíg a nyelve feketévé nem vált az égés miatt. Mikor végre végzett és elengedte, nem is érzett semmit, teljesen elszenesedett és már az ízeket sem ismerte fel, eddig a vér sós ízét még érezte, de most már nem.
- Nos, azt hiszem már majdnem minden porcikád fáj és legszívesebben üvöltöznél a kíntól, csak hát már arra sincsen erőd. – mondta büszkén a férfi. – Na, most ne menj sehová, mindjárt jövök, csak hozok valamit. – mondta, majd elment fel a lépcsőn.

Itt volt Lívia lehetősége arra, hogy megszökjön és nem is habozott sokáig, igaz, minden mozdulata iszonyat nagy kínt okozott neki, de nem adta fel, megpróbálta kiszabadítani kezét a kötél szorításából, ami meglepő módon meglazult és egyre lazább lett. Végül addig-addig feszegette, míg teljesen ki tudta szabadítani magát és gyorsan a többi testrészéről is leszedte a kötelet. Nem bírt felállni, így a székről szó szerint leesett, előre dőlt, majd erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni. Nem nagyon ment neki, ezért négykézláb odakúszott az ágy széléhez, de a lába rettenetesen fájt, ugyanis a sósav által kimart részeket végig dörzsölte a padló. Neki támaszkodott az ágynak és lassan felkelt a földről, de még így is bicegett és a falnak támaszkodva indult el lassan a fotel és a szekrények felé, majd jobbra fordult és meglátta a lépcsőt. Sötét volt fenn, a plafonról lógó izzó világított csak lent a pincébe, semmi más. Bátortalanul és remegve, de elindult felfelé, de minden lépése nagy kínokkal járt, és az összes erejére szüksége volt.

Mikor felért egy nagy, kivilágított folyosón találta magát, ahol végigcibálta, mielőtt a pincébe vitte volna. Balra kanyarodott, ugyanis ott látott egy ajtót, ám mielőtt még oda ért volna nagy nehezen, hangokat hallott kintről. Fogva tartója közeledett, ebben biztos volt, ezért visszafordult, ám nem a pincébe ment le, hanem tovább sietett a folyosón. A gyötrelmektől többször is majdnem elájult, de még tartotta magát, nem engedhette meg magának, hogy összecsússzon, mert akkor visszaviszi őt oda le. Jobbra talált egy ajtót, majd remegő kezével megpróbálta kinyitni azt, de nehezen ment, végül nyikorogva lassan feltárult előtte a helyiség. Valamilyen raktár lehetett, mert mindenféle felmosó rongy, öblítők és egyéb más tisztító szerek sorakoztak a padlón. Nem volt nagy szoba, két ember éppen elfért volna bent, mégis kénytelen volt bemenni oda, mert a zajok egyre hangosabbak voltak és csak közeledtek. Behajtotta maga után, de becsukni már nem volt ideje, mert a férfi lépteit közvetlen közelről hallotta, ahogy a folyosóra lépett. Pár centi rés maradt csak, amin ki tudott látni a lány, és itt jött be a fény is, ugyanis egy ablak sem volt ott. Pulzusa az egekbe szökött és egyre sűrűbben vette a levegőt, de próbált csendben maradni, nehogy rátaláljon.

Nagyon büdös és erős vegyszer szag volt és kezdte rosszul érezni magát, de nem esett össze, volt még benne annyi akarat. Teljesen a réshez tapasztotta a fülét és halotta, amint a férfi lemegy a falépcsőn a pincébe, így alkalmat látott arra, hogy máshova rejtőzzön el, mert ha tovább maradt volna ott, biztos elájult volna. Az ajtót gyorsan nyitotta ki, hogy ne nyikorogjon, de még így volt egy kis hangja, ám reménykedett, hogy talán nem hallatszott le. Ugyanígy be is csukta, ami még kevesebb zajjal járt szerencséjére és tovább sietett a falnak támaszkodva, mert ereje egyre jobban csökkent és látása elhomályosodott. Ekkor érezte úgy, hogy eddig bírta és nem tovább, teste elnehezült és szemei lassan kezdtek lecsukódni, de mielőtt még eszméletét vesztette volna, egy újabb ajtót nyitott ki és bement, ám miután becsukta azt, összerogyott a földre.
Mikor magához tért, a hideg padlót érezte maga alatt és valami irtózatosan büdöset a levegőben. Koromsötétség volt mindenütt és először azt hitte megvakult, ám mikor lassan felállt előtte fél méterre egy tükröt látott meg, amiben az ajtó szélénél beszűrődő fényt látta. Ennek köszönhetően, a tükörben látta a saját arcát is, de mást nem, de a szagból ítélve biztosra vette, hogy egy WC-ben van. Nem tudta, hogy mennyi ideig dőlt ki, csak, hogy teljesen mocskos lett, mikor a földre esett. Borzalmasan festett az arca, mikor megnézte a tükörben, közelebb is hajolt, hogy jobban lássa magát és könnyeivel küzdött, amikor végig vizsgálta fejét. Ekkor váratlanul azt vette észre, hogy egy kéz nyúl ki feléje a sötétből és megragadja a nyakát, majd megszorítja, és hátra húzza.
- Azt hitted el tudsz szökni előlem? – kérdezte egy mély férfihang, Lívia egyből felismerte, hogy a fogva tartója az. – Most pedig kimegyünk innét és befejezem azt, amit elkezdtem! – mondta nagy élvezettel, azután kiráncigálta a lányt a wcből.
- Nyeeee!!! Kéjem nyeeeeee!!! – üvöltött, ahogy csak bírt, de mind hiába volt.

A sérülései miatt nagyon kevés ereje volt már és nem bírt ellenállni, így könnyedén cipelte vissza a pincébe, majd ott visszaültette a székre, és jó erősen odakötözte. Fel sem eszmélt a lány, mikor azt látta, hogy támadója közel lépett hozzá és egy pohárból valami nagyon forró masszát öntött az arcára, amitől sikítozni kezdett és vergődni. Hiába rángatta a fejét jobbra-balra nem használt semmit, iszonyú forró volt az a massza, amit ráöntött és folyamatosan csak ordított, egészen addig, míg a fájdalom lecsökkent, de nem múlt el. Furcsa módon a folyékony anyag megszilárdult az arcán és nem folyt tovább és viszonylag gyorsan kihűlt.
- Amit most az előbb öntöttem rád, az forró viasz volt. – magyarázta a férfi. – Nem akartam ezt is alkalmazni, de jobb így, mert többé nem fogsz sehova sem elbújni. – mosolygott, majd a földről egy nagy tégla darabot emelt fel. – Egyébként, pedig ezért mentem ki. Ezzel fogom szarrá zúzni a… - mondatát nem fejezte be, hanem csak vigyorgott helyette, majd folytatta lassan. – De hát miért lőném le a poént? – nevetett egy kicsit, majd póker arccal a lányhoz lépett, majd teljes erejéből Livi bal lábára dobta azt, a sípcsontjára.

Lívia felüvöltött a kíntól és az arcán megrepedtek a megszáradt viasz foltok, ezután nagy levegőket vett, majd lenézett a lábára és elszörnyedve látta, hogy sípcsontja egyik eltört vége felszakította a bőrét és kilógott. A vér ömlött belőle, és ha egy apró mozdulatot is próbált tenni, már iszonyatosan fájt neki és ordított tőle.
Még ki sem heverte az őt érte traumát, mikor a férfi a téglát letette az asztalra, majd egy villát vett a kezébe és azzal közelített hozzá. Ám látta, hogy Lívia lába nagyon vérzik és már egy kisebb pocsolya keletkezett körülötte, ezért lecsatolta az övét és egy szorító kötést tett fel, végül ezt mondta:
- Nem szeretném, hogy elvérezz, mert a java még csak most jön ám! – mondta fogva tartója.
A lány megint úgy érezte, hogy elájul, ám csak a vérveszteség miatt szédült meg és érezte magát nagyon rosszul. A kötés miatt már nem ömlött annyira a vér, mint azelőtt, de azért még folydogált egy kicsi és a fájdalom nem csillapodott. Ám ekkor újabb fájdalmat érzett, méghozzá a hasánál, ugyanis a férfi a villát, ami a kezében volt, egyre jobban beleszúrta a lány bőrébe. Felhúzta a lány ruháját, hogy a puha és hájas hasát az evőeszközzel összebökdösse, de nagyon lassan csinálta, nem hírtelen szúrt belé, hanem szép lassan, egyre mélyebbre és egyre erősebben, míg átszakította a bőrét, majd a húsát is, és a vére kibuggyant és elöntötte testét. Ezután egy nagy rántással kihúzta a villát a hasából, de nem hagyta abba, ezt megcsinálta még legalább ötször, és miden alkalomkor Lívia próbált ellenállni a kínnak, de nem ment neki, iszonyatosan fájt és torkaszakadtából üvöltött:
- Haggya abja kééééjeeeemmm!!! – könyörgött, de hiába volt.

Végül befejezte, de az egészet élvezte, főleg, ahogy szegény fogja, hogy ordítozott végig, ám beteg elméje legmélyén részben átérezte áldozata fájdalmait, azonban ez csak jobban felbuzdította őt. Rögtön a legközelebb lévő szerszámához nyúlt, ami az asztalon volt. A villától megvált, majd egy fogót ragadott a kezébe és teljesen nyugodt arccal odalépett Livihez, akinek arát a könnyek ellepték, melyek lassan folytak végig a megszáradt viaszdarabokon. Nem is késlekedett a fogva tartója és a fogóval a bal karján lévő bőrt megszorította egyre erősebben, egészen addig, míg vérezni nem kezdett. A lány egész testében remegett és üvöltött, ám a fájdalom fokozódott, mikor a fogóval húzni kezdte a bőrét.
- Áááááááá!!! – ordított, de ezzel csak még jobban elfogyott a maradék ereje.

Egészen addig húzta, míg a bőr elvált az áldozata testétől és szó szerint leszakadt róla. A vér mindent beborított és nagy sugarakban fröcsögött a padlóra és Livi karjára. A sok vérveszteségtől már egyre rosszabbul érezte magát, a pince forogni kezdett körülötte, ám még most is ébren tudott maradni és nem ájult el, de mozdulni sem bírt már. Nem fogta fel, hogy mi történik vele, minden összefolyt számára, a mellette lévő ágy mozdulni látszott, mégis mozdulatlan volt, a lámpa fénye ide-oda cikázott a falon, mégsem mozgott, a hallucinációk teljesen eluralkodtak felette, de azt tisztán látta, hogy a férfi, aki elrabolta őt ott állt előtte, kezében egy fogóval és a kiszakított bőrdarabkájával, melyről csöpögött le a vér. Megfordult és az asztalhoz lépett, majd megvált a szerszámtól, miközben hangosan nevetett. A lány rettenetesen félt, úgy kalapált a szíve, mint mikor a fakopáncs munkálkodik a fán. Egész testében mindenhol fájdalmakat érzett, és ezért egybe forrt az összes, ami rettenetes kínokat okozott számára, mind fizikailag, mind lelkileg.
- Ami most jönni fog, az állítólag nagyon fáj, de majd meglátjuk. – világosította fel a férfi, majd lassan odasétált hozzá.

Érezte Lívia, hogy ami most következik, azt ő már nem fogja kibírni, így szinte teljesen feladta az ellenállást, várta, aminek jönnie kellett. Viszont meglepődött, ami történt, nem bántotta őt, hanem csak nézegette, mintha valami nagy szobrász volna, aki nézi a művét, és azt fürkészi, hol lehet még javítani rajta. Nem sokat teketóriázott, hanem közelebb lépett és elkezdte leszedni a lány farmerját, kicsatolta az övét, majd leráncigálta róla, ezután következett a bugyi, azt teljes erejéből leszakította tulajdonosáról és ott ült Lívia félmeztelenül. Nemi szerve körül a szőr nem volt leborotválva, viszont nem is volt annyira dús, olyan közepes, de a célnak éppen megfelelő volt a férfi számára.
- Mije… mije készül? – nyögte ki nagy nehezen a szavakat.
- Majd meglátod! – adott rövid választ, majd elment a szekrénykehez és kutatni kezdett.

Gyorsan átforgatta az egészet, mire egy fél literes kis üveget vett elő, amiben valami sárgás, masszaszerű folyadék volt. Behajtotta a szekrényajtót, majd odament a lányhoz, aki nem tudta mire készül fogva tartója, de sejtette, hogy valami nagyon rosszra és az cseppet sem lesz kellemes neki. A férfi lecsavarta az üveg kupakját, majd a tartalmát lassan a lány nemi szervére és köré öntötte, de nem sokat, mert elég nyúlós volt és büdös, erős szaga volt, mint a ragasztónak. Egészen elterült egyenletesen a lányon, majd ezután az üveget letette a padlóra, ami úszott a vérben, aztán hozott egy papírszerűséget, ami körülbelül tíz centi hosszú volt és öt centi széles, viszont sokkal masszívabbnak tűnt és erősebbnek. Ezt a kis darabka anyagot rásimította a lány nemi szervéhez, ami teljesen be volt terítve azzal a nyúlós, büdös anyaggal, majd megszólalt:

- Ugye tudod, hogy most egy nagy rántás fog következni?! – hívta fel a figyelmét.
- Nye! Csak aszt nyeeee!!! – reagált hevesen, de már késő volt, fogva tartója egy nagyot rántott felfelé és a papírszerűséghez hozzáragadt nyúlós massza az összes szőrét kitépte egyszerre, ami iszonyatosan fájt Líviának és sikoltozni kezdett, nem is bírta abbahagyni. Bőre teljesen kivörösödött a leszőrtelenített részen, szinte már vérzett neki. Lábát próbálta összehúzni a hírtelen ért fájdalom miatta, de mivel le volt kötözve ezért nem bírta megmozdítani őket, csak üvöltött tovább. Nagyon sokáig sikított, fejét jobbra-balra rángatva csak ordibált, egészen addig, míg elment a hangja és nem jött ki már semmi. Eközben a fogva tartója elvitte az üveget és a papírt is, majd egy fűrésszel a kezében oda állt Livi elé és vigyorogva nézte, hogy a lány minden erejével azon van, hogy kiszabadítsa magát a kötelek szorításából, de minden mozdulata rettenetesen fájt, nemi szerve körül, pedig szinte égett a bőre.
- Most, hogy már nincs hangod, hogy sikítsál, az hiszem, belekezdek a legfájdalmasabb kínzásomba oké? – magyarázta neki a férfi, aztán letérdelt bele a vérbe, majd bal térde alá igazította a fűrészt. – Gondolom kitaláltad, hogy most mi fog következni. – nézett a szemébe áldozatának, és a félelem és kétségbe esést látta benne.

Próbált megszólalni, de csak ajkai mozogtak egy kicsit, hang már nem jött ki a száján, végleg elvesztette minden erejét, fejét hátra döntve várta az elkerülhetetlent. A férfi nem is habozott, elkezdte húzni a lány bőrén a fűrészt, ami gyorsan áthatolt a bőrön, majd a húson is és ekkor irtózatos vér mennyiség fröcskölődött és folyt ki, beborítva ezzel Lívia lábát és a padlót. Az erek mind elszakadtak, a hús kezdett szétnyílni, de ez kemény munka volt a férfi számára, többször is megállt, ami borzalmasabb érzés volt Livinek, mint maga az egész fűrészelés. Hiába próbált sikítani vagy kiabálni, már nem jött ki belőle semmi hang, és kezével erősen megmarkolta a széket, melynek rabjává vált és tudta, hogy itt fog meghalni, innét már nincs visszaút, feladta a reményt.

Nem siette el a munkát a fogva tartója, lassan csinálta, így egyre több vér gyűlt össze és egyre büdösebb lett a pincében. Végül elérte a csontot, amiben megakadt a fűrész és nem tudott tovább haladni. Próbálta erősebben, szétveszítve a vágást, de nem sikerült neki, ezért vadul rángatni kezdte, ám ennek az lett a vége, hogy elgörbült a fűrészlap. Addig idegeskedett vele, míg felállt és lábával rátaposott a lány lábára, ami a nagy erőtől kettétört, így már mindkét lába el volt törve. Szemeit összeszorítva próbált ellenállni a fájdalmaknak és vigasztalta magát, hogy nem sokára vége lesz, és akkor nem kell több szörnyűséget kiállnia, várta a halált, nem akart már élni, így már nem, főleg ezek után.

Mivel a csont többé már nem jelentett akadályt a férfi számára, ezért megragadta a fűrészt és lenyeste a maradék húst és bőrt Líviáról, akinek a levágott lába úgy placcsant bele a szék alatt összegyűlt vére pocsolyába, mintha egy faág esett volna egy tóba, hangos volt és a vér minden fele fröccsent. A sok vérveszteség miatt végül Lívia nem bírta tovább és szemei lecsukódtak, életét kilehelte abban a percben, mikor lábát elvesztette, ám furcsa volt, mert úgy érezte még, hogy még ott lenne. Feje oldalra dőlt és egész teste ellazult, kezei lelógtak a szék karfájáról, és a sok vér csak csöpögött tovább a földre.
- Hát eddig bírtad. – mondta elismerően a férfi, miközben Livi arcát felemelte és ránézett. Nem volt benne már semmi erő, és nehéz volt, mint egy öt kilós súly, ezután eleresztette, majd a fűrészt eldobta jobbra, a földre. – Fáradt vagyok. Azt hiszem, lefekszem aludni kicsit. – mondta magának nyújtózkodva, majd elindult fel a lépcsőn.

Felérve kilépett a folyosóra, melyet lámák világítottak meg, majd végig ment rajta és ott jobbra fordult, majd újból és a legelső ajtón bement egy szobába, ami be volt rendezve. Valószínűleg a ház egyetlen rendesen berendezett és lakható rész volt, ahol ez az őrült ember is tudott pihenni. Pár szekrény, egy kis asztal és egy kényelmes ágy volt ott, a szoba végében, pedig egy ablak, melyen a csillagos eget lehetett látni, még a fal is jó állapotban volt a többi szobához képest. A férfi levetette koszos ruháit, majd a földre dobta őket, és az ágyba vetette magát és, mint akit agyon ütöttek, aludni kezdett.

*

Nem aludt túl sokáig, de már nem kedd, hanem szerda volt, egy új nap. Mivel az összes álom kiment a szeméből, úgy döntött, hogy felkel. Igen lassan ment neki, minden porcikája fájt, mert a sok kínzásban el fáradt és megerőltette magát. Felállt, majd egy tiszta ruhát vett ki az egyik szekrényből, azután pedig kiment a szobából wcre, ahol Livit találta meg, mikor szökni próbált. Miután ott végzett, elballagott a folyosó elejére, ahol kiment egy ajtón és ott balra fordult, egyenest a konyhába. Viszonylag rendezett konyha volt, kaja volt benne, de számára csak ez volt a lényeg. Kinyitotta a hűtőt, amiben már nem sok mindent talált, de sikerült neki összedobni egy szendvicset, amit mohón befalt. Az áramot a ház mellett lévő generátorból kapta, ami eddig tökéletesen ellátta a feladatát, ahogy most is. Nem töltött sok időt itt, bement a fürdőszobába, ahova egy ajtót nyitott, majd gyorsan lezuhanyzott. Körül belül tizenöt percet töltött azzal, hogy rendesen elkészüljön, ugyanis indulni készült, méghozzá a faluba. Oda kint sötét volt és hűvös, ám őt ez egyáltalán nem izgatta, sosem volt az a fázós típus.

Mikor minden készen állt, ahhoz, hogy útra keljen, elrakta zsebébe a kloroformot is, mely bőven akadt nála. Kilépett az ajtón és a hűs levegő megcsapta arcát, teljesen sötét volt minden, az orráig sem látott, de volt nála zseblámpa, és ezzel világította meg az utat, mely a szántóföldön keresztül vezetett be a faluba. Nem egy laza séta volt oda beérni, eltelt egy kis idő mire a falu fényeit megpillantotta és betonútra tért, ahol volt rendes közvilágítás. Pontosan tudta, hogy hová tart és hogy hol van, nem csak úgy találomra jött be ide. Elsétált az utca végére, majd egy másikon is végig haladt, egészen a legutolsó házig. Nem volt kutya, így könnyedén és halkan tudod bemenni az udvarba, majd hátra osont, mint egy árny a sötétben és hátul megpillantotta a teraszt. Egy teljesen átlagos ház volt ez, fehér falai szinte világítottak a sötétben, így nem volt nehéz felmászni a terasz tetejére, ahol óvatosan lépkedett, nehogy zajt csapjon. Három ablak volt ott, melyeken mind belesett, hogy megkeresse, hol alszik az, akit keresett. Végül megtalálta, látta, ahogy egyedül, mélyen alszik az ágyában, Zsófinak hívták a lányt, húsz éves fiatal egyetemista volt, magas, vékony testalkatú, rövid, szőkésbarna, egyenes hajú.

Egy vörös boxer alsóban és egy kék pólóban aludt a francia ágyán, talán valami szépről álmodva, de nem tudta, hogy valaki figyeli őt oda kintről. A férfi azon törte a fejét, vajon hogyan juthatna be a házba, úgy, hogy ne ébresszen fel senkit, végül meglátta, hogy a három ablak közül az egyik nincs becsukva. Teljesen kinyitotta, hogy be tudjon mászni rajta, a függönyt is elhúzta lassan és halkan az útból, majd jobb lábával belépett a szobába, ahol két felnőtt ember aludt, valószínűleg a lány szülei. Nem ébredtek fel szerencsére, ezért elindult az ajtóhoz, ami nem volt becsukva, csak behajtva, ezért könnyedén ki tudta nyitni, bár kicsit nyikorgott, amitől azt hitte felébredtek a szülők, de nem, ugyan úgy durmoltak tovább, mint eddig. - Meg fognak lepődni, mikor arra ébrednek majd, hogy a lányuk nincsen sehol.- gondolta magában a férfi, majd kiment és a lány ajtajához lépett, ami be volt csukva. A nagy sötétben nem látott szinte semmit, úgy tapogatózott, de megtalálta, amit keresett, nem mert zseblámpát használni, hátha a sok villódzással felébreszt valakit. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, aztán belépett a szobába, balra az ablak volt, jobbra a falnál, pedig ott feküdt, akiért jött. Oda ment hozzá, azután elővette a zsebéből a kloroformot és a ruhazsebkendőre eleget öntött, ahhoz, hogyha valaki arcához azt oda teszik, az azonnal elájuljon. Nem várt semmire, lehajolt a lányhoz és arcára szorította a zsebkendőt, olyan erősen, ha esetleg rángatózna, vagy ellenállna, akkor is ott tudja tartani. Ám Zsófia nem ébredt fel, egy mozdulatot sem tett, mintha ugyan úgy aludna tovább. Egy darabig még várt a férfi, majd elvette a zsebkendőt és felemelte a lányt az ágyból. Nem volt nehéz, ezért könnyedén odavitte az ablakhoz, majd azt halkan kinyitotta és kimászott rajta. Zsófit kihúzni onnét már nem volt olyan egyszerű, de ügyesen megoldotta, hála erejének és gyorsaságának. Lemászni a teraszról, úgy, hogy a lányt a hátán viszi, igen nehéz volt és kimerítő, de sikerült neki és még akkora zajt sem csapott, hogy bárkit felébresztett volna.

A nap lassan kezdett felkelni, de még mindig sötét volt. Senki sem kelt még fel, így könnyű volt egy lányt végig cipelni az utca kellős közepén. Pár perc múlva a földes útra is ért a férfi, ahol a sötétben eltűnt és lassan sétált tovább, kicsit megpihenve, hisz sietnie kellett, nehogy véletlenül is észre vegyék. Miután kifújta magát folytatta útját, majd végül elért a házához, mely távolról olyan rozzantnak és lakatlanak tűnt, pedig egyáltalán nem volt az. Olyan sokáig tartott, míg ide ért, hogy a nap felkelő sugarai már megvilágították az utat, így gyorsabban a bejárathoz ért. Becsapta lábával az ajtót, majd egy másikat rúgott be, ami majdnem kiszakadt a helyéről, de nem azért, mert olyan erővel ütötte, hanem mert már igen rozoga volt, csoda, hogy még nem szakadt ki. Karjaiban a lány kezdett magához térni, halkan felnyögött, mint aki reggel felkel az ágyából, majd megpróbálta kinyitni szemét. Fogalma sem volt, hogy milyen kínokat fog hamarosan átélni szegény Zsófi.


Folyt. köv.