Psychotic (2)

Szerda, napfelkelte

A nap sugarai megvilágították azt a házat a semmi közepén, melyet szántóföldek vettek körül, ahol egy beteg elméjű férfi egy védtelen és eszméletlen lányt cipelt karjaiban. Még elég sötét volt, ahhoz, hogy lámpát keljen gyújtani, de egyre világosabb lett, ami azt jelentette, hogy egy újabb meleg, nyári reggel vette kezdetét.

Becsapta lábával az ajtót, majd egy másikat rúgott be, ami majdnem kiszakadt a helyéről, de nem azért, mert olyan erővel ütötte, hanem mert már igen rozoga volt, csoda, hogy még nem dőlt ki. A lány kezdett magához térni, halkan felnyögött, mint aki reggel felkel az ágyából, majd megpróbálta kinyitni szemét. Éppen csak résnyire sikerült neki, ám ahhoz épp elég volt, hogy tudja, nem otthon fekszik az ágyában, hanem valaki viszi valahova. Becsukta szemét, először azt hitte, hogy csak álmodik, mert nem érzett semmit, egész teste teljesen el volt zsibbadva. Meg akarta dörzsölni a szemét, de nem sikerült a kezét megmozdítania, ezért újból kinyitotta a szemeit és egy koszos, tág és viszonylag hosszú folyosót látott.

Az ablakokon beszűrődő reggeli napfény megvilágította a helyet, ahol tartózkodott, sőt még két lámpa is világított a falról lelógva, melyek igen rozzantak és repedezettek voltak. A sárga festék, ha valaha egyáltalán sárga színű volt, már rég lekopott, csak néhol lehetett felfedezni erre utaló nyomokat. A parketta kopott volt és iszonyat piszkos, sáros volt, ezen kívül mást nem látott. Az egész folyosó teljesen üresen tárult szemei elé, és rájött, hogy egyáltalán nem álmodik, és nem otthon van. Mikor már meggyőződött arról, hogy hol is lehet, megnézte azt is, hogy ki viszi őt, mert érezte, hogy nem fekszik, mert mozog alatta a talaj. Egy fiatal férfi kezében volt, ő cipelte ezen a lepukkant folyosón, de nem értette, hogy mi történik. Utolsó emléke az volt, hogy késő este lefeküdt az ágyába aludni, most meg így ébredt. Egyre jobban magához tért és agya is gyorsabban kapcsolt, mint eddig és rájött, hogy bajban van, nagyon nagy bajban. Kezdte visszanyerni erejét, már tudta mozgatni kicsit a kezét és érezte a férfi karjának szorítását is, mely átkarolta. Elég gyorsan haladtak, majd a folyosó végére érve, hírtelen jobbra fordultak, mivel a másik oldalon sarok volt és semmi más. Amint elkanyarodtak, megint éles kanyart vettek jobbra és egy újabb folyosóra értek, ami sokkal szűkebb volt az előzőnél.

Itt vette észre, hogy a padlón egy fél pár, piros tűsarkúcipő hevert és a lány nem tudta mire vélni, talán valaki elhagyhatta. Ezen rágódva engedte, hogy tovább vigye a férfi, ki valószínűleg lerabolta, de nem volt ereje se megmozdulni, se megszólalni. Ahol most mentek, semmivel sem volt tisztább, mint az előző helyiség, sőt, talán ez még rosszabb volt, mert büdös szag csapta meg az orrát a lánynak. Fejét most megpróbálta felemelni, de nem igazán sikerült ez neki, éppen csak arra volt jó, hogy jobban szemügyre vegye elrablóját. Nem ismerte fel, még életében nem látta, ezért kezdett még jobban aggódni, hogy nincsen biztonságban, ennek az idegen férfinak a társaságában. Egy szoba mellett haladtak el, ahova bepillantott és egy rendezett ágyat, szekrényeket, végül egy asztalt látott, melyen egy nyaklánc, egy fülbevaló és egy gyűrű volt. A férfi tovább cipelte, majd egy ajtóhoz közeledtek, amin valami szokatlan sötét foltot vett észre a lány. Igaz, hogy az ajtó teljesen rozzant és koszos volt, de az, amit látott, mégis zavarta őt, mert nagyon emlékeztette őt valamire. Amikor odaértek, tisztábban kivehette, mi is az rajta és gyanúja beigazolódott, vér volt az, nem is kevés és nem is olyan rég kerülhetett oda. Szíve egyre gyorsabban kalapált és pánikszerűen forgatta szemeit ide-oda, ám nem tudott annyira megmozdulni, hogy a férfi felfigyeljen rá, és száján is valami nagyon halk hangocska jött csak ki.

Elérkeztek a folyosó végére, ahol egy másik szobába léptek, ami viszonylag nagy volt és tágas, benne egy ággyal és semmi mással. Ráfektette a lányt óvatosan, majd kiment és bezárta az ajtót, hangos kattanás jelezte, hogy kulcsot is használt. A lány, akit Zsófinak hívtak, lassan teljesen magához tért és már mozogni is tudott. Felült az ágy szélére, majd körül nézett, de nem látott túl sokat, mert csak egy kis lyuk volt a falon, amin keresztül beszűrődött a felkelő nap sugarai. Nem tudta hol van, és hogy mit akar tőle az a férfi, de azt sejtette, hogy semmi jót, hisz elrabolta. Felállt és körbe járta a szobát, ami nem volt túl nagy, de kicsi sem, a falak sokkal szebbnek tűntek, mint kint a folyosón, az ágy is kényelmes és viszonylag tiszta volt, de semmi más bútor nem volt a szobában. A padlót lilóneum borította, ami itt-ott ki volt égetve és fel volt gyűrődve. Két ajtót látott Zsófia, egymással szemben álltak, az egyik a bal sarokban, a másik a jobb oldalon volt. A jobb oldalin hozták be, erre emlékezett, a bal oldalihoz, pedig oda ment megnézni nyitva van-e, de sajnos a kilincs nem engedett. Mindkettő masszívnak tűntek, kemény, vastag fából készültek, betörni őket nem tudta, ahhoz túl gyenge volt.

Szomorúan ült vissza, de még nem aggódott annyira, még tartotta magát és nem fakadt ki teljesen. Magas, vékony testalkatú, rövid, szőkésbarna, egyenes haja volt, szemüveget nem viselt, csak egy vörös boxer alsót és egy kék pólót. Mindig ebben aludt, ám csak most fedezte fel, hogy nincs is rendesen felöltözve. Húsz éves egyetemista, aki a szüleivel élt, nővére már rég elköltözött és most egy nap arra ébredt, hogy egy férfi ide hozza őt, ki tudja hová. Valószínűleg elkábította, azért nem ébredt fel a támadáskor, de hogyan tudott bejutni a házba, ezen törte a fejét egy darabig. Nem jutott dűlőre, hogy vajon hogy sikerült őt álmában elragadni úgy, hogy a szülei nem ébredtek fel rá, mert a lépcsőjük nagyon nyikorgott és az anyja mindig felébredt, ha valaki azon mászkált. Talán valami bajuk esett, esetleg leütötte vagy megölte őket? A gondolatok miatt eluralkodott rajta a félelem és kétségbe esett, szíve majd kiugrott a helyéről és egyre gyorsabban vette a levegőt, ez mind a pánik jelei voltak, ahogy úrrá lett fölötte. Próbálta megnyugtatni magát, de sehogy sem ment, körbe-körbemászkált a szobában és mindig hallgatózott az ajtónál, de nem hallotta semmit. Nem ordítozott, hisz tudta, hogy nem lenne eredménye, senki sem hallaná meg, csak az, aki elrabolta. Mégis alig bírta magát visszafogni, hogy ne üvöltözzön és kiáltson segítségért, egy ilyen helyzetben minden ember automatikusan ezt csinálta volna, ám Zsófi elég erős volt, ahhoz, hogy ne tegyen ilyet.

A nap sugarai egyre jobban bevilágították a szobát, a friss nyári reggel illata szűrődött be a kis lyukon keresztül. A lány bár egyre izgatottabb lett, azért leült az ágyra, térdét mellkasához emelte és állát rájuk tette, kezével, pedig átfogta lábait. Így ült hosszú ideig, bámulva maga elé, míg körülbelül egy óra el nem telt és kintről mozgolódás zajai keltették fel figyelmét. Gyorsan, mintha puskából lőtték volna ki, az ajtóhoz lépett, majd fejét rátéve hallgatózott. Valószínűleg a férfi volt oda kint, aki elrabolta, de nem volt egyedül. Ha jól gondolta, akkor cipelt valamit, méghozzá az egyik szobába, minek az ajtaját látta is a folyosón. Észre sem vette, annyira izgatott lett hírtelen és szemei ide-oda mozogtak, fülét teljesen az ajtóra tapasztotta, de egy hang se jött ki a száján, még levegőt is nagyon halkan vett. Miután letette, amit hozott a férfi, becsukta az ajtót és lépte zajai, egyre távolodtak és elhalkultak, majd megszűntek teljesen és megint beállt a csend. Zsófia elment az ajtótól és gondolkodva ült le az ágyra. Azon törte a fejét, hogy vajon mit hozhatott a férfi, és egyáltalán mire készül, mit akarhat? Fogalma sem volt róla, de jót semmiképpen sem sejtett, ezért aggódott nagyon, de legfőbbképpen a szüleiért, hogy mi történhetett velük. Csak remélni tudta, hogy nincs semmi bajuk, mert szerette őket, mindig is jóban volt velük. Mindig támogatták, segítették őt, igazi mintaszülők voltak.

Gondolatai elkalandoztak a múltba, és ez némiképpen megnyugtatta őt, elterelte a figyelmet arról, hogy milyen helyzetben is volt. Jó pár percig újra élte élete legszebb pillanatait, de váratlanul azon az ajtó, amin behozták, kattant a zár, majd kinyílt. Feleszmélve mi történt, a lány felugrott az ágyról és várt, közben a veríték kiverte, annyira izgult. Nyikorogva tárult ki az ajtó, majd meglátta elrablóját, amint ott áll mozdulatlanul és unott, álmos képpel nézi őt. Nem tartott ez sokáig, ugyanis bement, egyenesen Zsófiához állt és megragadta őt. Mind ez olyan hírtelen érte, hogy még ellenállni sem tudott a férfi erős szorításának, de próbált kiszabadulni, miközben vonszolta ki a szobából őt. Egyikük sem szólalt meg, de nehezen haladtak előre, mert a lány úgy ugrált össze-vissza a karjában, mint egy megveszett kutya. A folyosóra nagy nehezen kiértek, ám ott nem tűrte tovább a dulakodást a férfi és egy nagy pofont adott, a lánynak, mely nagyot csattant puha és szép bőrén. Azonnal bepirosodott a helye, de megtette hatását, mert nem ugrabugrált többet, hanem nyugton maradt, ám a másik ajtónál állva egy nő kiáltásaira lettek figyelmesek, amint dörömböl:

- Valaki! Segítség! Bezártak ide! – szűrődött ki. - Mit akarnak tőlem? – folytatta kétségbe esetten.
Zsófia megdöbbent, hogy egy másik lány hangját hallja bentről és ekkor rájött, hogy fogva tartója valószínűleg őt hozta nem rég, és azt hallotta, amint becipeli a szobába. Ezt már nem tűrte szó nélkül és felkiáltott:
- Úristen! Még hány lányt hozott ide maga szemét mo… - Zsófi nem tudta befejezni mondatát, mert egy újabb pofont kapott, de akkorát, hogy attól elszédült.
Ezután már könnyű dolga volt a férfinak elcipelni a lányt, hisz szinte karjaiba majdnem összecsúszott. Elindultak tovább, több hang nem hallatszott ki a szobából, melynek ajtaja még mindig véres volt. Zsófia akkor tért megint teljesen magához, mikor a másik folyosóra kanyarodtak rá és a nap sugarai, megvilágították azt, bár még mindig csak hajnalodott. Nem mentek sokáig, csak egy lépcsőig, ami a sötétbe vezetett le, a pincébe. Itt megfordította a lányt és a szemébe nézett, majd bal kezével haját húzta, a másikkal, pedig gyomron ütötte a védtelen testét. Zsófi a váratlanul ért ütéstől levegőt is alig kapott, majd a földre rogyott és hasát fogta. Nem volt erős testalkatú, régebben járt edzésekre, de mostanság egyáltalán nem, de, még ha járt is volna, ettől az ütéstől még egy férfi is kidőlt volna. Szemeit becsukta annyira fájt neki, és hányinger kerülgette, összehúzta testét a hideg és koszos padlón. Remélte, hogy nem kap egy újabbat, mert azt nem bírná ki, de szerencsére fogva tartója lement a pincébe, őt, pedig ott hagyta egyedül. Ezt az ütést tehát azért kapta, hogy még véletlenül se tudjon elszökni.

Jó egy ideig feküdt mozdulatlanul, szemét a lépcsőre szegezte, hogy vajon mikor fog újra feltűnni ez a pszichopata és hamarosan jött is, de nem egyedül. Lassan lépett fel a lépcsőfokokra, valamit húzott maga után, ami valamikor még ember volt, ám mostanra már csak egy megcsonkított testkupac maradt belőle, amilyet a legyek egyre jobban elleptek. A bűz elviselhetetlen volt, Zsófi orrát úgy csapta meg, mintha egy trágyadomb kellős közepébe esett volna. Fejét elfordította, és kezével befogta az orrát, hogy ne érezze a szagot, de nem ment sokra vele és a mozdulat is okozott neki egy kis fájdalmat az ütés miatt. A férfi elvonszolta a holttestet, aki még Zsófiánál is fiatalabb lány volt, még mielőtt ezzel a beteg elméjű emberrel összehozta a sors és meg nem ölte.

Már elvitte a tetemet, de a szag megmaradt és ott bűzölgött a levegőben, amitől a lánynak még jobban hányingere támadt, és nem tudta magában tartani és kiadta. Hosszú sugárban hányta végig a padlót, közben arcára is fröccsent bőven és félig őt is beterítette, majd mikor már nem jött ki belőle több, ereje végleg elhagyta, és a földre fektette fejét, bele a saját hányásába. Ettől még büdösebb lett, de már nem érdekelte, kezdte megszokni az undort és nem vágyott másra, minthogy elmeneküljön innét. Nem akart úgy járni, mint az előtte elcipelt lány, amitől a félelme megkétszereződött és a gyomra felmondta a szolgálatot.
Fogva tartója visszatért és látta, mi történt, majd csípőjére tette két kezét és elgondolkodva nézte foglyát. Párat toppantott lábával, majd elindult a lány felé, közben mély hangján megszólalt:
- Úgy látom, hogy nem bírtad a kiképzést. – mondta. – Sebaj, feltakarítok itt is, meg a pincében is egy kicsit.

Megfogta a lányt a vállánál, majd felültette, és a falnak támasztotta. Levetette kék pólóját, ami félig le volt hányva, majd a sarokba dobta. A pólón kívül felül más nem volt a lányon, és ez a férfinak is feltűnt, aki egy darabig bámulta a nagy és feszes melleket, majd megszólalt:
- Hmmm… nem rossz. Ez egy határozott „hmmm” volt ám! – dicsérte. – Igazán nem panaszkodhatsz a külsődre. Már szinte sajnálom, hogy gyomron ütöttelek, mert látom csúnyán belilult. – mondta gúnyosan. – Na figyelj, elmondom mi lesz: először is letörlöm az arcodat és, ahol még lehánytad magad, hozok neked egy pohár vizet, feltörölgetem itt a padlót, meg lent, a pincét is, aztán visszajövök ide hozzád. – világosította fel, mintha csak felsorolná, hogy mit venne a boltban, ha elmenne. – Ha szökni próbálsz, akkor számíts arra, hogy nagyon rosszak lesznek neked az elkövetkező órák. – fenyegette meg, majd, ahogy elmondta, úgy meg is csinálta a dolgokat.

Zsófinak a fejében csak egy gondolat járt, hogy hogyan tudna innét megszökni. Szemeit nem nyitotta ki, végig be volt csukva és csak gyenge bólogatással adta tudtára a férfinak, hogy megértette, mind azt, amit elmondott. Nem érdekelte, hogy megfenyegette, amint lehetőséget lát rá, el fog innét menni. Bár látszólag megviselt és erőtlen volt, igazából erejét visszaszerezte, csak az ütés fájt neki még mindig.

Fogva tartója mindent úgy csinált, ahogy elmondta, még vizet is hozott neki, majd miután lement a pincébe feltakarítani, a lány azon gondolkodott, vajon merre lehet a kijárat. Lassan feltápászkodott a falnak dőlve, majd elindul a sarok felé, ami tőle pár méterre volt. Mikor odaért nagy nehezen, egy ajtót látott meg, félig kinyitva, azután kitárta és egy előteret pillantott meg. Ugyan olyan piszkos és rendezetlen volt, mint a folyosó, csak kisebb. Semmi bútor nem volt itt, ahol szinte másutt sem, teljesen lehagyatott ház volt ez, csoda, hogy ez a beteg férfi itt él, ebben a mocsokban, bár a mocskok könnyen megélnek a szemét kellős közepén is. Nem sokat tanakodott ezen, hanem sietett, amennyi erejéből kitelt, majd az előtérbe jutott, jobbra megpillantotta a kijáratot, ami a szabad, friss levegőre vezetett. Már indult is volna arra, ám ekkor váratlanul egy ismerős hang szólalt meg mögötte közvetlenül:
- Enye! Hova sietsz?! – kiáltott rá, majd nyakánál megragadta és a falhoz szorította a védtelen lányt, ki az ijedségtől szólalni sem mert. – Most kicsit felhúztál! – nézett a szemébe szúrós tekintettel, ám volt abban gyűlölet és élvezet is, míg a lányéban csak kétségbe esés és csontig ható félelem, szinte reszketett. – Szépen lemegyünk a pincébe, és ott megtudod mi az a fájdalom! – suttogta a fülébe, miközben nyakát erősen szorítva maga elé húzta.
Ezután megragadta két vállát és úgy tolta vissza szinte a folyosóra, majd a lépcsőn levitte, egyenesen a pincébe, ahonnét áradt a bűz.
- Ne kérem, kérem ne! Könyörgök, ne csinálja…kérem neee! Kérem… kérem… - könyörgött a lány, szinte sírva fakadt, szemei elvörösödtek.

Rettenetesen félt, hogy mi történik majd vele, és épp akkor kapta el, mikor már csak egy karnyújtásnyira volt a menekülés útja. Lent látott pár szekrényt, egy fotelt, néhány asztalt a lépcsőtől nem messze, aztán befordultak a fal végén jobbra, ahol egy ágy, egy asztal és egy szék foglalt helyet középen. Egy izzó világított csak, semmi más, vérnyomok voltak mindenhol, bár a vértócsákat már feltakarította fogva tartója és viszonylag tiszta hely volt, azok után, amiket itt művelt, de a rettenetes bűzt, nem tudta eltüntetni, bár az ő orrát, ez cseppet sem zavarta. A középen lévő székre ültette, ami rögzítve volt, a padlóba, majd az asztalról hozott pár szíjat és leszíjazta, nagyon szorosan, moccanni nem tudott, csak a fejét tudta egyedül mozgatni és ujjait. Könnycseppek jelentek meg szemében, melyek arcán lefolytak és ekkor szólalt meg újból, de hangja igen rekedt volt és akadozó a rettegéstől:
- Mit akar…csinálni? Mire…mire készül? – kérdezte.
- Mire készülök? – figyelt fel a férfi, miközben az asztalnál vizsgálódott. – Ha elmondanám, sikítanál, és nem lenne meglepetés sem. De egyet mondhatok…
- És mi lenne az? – szipogott.
- Hát az, hogy ordítani fogsz a fájdalomtól. – mondta nyugodtan, majd egy közepes méretű kalapáccsal megfordult és a lányhoz lépett.
- Ne…könyörgök neee! – mocorgott, de mind hiába volt. Pulzusa és vérnyomása már az egekbe szökött, a félelme, pedig pánikká alakult.
- Ne mozogj, úgy jobban fog fájni, ha mellé ütök! – ragadta meg a fejét bal kezével.
- Neee!!! – ordította el magát, szinte már sikítva.

Hiába rángatta fejét ide-oda, a férfi lefogta, és egy helyben tartotta. Ajkait szétfeszítette, majd egy nagy lendületet vett jobb kezével, melyben a kalapács volt és lesújtott egyenest Zsófia fogaira. Hangos csattanás hallatszott, aztán egy nagy ordítás, de ezzel még nem volt vége, még háromszor megütötte és mindegyik ütés után, egyre jobban élvezte, ahogy a fogdarabok, és a vér szétfröccsent ruhájára, a padlóra és a lány arcára, majd melleire. Negyedszerre is ütött még egy nagyot, de akkor már nem volt mit ütni, csak a vér ömlött ki még jobban Zsófi szájából. Elengedte fejét, majd az asztalhoz ment és ledobta a véres kalapácsot és tovább nézelődött, vajon mi legyen a következő, amivel megkínozhatja foglyát, amit nagyon élvezett.

A fájdalom elviselhetetlen volt elsőre, majd a végén már szinte nem is érezte, ahogyan a fogait kiverik. Nagy vértócsát köpött a padlóra, melyekben fogdarabok úszkáltak, egy-kettőt le is nyelt, ahogy vért is bőven. Némelyik gyökerestül kiesett, de volt olyan is, amelyikről csak letört egy darab, de a velük járó kín egyforma volt. Köhögött egy kicsit és oldalra fordította fejét, ekkor tudta megnézni, hogy mellkasán és mellein lassan folyik saját vére, mely hamarosan eléri csupasz hasát. Fehér bőrén úgy mutatott a vér, mintha egy piros festékesdoboz borult volna rá, de sajnos nem így volt. Sírni akart, de csak köhögni tudott, az is, mintha fulladozna, úgy hangzott, erre a férfi hátra nézett, de miután látta, hogy nem fulladozik, megnyugodott, nem akarta, hogy idő előtt meghaljon, a fogja.

Oda ment hozzá és megnézte közelebbről is, majd a lány szemébe bámult, melyben rettegést és szenvedést látott. Az ő tekintetében az élvezet, a lenézés és gyűlölet tükröződött, aki imádja, ha ki vannak neki szolgáltatva az emberek. Száján mosoly jelent meg, majd egy metszőollót mutatott fel Zsófinak, ki meglátva a tárgyat, gyorsabban vette a levegőt és meg akart szólalni, de nem bírt, csak aggódva és rémülten nézett a férfira, ki a háta mögé lépett, azután pedig bal kezén megfogta a kisujját, melyet befogta a metszőollóval és egy nagy szorítással, összecsukta azt.
- Ááááá… - ordított fel a fájdalomtól, miközben vér és kisebb fog darabok repültek ki szájából.
- Tudtad, hogy ha az ember egy testrészét levágják, akkor utána még viszket? – kérdezte.
- Maga…maga szadista állat! – nyögte ki.
- Tudom, hogy az vagyok, ezzel újat nem mondtál. Egyébként az előzőt egy filmben hallottam és… - mesélte, de a szavába vágtak.
- Hannibál Lecter…A bárányok hallgatnak… - suttogta alig hallhatóan, nem is a férfinak mondta, hanem csak eszébe jutott és kimondta.
- Pontosan! Kitűnő, tehát te is láttad, ez egy jó pont számodra! – elégedett meg, majd visszasétált az asztalhoz.

Keze remegett a vérveszteségtől és a fájdalomtól, de a sokktól, ami érte, már alig érzett valamit. Azonban a megpróbáltatásoknak még egyáltalán nem volt vége, ugyanis a férfi itt nem állt le, sőt egyre jobban élvezte a helyzetet és most egy tíz centis, vékony, éles hegyű fémpálcikát vett kezébe. A lány rettegett, hogy azzal miket tudna vele művelni és nem is lenne képes ellenállni, csak ordítani a fájdalomtól. Fogva tartója lassan mögé sétált és megragadta fejét, hogy ne mozogjon, még véletlenül sem, aztán fogta a fémpálcikát és egyenesen Zsófia fülébe dugta, először lassan, majd erősebben egészen addig, míg a dobhártyáját ki nem lyukasztotta. Azt a kínt, amit akkor érzett szavakkal nem tudta volna leírni, felüvöltött, de megdöbbent, mikor csak egyik fülén hallotta saját kiáltását, ugyanis a másikra teljesen megsüketült.
- Kezdem nagyon élvezni a dolgot. – mondta neki lelkesen, majd elment az asztalhoz.
- Szemét mocsok… hagyjon békén! – szipogta, majd könnyek fakadtak ki belőle és sírni kezdett.
- Neeem. – mondta lassan, egy gonosz mosolyt feléje biggyesztve, majd visszafordult újabb eszközt keresni a további kínzásokhoz.

Szomorúan és minden reményt elvesztve hajtotta le fejét és nézte a padlót, fogai kiütve, beszélni alig tudott, kis ujját levágták, melyből a vér még mindig csöpögött és teljesen elhalt bal keze, végül még az egyik egyikdobhártyáját is kiszúrták, amitől búgott az egész feje és csak fél fülére hallott. Már azt sem tudta, hogy melyik gyötrelem miatt ordítson, az összeomlás szélén állt. Soha nem hitte volna, hogy egy nap arra ébred, hogy valaki elrabolja és megkínozza ok nélkül, mert semmi oka arra, hogy ezt tegye vele. Megkötözve, várta a következő beteg ötletet, amivel újabb kínt okoz majd neki és az egészben az volt a legrosszabb, hogy semmit sem tehetett ellene. Fején kívül egyik testrészét sem bírta mozgatni, így mintha lebénították volna, úgy ült a lerögzített székben, ám mindent érzett. Folyamatosan csak azt mondogatta magában, hogy ez csak egy rémálom és mindjárt felébred belőle, lemegy, megreggelizik és jó húsz éves hallgató módjára, bemegy az egyetemre. Azonban ez nem álom volt, a rideg, kegyetlen valóságot élte meg, melyeket, még ha túl is éli, soha nem fogja elfelejteni. A vér már kezdett megszáradni puha, fehér bőrén, nagy feszes mellein is, melyre ráfolyt, levágott kisujja a földön hevert, mely vértócsában úszkált.

A férfi váratlanul a lány mögé lépett, aki már fejét összehúzva és rettegve várta a következő kínzást, de meglepődött, mikor azt érezte, hogy levágott kisujja helyét gondosan bekötözi, nehogy elvérezzen, így is túl sokat veszett már, valószínűleg ettől is került ájulás közelbe és lett rosszul, bár volt mitől rosszul lennie. Miután végzett, Zsófi elé lépett és szemeit és testét nézegette, méregette, valamit keresett rajta, mert nagyon gondolkodott közben.
- Csak azért kötöztem be a sebed, hogy nehogy elvérezz itt nekem, hiszen a móka csak most jön! – mondta vigyorogva, majd hírtelen visszaváltott komoly arcra.

A lány nem mert fogva tartója szemébe nézni, csak a földet nézte és félt, szó szerint reszketett, hogy mi jöhet még ezek után. Soha életében nem érzett ilyet, pedig rengeteg dolog volt, amitől rettegett, ám ez az összest felül múlta. Kilátástalan helyzetben volt és ez annyira letörte, hogy egyre csak azon rágódott vajon ki kerül-e ebből élve. Sok esélyt nem látott rá és tudta, ez a szék, ez a pince lesz az a hely, ahol meg fog halni, mert már nem bírja és feladja. Nincs benne küzdeni akarás az életért, hisz meg lett csonkítva és el lett csúfítva, így nem bírna élni, akkor inkább meghal. Arra lett figyelmes, hogy egy kis dobozkát zörget az arca előtt a férfi, majd kinyitja, és kezébe szór rengeteg apró rajzszöget.
- Sejted mit akarok ezekkel? – kérdezte, miközben egyet kivett a sok közül.
- Nem. – válaszolt halkan, alig hallhatóan.
- Hogy mi? Nem hallom. – majd közelebb hajolt és fülét egész közel tolta a lány szájához, ám ekkor teljesen váratlanul ráharapott, ez volt a célja, hogy letépje neki, érezze azt a fájdalmat, amit ő. A letargiából nagyon gyorsan tért vissza és újra küzdeni akart, de nem a túl élésért, hanem, hogy megnehezítse fogva tartója dolgát, és ne élvezze annyira a kínzást, kapjon belőle ő is. Ez tartotta benne a lelket, semmi más és már-már az életét is feladta, amikor úgy döntött, előtte még ő is szórakozik egyet. Sajnos első próbálkozása nem járt sikerrel, ugyanis fogsora híján nehezen tudta elkapni a fület és kicsúszott szájából, ezt a vér is segítette, de főleg a felgyülemlett nyál. Gyorsan lépett hátra a meglepettségtől, nem számított, hogy ezt fogja csinálni, hogy van bátorsága ezt tenni. – Szóval keményen akarsz játszani? – nézett rá mély gyűlölettel, de az élvezet is felcsillant a szemében, tetszett neki, hogy nem adja csak úgy föl és küzd.
- Dögölj meg… mocsok! – nyögte ki nehezen.

Hírtelen megragadta fejét, még a lány is meglepődött, hogy kivételesen nem válaszolt semmit, majd egy rajzszöget az arcába nyomott lassan, a bőrt átszúrva, majd a húsba mélyedt. Kezét reflexszerűen fejéhez kapta volna, de nem tudta és csak üvöltött, bár nem olyan hangosan, mint eddig. Tűrni akarta a fájdalmat, de még mindig úgy nyílalt bele, mintha csak most kezdték volna kínozni. Azonban a férfi nem állt meg egy rajzszögnél, hanem rögtön teletűzdelte a lány arcát, mintha valami tűpárnát és a végén vagy egy tucat sebből vérzett. Mozdítani sem merte a fejét, ugyanis rettenetesen fájt neki minden egyes moccanás. A friss vér újra ellepte bőrét és a már megalvadtra is ráfolyt, szép lassan beborította felsőtestét, vonalakban, mint a szélvédőt az eső cseppek. Szörnyű látvány volt, mintha egy faliújság lett volna tele rajzszögekkel. Nem hagyta abba a jajgatást, minden levegő vétel számára újabb fájdalmat jelentett.
- És most jön a ráadás! – mondta a férfi.
Ekkor Zsófia csak azt vette hírtelen észre, hogy egy bogárirtós flakonnal közelít hozzá, majd bal szemébe kezdi fújni. Nem tudta időben becsukni, így elég sok ment a szemgolyójára és azonnal csípni kezdte, de ez átment szúró és maró hatásba, amire már felordított:
- Neee!!!
- Üvölts csak! – élvezte.

Nagyon sokat fújt rá, majdnem a flakon tartalmának a felét. Nem csak a szeme, hanem a körülötte lévő bőr is bepirosodott, de szemgolyója nagyon csúnyán festett. Iszonyat marta a vegyszer, nem is látott vele és hunyorított is, minden egyes pislogás szenvedés volt számára. A rajzszögek még mindig benne voltak, mélyen a húsába fúródva, de már nem vérzett annyira. Nehezen bírta a megpróbáltatásokat, ám még nem tudta, hogy a legrosszabb még hátra van. Fél szemmel körülnézett, de csak annyit látott, hogy fogva tartója az asztalnál áll, majd a fotelba leül, és lábát keresztbe teszi. Állát dörzsölgetve gondolkodott, hogy mitévő legyen most, mit találhat még ki. A lányon megint eluralkodott a félelem és ebből már nem tudott visszatérni, túlságosan is pánikba esett, ahogy nézte őt onnét kényelmesen elhelyezkedve. Pár perc eltelt és ez idő alatt kicsit lenyugodott, ám mikor váratlanul felpattant a férfi, mintha elfelejtett volna valamit, akkor megint gyorsabban vert a szíve. Sok vért vesztett, az ájulás szélén állt, de még tartotta magát, minden erejével azon volt, hogy ne veszítse el eszméletét, bár lehet, hogy úgy jobb lett volna.

Meglepődött, mikor arra lett figyelmes, hogy eloldozza, és a szorítás enged, majd teljesen szabadon tudott újra mozogni, csak éppen ereje nem volt hozzá. Átkarolta és óvatosan az ágyra fektette, ami ott volt a széktől egy méterre, kényelmes és puha volt, ám poros és piszkos, de ez egyáltalán nem érdekelte most őt, sokkal inkább az, hogy mire készül elrablója. Ezt rögtön megtudta, ugyanis neki látott kiszedni a rajzszögeket az arcából, amik rettenetesen fájtak. Egyes darabok beleakadtak a bőrébe és úgy kapta ki onnét, hogy egy jókora bőrdarab is lejött vele együtt. Vagy egy tucat sebből vérzett, mely úgy beborította fejét, mintha egy vörös festékkel leöntötték volna a fejét. Azonban ez a saját vére volt, érezte, ahogy lefolyik a nyakán egyenest az ágyra, és alatta gyűlik össze. Maga a gondolat is undorító volt számára, és ez teljesen kiborította. A lámpa fénye világított a jobb szemébe, ugyanis a másikkal semmit nem látott már, a koszos falat bámulta, majd megpróbálta megnézni mit csinál fogva tartója.

Különös dolgot látott meg, ugyanis egy légycsapóval a kezében közeledett hozzá, amit letett a földre, majd a lány fölé hajolt. Ezután leráncigálta azt a boxer alsót, ami még a foglyán volt, majd teljesen meztelenül feküdt előtte. Nem nézegelődött sokáig, megfogta a testét, és hasra fordította, ami nagyon fájt Zsófinak, hisz minden mozdulat miatt belényilallt a kín. Jobb karja lelógott az ágy széléről, fejét oldalra fordította, hogy legalább levegőt kapjon, de semmi másra már nem futotta erejéből. Ekkor olyan váratlan dolog történt, amitől egész végig rettegett, hogy meg fog történni, mégis furcsa volt, eltelt egy kis idő, mire felfogta mit is tettek vele az elmúlt fél percben. A légycsapót, amit látott nem rég, azt úgy, ahogy volt, feldugta ez a beteg állat a fenekébe.

Először lassan hatolt be, majd egy erős mozdulattal majdnem az egészet betolta, amíg csak bírta. A kínzások közül eddig ez volt a legborzalmasabb, akkorát üvöltött, mikor az egész légycsapó beléhatolt, hogy még a férfi is meglepődött egy pillanatra. Ám ezzel még csak elkezdte az egész tortúrát, meg is forgatta, még beljebb dugta, ki-be húzogatta, és ez olyan kínokkal járt, amit nem lehetett elviselni. Torkaszakadtából kiáltott, rángatózott, de ettől csak rosszabb lett, maradék erejével ellenállt, ahogy csak bírt, de nem ment vele semmire, mert lefogta őt. Sírás fogta el és az arcán lévő sebek újból erősen vérezni kezdtek, mely az ágyhuzatra folyt, ami beszívta. Fejét visszahajtotta a véres ágyra és bőgött, mint egy csecsemő, vörösre sírta jobb szemét, de még a bal is könnyezett, de az is iszonyat nagy fájdalmakkal járt. A sós váladék és a saját vére befolyt a szájába, amit már nem tudott magába szívni a huzat. Lassan elkezdte kihúzni belőle a légycsapót, de egy gyors, erős mozdulattal még visszadugta, amitől egy utolsót felnyögött a lány és eszméletlenül ernyedt el, jobb kezével már nem szorította úgy az ágy szélét, hanem lelógva terült el a padlót súrolva.

Mikor újra magához tért, nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el, hírtelen azt sem fogta fel, hogy hol van. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy az egész csak egy borzalmas álom volt, de mikor meglátta a falat és az izzót a plafonról lelógva, sajnos rájött, hogy tévedett. Háton feküdt, valószínűleg visszafordította, de lábai az ágy két sarkához lettek kötözve, amik között a fogva tartója térdelt. Nem is érezte egyből, hogy mit csinál vele, csak akkor fogta fel, mikor saját működő egy szemével meglátta, ugyanis a másik már be volt dagadva. A férfi a légycsapót egyre beljebb és beljebb tolja Zsófi nemi szervében. Ekkor felnyögött a fájdalomtól, ami elöntötte őt és egész testével megremegett, de még karjait sem volt képes megmozdítani, annyira erőtlen volt. Ahogy a légycsapó fele eltűnt a lányban, úgy nőt egyre jobban benne, hogy feladja, és ott helyben kileheli életét, ám nem így történt. Végig nézte, ahogy össze-vissza rángatja benne azt a tárgyat és eközben olyan szenvedést élt át, ami kétszer rosszabb volt annál, mintha megerőszakolták volna.

Egész idő alatt üvöltött, mert másra már nem futotta, mint egy disznó, amit éppen nyúznak, úgy ordított. A férfi keze elzsibbadt a sok húzogatástól és a víz is kiverte homlokát, annyira gyorsan és erőltetve csinálta az egészet. Abba hagyta, majd felállt az ágyról és a lány arcára nézett, azután pedig elment az asztalhoz és két kezét rátette, aztán nézelődött. Semmit nem talált, ezért elindult lassan áldozatához, ám hírtelen egy ötlet ugrott be a fejébe és megállt, majd jobbra fordult a fal felé, ahol megpillantotta azt, ami neki kellett éppen, egy fűrészt. Zsófia becsukta szemeit, így nem láthatta mire készül fogva tartója, csak hallotta, hogy mászkál ide-oda, de hiába nem akart rosszra gondolni, tudta, hogy az fog következni és fel kell készülnie rá.
- Most jön a csúcspont! – jelentette ki a férfi, aki a fűrészt felvette, majd a fűrészlapot kiszedte belőle, ami el volt görbülve. – Igaz kicsit elgörbült és nem annyira éles már, de a célnak tökéletesen megfelel. – vizsgálgatta, aztán elindult szegény lányhoz.
- Miért csinálja…ezt… velem? – nyögte ki alig hallhatóan, ám ezt a pár szót is kínszenvedés volt neki kimondani.

Választ nem kapott, csak érezte, ahogy az ágyra térdel megint a lába közé. Nem nyitotta még mindig ki a szemét, nem akarta, félt attól, amit láthat. Sajnos megint a nemi szervéhez ért a férfi, meleg érintésétől az undor és félelem gyűlt benne össze, majd egy különös tárgyat érzett, ahogy egyre beljebb tolják puncijába, de ez a tárgy nem a légycsapó volt, mert túl hideg és érdes felületű volt. Nem tudta eldönteni milyen perverz dolgot eszelt ki megint így kinyitotta szemét, először hunyorított a fény miatt, aztán kitisztult előtte a kép. Lába közé nézett és azt vette észre, hogy ez az elmebeteg a fűrészlapot dugja belé, de óvatosan, nehogy megsértse.
- Ne, ezt neee! Könyörgöm!!! – visított, ahogy csak bírt.
De nem hallgatott rá, tovább csinálta, majd elvigyorodott és megállt, a lány szemébe nézett, amiből a félelem tükröződött vissza, színtiszta félelem, semmi más. Ezt várta, hogy reszkessen, őrjítse meg a rettegés, bénítsa le, mert ezt élvezte a legjobban.

Ezután, már nem volt kétséges, hogy az utolsó kínzáshoz lát neki, ami a legkegyetlenebb lesz, és mindent el fog követni, hogy belehaljon a fájdalomba. Megragadta a fűrészlapot és vadul, mint valami mixer, össze-vissza rángatni kezdte a lányban, aki már berekedt a sok ordítozástól és visítástól. Felsértette a bőrt és az ereket is, majd ezt követően a vér elárasztotta a férfi kezét, az ágyat és Zsófia combját is. Mindenbe beleakadt az életlen fűrészlap és teljesen szétroncsolta a lány hüvelyét, melyből ömlött a vér, megállás nélkül, a sok húzogatástól már fröcsögött minden fele. Ezt nem bírta a lány, tudta, hogy most fog meghalni, mert ez a kínok kínja volt, de összes maradék erejét összeszedte és felült, kezei a férfi vállát megragadták, de másra nem volt képes. Ezzel a mozdulattal kirántotta magából a fűrészlapot, ami még egy utolsó mély vágást ejtett benne és ez fájt neki az egész kínzás alatt a legjobban. Fogva tartója meglepődött, hogy még milyen sok erő volt foglyában, ám egy laza mozdulattal kiszabadította magát a szorításból. Akár egy rongybaba, úgy dűlt vissza az ágyra szegény, majd szemét nyitva tartva bámult maga elé, a koszos falakat nézve.

Ekkor a fűrészlapot a nyakánál érezte, azután pedig egy gyors mozdulattal végig húzták a bőrén, felszakítva a húst és elvágta az ereit. Nem telt bele fél perc sem és elvérzett az ágyon, jobb karja lelógott az ágyról, amiről a vér csöpögött a padlóra, végül Zsófia kilehelte életét, így halt meg fiatalon, egy beteg, megromlott elméjű férfi keze által.
Nem lélegzett többé, szeme tekintete üres volt, csak bámult maga elé, szája tátva maradt, melyből a vér cseppekben hullt az ágyra. Élettelen teste ott hevert, majd a férfi odalépett és kezével lecsukta a lány szemeit, azután pedig kikötözte lábát, majd megragadta és ledobta a földre, mint valami döglött állat tetemét. A következő fél órában azon dolgozott, hogy úgy kitakarítsa a pincét, mintha misem történt volna, felmosta a vért, a „segédeszközeit” elpakolta, az ágyat megtisztította és új huzatot hozott rá, akár egy takarítónő, annyira ügyesen és precízen tette dolgát. Miután végzett a pince egy teljesen átlagos helynek tűnt, semmi jel nem mutatott arra, hogy itt nem rég egy lány kínok közepette meghalt. Viszont egy valamit nem tudott eltüntetni, mégpedig a hullaszagot, az bent rekedt és nem lehetett kiűzni, bár ez őt egyáltalán nem zavarta, mert megszokta már. Végül a holttestet kivitte a házból, hátra cipelte, majd egy nagy szemétkupacra dobta.

Ezután visszament a házba, egyenesen arra a folyosóra, ahonnét Zsófit hozta, és ahol egy másik lány ordított az egyik ajtó mögül, mikor Zsófiát cipelte el. Véres folt jelezte melyik bejárat mögött, tartotta foglyát, majd benyitott, ahol egy lány farmert viselt, ami sáros volt, sárga topját is belepte a piszok, a többi ruhája és cipője nem volt ott. Hosszú, göndör, szőke haja kusza volt és elég megviselt, karcsú és kifejezetten szép nő nézett vele farkasszemet.
- Most te jössz! – szólalt meg a férfi, majd egy határozott mozdulattal felemelte a földről.
- Ne! Engedjen el! – ellenkezett minden erejével, de kimerült volt. – Mit akar tőlem? Ki maga? – kérdezősködött, aztán megpróbált szabadulni a férfi szorításából.
- Nem mész sehová! – rivallt rá és megragadta a lány tarkóját és erősen a falnak lökte, mint egy rongybabát.
A leány a fallal való durva találkozás után a földre zuhant, mialatt teste minden porcikája fájt. A fogva tartójának erős szorítása volt, a lány erre feljajdult, de hang nem jött ki száján, aztán tehetetlen testét vonszolni kezdte elrablója ki az ajtón.


Folyt. köv.