Asenath szentestéje

Ajtó csapódott, ahogyan Asenath kirontott a családi ház ajtaján. Menet közben húzta fel kabátján a cipzárt, és fújtatott dühében. Gyűlölte a családját.
Szenteste volt, szülei veszekedtek. Minden kurva karácsonykor ezt csinálták: bepiálták azt a lőrét, amit Barbaramama küldött nekik, aztán egymásnak estek. Jaj, mi lesz a fiúnkkal, mi lesz a lányunkkal, mi lesz a zegzisztencijával, blabla.
Asenath vicsorgott, mint egy cápa, aki elől elmenekült a zsákmánya. Dühös volt és csalódott. Bátyja is régen elhúzta a csíkot otthonról. Ő is egy önző dög: le sem szarta tizenhat éves húgát. Bekaphatja.
A lány sapkát csapott a fejére, megigazította a sálját, és futólépésben elhagyta a házat. Lélegzete deres felhőcske volt a hideg levegőben. Az utca végén előhalászta zsebéből a három szál cigi egyikét, amit apja dobozából csórt el valamelyike este, és rágyújtott. Kicsit lecsillapodott.

Lassuló léptekkel kanyarodott rá a főutcára, amely teljesen kihaltnak tűnt ezen az estén. Úgy tűnt, mindenki bezárkózott a szeretteivel, kivéve ezt a fiatal, csinoska lányt, akinek szépségét csak a szemében izzó vak indulat törte meg.
Beért a falucska központjába. Itt sem volt nagyobb a forgalom: egy ember nem tűnt fel sem a községháza, sem a zárt vegyesbolt előtt. A főtér közepén hatalmas karácsonyfa állt, feldíszítve mindenféle giccses baromsággal. A községháza homlokzatán zizegve lobogott a magyar, az uniós és a helyi zászló. Az ég sötét volt, a magány teljes s mindent elnyelő.
Asenath odalépett az üzlet előtt álló üdítőautomatához, hogy némi apró ellenében egy doboz kólához jusson. Ám a gép csak a pénzt nyelte el, adni nem adott semmit: be lehetett fagyva a bedobónyílás.
- Kurva anyád! – üvöltötte Aseanth és belerúgott a gépbe. Fájdalom nyílalt a lábába, de az automata nem reagált semmit – tömör testtel, közönyösen bámult vissza rá. A lány vicsorgott, és nyelvébe harapott. Száját elöntötte a vér rezes íze.
Megfordult, körül se nézve átvágott a 11-es úton, és leballagott a Hajó utcán, a Dunapartra. Kezeit mindvégig ökölbe szorította, ajkával szavakat formált hangtalan. Kicsit ijesztőnek tűnt.

A folyó partja fölött egy kis parkot alakított ki az önkormányzat, Asenath most ide ült le egy padra. Fázott, hiszen alul csak a farmerja volt rajta, még bugyit is elfelejtett húzni otthon kirobbant dührohamában. Előhúzta a második cigit a háromból, és öngyújtójával meggyújtotta. Hátradőlt a padon, mélyeket lélegzett, és kezdte jól érezni magát.
Hullámot vet az idő, gondolta.
Aztán Máriára gondolt, és arra a kis véres húscsomóra, amit valamikor régen, ezen az estén kipakolt magából egy jászolba. A szemekre gondolt, amelyek harminc évre rá olyan kékek lehettek, és magukba bolondítottak tizenkét férfit. A szemekre gondolt, amelyek nem sokkal később a borzadást tükrözhették, amikor a vasszög átlyugatta a csuklót, csontot tört és inakat hasított, és folyt a vér, a vér, a vér…
Szemek, amelyek látják Istent.
A halál szemei.
Asenath elaludt, és arra ébredt, hogy egy fiú ül mellette. Halványan felismerte benne az osztálytársát, bár most szőke haja volt és kék szeme, noha eddig barnának ismerte meg. Igaz, így sokkal jobban tetszett neki.

- Láttad már Jézust ma este? – kérdezte Asenath a fiútól.
A fiú vigyorgott. Asenath most látta, a haja is megnőtt, és egy különös forradás húzódik végig az orcáján. Volt ebben az arcban valami ellenállhatatlanul vonzó. A lány testét valami meleg bizsergés járta át.
- Ó, igen, a nagy papot, láttam a nagy papot – felelte a fiú újdonsült, karakteres hangján.
Átölelték egymást, hogy kevésbé fázzanak. A folyó lassan csordogált, immár visszatükrözte az égre tíz sárga körömmel, sikoltva kúszó teliholdat, és hullámot vetett, hullámot vetett benne az idő.

Egy idő után csókolózni kezdtek, s így már még kevésbé fáztak. S bár apja megtiltotta neki az ilyesmit, a lány lehúzta a cipzárt a farmerján, és betolta oda a fiú kezét, mert érezte, hogy az fázik, és tudta, így nem fog annyira. Halkan sóhajtott, amikor a fiú rátalált testének legmelegebb vidékére.
- Gyere – súgta kedvese fülébe. – Keressünk szállást.
Árnyak voltak a kísérteties, kihalt éjszakában. Kéz a kézben sétáltak végig a sétányon, amely döglött kígyóként követte a sötét folyót. Nem féltek egyáltalán, s alig is hallatszott bagoly huhogása.

Rövidesen az ipartelephez értek. Óriási gépek, daruk, futószalagok sziluettjei martak bele itt a sötét égbe, mint égre pisztolyt szegező robotkarok. Asenath a fiúhoz bújt és megcsókolta. Időközben újból ráharapott a nyelvére, így most friss vérrel keveredett forró nyáluk. A lány öle már nagyon nedves volt, és kielégületlenül lüktetett.
Az ipartelep szélén egy elhagyatott, romos ház állt. Az alsó ablakai be voltak deszkázva, ezért a párocska felsétált a törmelékkel borított betonlépcsőn, hátha ott bejuthatnak. Azonban az ott lévő ajtó is be volt szögezve. A fiú ennek láttán kitépte magát a lány karjából. A hold előtt meglibbent egy holló sötét szárnya.
- Bazdmeg Heródes! – üvöltötte a fiú, és hatalmas rúgott az ajtóba, amely szinte a szilánkjaira hasadt szét. A helyén támadt lyukból néma sötétség áradt ki feléjük. Asenath beleszagolt, és testét végigbizsergette a vágy. Mennyi erő van ebben a fiúban!

A fiú ismét a lányhoz fordult, és átkarolta. Mosolyogva siklottak a sötétségbe, és már simultak is a ház belső falához, morogva tépve le egymás nadrágját.
A falakon túl a világ nem mozdult, a fagy dermedésében állt néma rettenetben, s a valóság enyhén remegett a holdfény sápadt, fertőzött kertjében.
Asenath csak egy pillanatra ijedt meg, mielőtt a fiú fallosza beléhatolt, édes fájdalommal és titokzatos elrendeléssel. Nyögdécselve engedte át magát neki, miközben a fiú a feneke alá nyúlt, ő pedig átfonta lábait a derekán. A lány lehunyta a szemét, és elképzelte az olajfákat, egy melegebb világban, amelyben azonban rejtett vágyak, kígyók, szándékok és bűnök kavarognak, és szenvedéssel kél a hajnal…

Asenath szorított, karmolt, és sikoltott, és egyszer csak eljött, kiürült az agya, nem látott, nem hallott semmit, nem maradt gondolat szál sem, és csak sejthette, vonaglása közben, ez Isten, ilyen lehet Isten.
Miután túlesett rajta, magához ölelte a fiút, és remegve az ajkára tapadt. Különös volt az ízlelése, le kellett hozzá hajolnia – elcsúsztak a lábai a gyönyör robbanásakor? – nem is hús, inkább nyálkás és kemény, íze a saját szájából ismerős… csont?
VÉR?

Abban a pillanatban kigyúltak a fények, és Asenath felsikoltott. A fiú feje eltűnt, és ő a nyakból kimeredő, elmetszett gerincoszlop vérrel és nyákkal borított végét csókolgatta.
Nagyon élesen látott mindent, ahogyan körülnézett. Egy laboratórumnak látszó helyiségben volt, az asztalokat lombikok, tartályok, fiolák borították, azt azonban elsőre megállapította, nemigen nyerné el a Tisztiorvosi szolgálattól a működési engedélyt.
A hatalmas fermentáló tartályokban állati és emberi maradványok lebegtek, a lombikok színültig töltve vérrel és testnedvekkel, a falakról pedig kibelezett csecsemők lógtak, egy tucat legalább. A padlón pedig kereszt alakban patkánycsapdák hevertek, sok közülük foglyul is ejtette bundás áldozatait. E pokoli körkép közepén pedig egy aprócska, szemüveges fiú álldogált, és émelyítően vigyorgott. Tekintetét egyenesen Asenathra szegezte.
- Hjá Ási? Urkba Jesu? Ihihihihihihih – makogta. Asenath észrevette, hogy sok foga hiányzik.
Aztán azt látta, hogy a fiúcska felkap egy patkányfogót, kitépi belőle a törött gerincű állatot, és felmutatja neki. Majd megszólalt, immár emberi nyelven.
- Ő már nem ismeri meg a születése napját.
A fiú az egyik asztalhoz lépett a patkánnyal, és belemártotta az egyik tartályba, amiben valamilyen sav lehetett, mert sziszegve kezdte lemarni a húst a tetemről.
- Áldozat! Áldozat! – rikácsolta a fiúcska.
Asenath elvigyorodott, és ellökte magától szeretője döglött testét, és a földre térdelt. Lehunyta a szemét, s szinte azonnal felizzott előtte az első, tébolyult, sötét látomás.
Sokáig volt mozdulatlan. Mire kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a labor nem is labor, a padló rózsaszín, rángó idegekkel behálózott hússzövet, a fiúcska pedig egy elsötétült izzókkal teleaggatott karácsonyfa. Asenath rágyújtott az utolsó cigarettára.
A hold lement, és a világ ezen felének hadat üzent a jeges porcelánnap.

A karácsonyi ebédnél, másnapos szülei társaságában, Asenath hallgatag volt és komoly, bátyja sem szívesen nézett rá. A család egyik tagjának sem volt étvágya. A kutya eltűnt, a macska nem volt hajlandó lemászni a padlásról. A pincébe senki sem mert lemenni. A faluban nyugtalanító hírek terjedtek, azt beszélték, az esti mise is elmarad.
A fellegek hatalmas, szürke uszályokként úsztak keletnek az égen, a szél nyugtalanítóan fütyült, és a kopár föld madárijesztői hallgattak arról, amit az előző hajnalon láttak, vagy látni véltek.