A Végzet Hercege

Prológus


Villám szelte ketté a gomolygó, szürke felhőktől terhes eget. Csak egy pillanat volt, míg becsapott a földbe, az idő mégis furcsamód kitágult. Csend, sehol egy árva mozgás, még a dobbanni készülő szívek is kihagytak. Minden kihűlt, mozdulatlanságba fagyott. Megmagyarázhatatlan szorongás, torkon akadt kiáltás. Örvénybe fúlt, szakadék mélyébe hullt, áthatolhatatlan némaság. Azután, mintha az ősrobbanás visszafelé játszódott volna le, a pillanat összehúzódott, az idő felkészült, hogy kitöltse a megüresedett teret. Az élet, hogy újra mozgásba lendüljön. De nem csak ő. A pőre, védtelen lelkekre más készült lecsapni: a félelem.
A mező közepén álló szilfa szétrobbant, ahogy a villám eltalálta. Millió darabja szerteszét repült. Még halálát felfogni sem volt ideje, mikor a kéreg recsegését elnyelve, hatalmas mennydörgés rázkódtatta meg az eget.
Egy közeli házban felsikoltott egy asszony. A gyerekek a szomszéd helyiségben rettegve néztek össze és szorosan átölelték egymást. A tetőről cserepek csusszantak le a kertbe. A kutyák szűkölve vonyítani kezdtek.
Isten hátat fordított a világnak. Az eső pedig, átmenet nélkül, ömlött az égből, elsiratva múltat, jövőt és jelent.
Valami meghalt. És a sírján valami új született. Karmos kezével ásta ki magát a halomból, hogy a felszínre törjön. A föld még ellenállt, de hiába. Végül kiöklendezte magából.
Világra jött a rettegés.

-

A kámzsás alak megáll. Bár a sarat tapossa, saruja tiszta marad. Köpenye pedig száraz. Felnéz, bár szeme árnyékban. Arcán, mely nem is látszik, nincs érzelem. A szája sarkában húzódó mosoly csak egy maszk része. Egy maszké, melyet élő húsból és bőrből formázott a kegyetlen szobrász. Szemében fekete fény villan. Bólint, lassan, észrevétlenül, majd elindul a falu legszélső házai felé.



1. fejezet

Átkozott éjszaka


- Jó étvágyat!
- Jó étvágyat! – felelte Alex és fia kórusban, s megcsörrentek az evőeszközök. – Mmm, drágám, megint belefőzted a vacsorába az összes szerelmedet! – és feleségére mosolygott.
Fia beletúrt az ételbe.
- Mit keresel?
Kis piros szíveket, de nem találok – de a huncut mosoly az ő szemében is ott bujkált, és mindhárman felnevettek.
Alex, miközben kanalazta a levest, lopva a feleségét nézte. Több tíz éve éltek együtt, és még mindig ugyanazzal a rajongással szerette. Képzeletében ismét ott volt a folyóparton, ahol megismerkedtek és ahová gyakran visszajártak, a dús lombú fák árnyékába. Ahogy simította hosszú, derékig érő, fénylő fekete haját, halvány, de bársonyosan ragyogó arcát, fogta meleg, kecses, hosszúkás kezét és valami csodálatos, az ég kékjében tündöklő szemét nézte, amitől ő is a fellegekben érezte magát. Az asszony megérezte, hogy őt nézi, s anélkül, hogy igazolásképp felpillantott volna, egy mosolyt küldött felé. Alex hálás volt, mint mindazért az örömért, nyugalomért és boldogságért, amit mellette érezhetett, azért az önzetlen, odaadó szeretetért és szerelemért, amivel megajándékozta, s amit ő is viszonzott.

Jól kiegészítették egymást. A lefegyverző báj és az erő, a hajlékony test és a nem hivalkodó, de edzett izmok, a türelem és a kitartás, az adás és a befogadás, a bűbáj és a mágia. Az élet szeretete, a világ jobbá formálásának vágya, hit a közös múlt építő erejében, a mindig jelen pillanat hatalmában, és a jövő álmainak beteljesedésében.
A leves után következett a töltött, sült szárnyas. Alex, mikor két évvel ezelőtt Pyarronban járt, különleges fűszereket hozott Ort Mágikus Ízek Boltjából, és felesége nagy kedvvel és még nagyobb hozzáértéssel használta is őket.
Az étkezés után kiültek a kertbe, a kiugró tetőrész alá helyezett padra. Az asszony elővett egy hangszert és játszani kezdett rajta. Hangja olyan volt, mint egy lefojtott furulyáé, de a dallam, amit kicsalt belőle, lassan beterítette a kertet, majd lágyan hullámzott tovább, lenyugtatva a lelkeket. Közben pengetős részével adta hozzá az ütemet. A zene hol lelassult, hol felgyorsult, a szárnyára vette és ringatta őket. A nap éppen elbújt a látóhatár mögött és megjelent az első, pislákoló csillag. Nézték a tiszta eget, a békés, zöldellő mezőket.

- Apa, mesélj!
- Lássuk csak, hol is hagytam abba legutóbb… Az ihorni csatában segédcsapatokat vezettem a Tündér-hegység égbenyúló, hóval borított ormai közt. Vegyes társaság volt, többnyire elfek alkották, de akadtak köztünk menekült trákok északról, erdei zúzmanók, szerencsét próbáló, szegény családokból származó, a nélkülözés elől szabadulni próbáló, parittyás, fejszés, botos, elvétve kardot forgató parasztok, kedvesükért dobogó szívű, hőstettekre vágyó, csillogó páncélú lovagok. Hideg szél kanyargott a csúcsok között, ahogy átvágtunk a hágón. Kissé összébb húzódott a sereg, abban a hamis illúzióban ringatva magukat, hogy így majd kevésbé fáznak. Itt-ott felhangzott egy hangos vagy épp elfojtott káromkodás, prüszkölés. Grimaszoló vagy némán összeszorított szájú, merev arcok tűntek elő a hidegtől kicsapódó, majd eloszló párafelhők mögül. Úgy tűnt, hogy különösebb esemény nélkül átjutunk a kemény terepen, amit persze nem is bántunk volna, amikor többen is egyszerre felkaptuk a fejünket, megérezve, hogy valami készül. Azonnal megálljt vezényeltem, de eltartott egy ideig, mire sikerült mindenkit csendre inteni.

Ellenségeink nem számoltak képességeinkkel, melyek jó előre jelezték közeledtüket, így felkészülten vártuk őket. Mikor felbukkantak, görnyedten, szőrös testtel, ostoba szemekkel és a minden bizonnyal még azoknál is kisebb méretű agyukkal, már tudtam - illetve persze addig is -, hogy nagy baj nem lehet, legalább katonáim gyakorolhatnak egy kicsit, felfrissítve harci tudásukat, megmozgatva a hidegtől elgémberedett izmaikat. A gribbek inkább tűntek vadállatoknak, mint értelmes lénynek. Valószínűleg az éhség vagy az unalom csalta ide őket.
A csaliként szolgáló önkéntesek, mintha észre sem vették volna őket, terelgették a kiszélesedő, ám sziklákkal körülvett magaslatra a hordát. Amikor az utolsó is önként, ha nem is dalolva bemasírozott a bekerített területre, egy csapásra megélénkült a terület. Minden irányból vad csatakiáltás hangzott fel. Erre inkább ösztönösen, mint tudatosan egymásnak vetve a hátukat, körbe álltak. Néhányan azonban még mindig kis csapatunkat üldözte, valószínűleg korgó gyomorral.

Előkerültek a fegyverek, megindult a roham, persze azt a tízen pár lépés távolságot hamar legyőztük. Addigra ők is felkészültek, előkerültek botok, kések, számszeríjak. Nem akartam vérengzést, ezért előre figyelmeztettem a többieket, hogy csak abban az esetben oltsanak ki életet, ha szorult a helyzet és nem marad más lehetőség. Akadt egy-két morgolódó, de a többség helyeslően bólogatott. Úgyhogy fogásokat gyakoroltak, rikoltoztak, szabadjára engedték az energiáikat. Volt egy kis ellenállás, de a túlerő és a visszájára fordult meglepetés gyors és biztos győzelmet ígért. A zúzmanók a gribbek feje fölé repültek, ott szaltót vetettek, miközben apró, viszketést okozó növényi nedvvel bekent kis tüskékkel hajigálták őket. Az ezt követő heveny vakarózás nagy derültséget keltett, a többi harcos pedig kardéllel, dárdanyéllel segített a tünetek enyhítésében.

Ekkorra már a gribbek is belátták, hogy kalandjuk csúfos véget ért. Eldobták fegyvereiket és nyüszítve megadták magukat. Intettem, hogy fejezzék be az ütlegelésüket. A harci kedv már rég kihunyt a szemükben, s bár már nem bántották őket, látszott, tartanak attól, hogy ezzel még nincs vége. Félve pillantottak a rájuk vigyorgó katonákra. Megkegyelmeztem nekik. Mutattam, hogy fegyvereiket hagyják itt, s vonuljanak el arra, amerről jöttek. Kelletlenül, de megkönnyebbülve engedelmeskedtek. A sereg két oldalról sorfalat alkotott, kis ösvényt nyitva a tömegben, mintegy kijelölve az utat. Begyűjtöttük a zsákmányolt harci eszközöket, és mi is folytattuk megkezdett utunkat. A jókedvű siker erőt adott a további meneteléshez, s néhány óra múlva megkezdtük a leereszkedést Kaymma mezejére.
- Hogyhogy nem öltétek meg őket, apa?
- Tudod, egy jó vezetőt nem a keménykedés, kegyetlenkedés jellemez. Azt meghagyjuk az önkényeskedő, diktátor haduraknak. Az élet túl értékes ahhoz, hogy mindenáron elvegyük. Persze van úgy, hogy kénytelenek vagyunk. Egy háborúban sajnos vannak áldozatok, de a kegyelem, a megbocsátás az igazi erények.
Ezzel az amolyan szertartásszerű esti program a végéhez közeledett. Zahari fürdeni ment, Kate a konyhában ügyködött, Alex pedig az istálló felé indult, ellátni a lovakat.
Jó éjt kívánt a fiának, majd bebújt Kate mellé az ágyba.
- Szép álmokat, kedvesem – és nagyon elégedett volt a válaszként kapott csókkal.

-

Némán lépdel, egyenletesen, nem sietve. Maga is csak egy árny a homályban. Beleolvad, mint az esőcseppek a földön terjengő tócsákba. Nem gondolkodik, nem elemezget, csak megy a célja felé. Tudja, hogy nem állhatnak az útjába, és azt is, hogy nem fog senki még csak próbálkozni sem. A szél tépi a fákat, de az ő köpenyét még csak meg sem lengeti. Mintha nem is e világ része volna. Pedig itt van. Megy tovább, állhatatosan és megállíthatatlanul. Nyom nem marad léptei után. Csak a szél még fagyosabb ott, ahol elhalad, az eső veri keményebben, mint ostor, a föld hátát. S a föld belejajdul mindannyiszor.

-

Amikor a hatalmas dörgés megrázkódtatta a világot, kipattant a szemük. Mintha mély álomból ébredtek volna, pedig alig egy órája feküdtek le. A huzat bevágta az ablakot, melynek szárnyai ütemesen kopogtak a falon. Nem értették, mi történhetett. Hiszen felhőtlen, csillaggal telehintett volt az ég. Nem is nagyon maradt idő gondolkodni. Alex magára kanyarította a köpenyét, és szaladt az udvarra. Majdnem eltalálta egy leszakadó, méretes faág, de jó reflexeinek hála, félreugrott az útjából. Az istálló ajtaja is tárva-nyitva volt, az állatok topogtak a karámokban, egy-egy patkó a falon csattant. Alex csitítgatta a lovakat. Nem engedte ki őket az állásokból, hiszen úgy hitte, a világból is kiszaladtak volna. De nem véletlenül volt a környék legjobb lovasa. Nagyon értett az állatokhoz, megtalálta az utat a lelkükhöz. Pszichikai képességeit is latba vetve szólongatta őket, egyre közelebb menve hozzájuk. Az állat szemébe nézett, erőt és nyugalmat sugárzott. Megveregette a nyakát, s az, mint egy kisgyerek, aki biztonságot lel, a vállára hajtotta a fejét. Hamarosan, bár még félelem bujkált benne, remegtek az izmai a bőre alatt, de megkönnyebbülve nyihogott. A másik két ló is követte példáját, Alex pedig kilépett a kertbe, hogy körülnézzen, milyen károk keletkeztek.
Kate bezárta az ablakot, felvette az asztalról lefújt terítőt, eltűntette egy felborult és összetört, olajjal töltött üvegedény maradványait, majd benyitott Zaharihoz.
- Minden rendben?
- Igen – suttogta a fiú. Pedig a valóságban reszketett az álláig húzott takaró alatt. Tudta, de legalábbis igyekezett elhitetni magával, hogy csak egy kis vihar, csupán az ég dörög, meg villámlik, de mégis... olyan félelmetes, ahogy az előbb még a lelke is beleremegett. Hevesen kalapált a szíve. Örült, hogy édesanyja megnézte, hogy van. És a száján volt, hogy megkérdezze... Elhatározta, hogy átkéredzkedik a szüleihez, csak egy kicsit, amíg csitul az égzengés, míg anyukája óvó, meleg testéhez bújva maga is megnyugszik. De képzeletben már hányszor, de hányszor ott harcolt apja mellett, szörnyeket aprított, királylányokat szabadított ki a sárkány fogságából, párbajozott, tágas mezőkön lovagolt... Nem! Ő már nagyfiú, nem egy kis pisis. Egy hős nem bújhat édesanyja szoknyája alá. Az nevetséges lenne. Úgyhogy anyja szemébe nézett, és kissé hangosabban, határozottabban hozzátette: - Jól vagyok.
- Rendben. Akkor jó pihenést. Nemsokára vége lesz – mosolygott Zaharira, majd csendben behúzta az ajtót.

Alex elvitte az útból az ágat, visszahúzta a széna fölé a ponyvát. Az eső sarat vert a kerítés tövére, egyik-másik deszka kilazult, de azok várhatnak reggelig. Felborult a pad, azt felállította. A távolban felvillant időnként egy-egy cikcakkban futó villám és az eső is változatlanul ömlött az égből, mégis mintha a kezdeti riadalom átadta volna helyét valami nyugodtságnak. Alex végigfuttatta szemét még egyszer a kerten, majd belépett a házba, köpenyét felakasztva.
- Szép kis napunk van! – mondta már mosolyogva. Kate szemébe nézve pedig már a felhők is szakadozni kezdtek és látni vélte az újból felragyogó csillagokat.
A monoton hulló esőcseppek hamarosan ismét álomba ringatták őket.

-

Beér a házak közé. Körülnéz, de különösebb érdeklődés nélkül.
Lényegében egyforma, apróságokban különböző, fából épült házak. Alárendelve a funkciónak. Semmi felesleges, csak a szükséges élettér, nappal, illetve éjjel használatos helyiségek. Ha valahol több gyerek született, általában oldalt terjeszkedtek. Egyszerűbb volt – lyukat vágni az egyik, akkor még külső falba, vagy az új helyiség vette át egy korábbinak a funkcióját, mondjuk raktárét vagy szerszámos kamráét, és a régiből lett a gyerekszoba. A vízszintes bővítést lehetővé tette az arányaiban hatalmas, és a ház puritánságával ellentétes hatású kert. Ahová csak lehetett, minden talpalatnyi helyre virágokat, cserjéket vagy haszonnövényeket ültettek. Pár árnyat adó fa színesítette az összképet. Bár a szem egyszerre be sem foghatta a kert minden díszét, mégsem tűnt zsúfoltnak. De most, az esőfüggöny mögött nem érvényesülhetett semmi szépség. Minden beleolvadt az egyhangú szürkeségbe.

Befordul egy, az iméntiből balra nyíló utcácskába. Az út itt keskenyebb, de egy lovas kocsi kényelmesen haladhatna rajta. A jobb oldali harmadik házhoz lép. Benyit, a faragott kapu becsukódik mögötte. Talán ekkor mutat először valamiféle érdeklődést a környezete iránt. Nem, nem a helyszínt ellenőrzi, tudja, hogy jó helyen jár. Balra fedett virágágyás, palántákkal. Jobbra egy terebélyes fa, hátul istálló, mellette a kocsiszín. Benne egy díszesen faragott fogat, a házigazda keze munkája.
Pár lépés és az ajtó előtt áll. Nem kopog, nem kiált, kinyitja. A helyiség egyszerre szolgál előszobaként, konyhaként és étkezőként. Balra a falon fogasok, mellettük földig érő tükör. Jobbra téglalap alakú asztal, hosszanti oldalain egy-egy pad, az asztalfőnél magas támlájú szék. Az ablak az előkertre néz, előtte pult, rajta különféle fűszerek, üvegcsék, bádogdobozok. A tűzhely a bejárattal szemközti falnál, úgy kialakítva, hogy főzéshez, de kandallónak is alkalmas, az elején egy kisebb és egy jóval nagyobb tűztérrel. Mellette fahasábok egymásra tornyozva. A jobb sarokból egy ajtó nyílik, a vizes helyiségekhez és a kamrához vezet. A tükör utáni falrészen két ajtó egymástól kis távolságra. Gondolkodás nélkül a közelebbihez lép és benyit a szobába. Csend. Az ágy lábrészénél megáll, nézi a légzés ütemére mozgó takarót. Vár. Nem sürgeti senki és semmi. Tekintete végigszalad a falak mentén; szekrény, asztal, könyvespolc sok-sok könyvvel. Az ágy mellett a padlón mintás szőnyeg, de a pegazusok és a szélén körbefutó virágmotívumok most nem látszanak a félhomályban.

Az ágyban fekvő alak a hátára fordul. Már elhagyta az álom mezsgyéjét, lassan ébredezik. Légzése kissé megváltozik, mocorogni kezd. Kinyitja a szemét, visszacsukja, újból kinyitja. Tulajdonképpen mindegy, gondolja, hiszen biztos, hogy még mindig álmodik. Egy fekete csuklyás alak áll előtte, nyugalmat árasztva magából. És ez rá is átragad. Az álmait ő maga irányítja. Akkor pedig mi baja történhetne?
Tekintetét leveszi róla és fejét oldalra fordítva körülnéz. Felismeri a saját szobáját. Az asztalon látja a nyitva hagyott Mágusok kalandozásait, melyet lefekvés előtt olvasott. A szék támláján egy bőrfonat, melyet édesanyjának kezdett el csinálni. Az ablakon kívül eső esik.
Tudatosul benne, hogy ébren van. De a folyamat nem hirtelen, inkább fokozatos, sima átmenet egyik tudatállapotból a másikba. Ezért szívverése egy kicsit sem gyorsul fel, amikor fejét visszafordítja az alak felé. Inkább kíváncsiság tölti el, maga mögé utasítva minden más érzést vagy érzelmet. Vár.

A magas, vékony vendég érzi ezt. Keze előcsusszan a köpeny ujjából, ahogy felemeli. Megfogja kétoldalt a csuklya szegélyét és vállára engedi. Hosszú hajfürtjei világítanak a sötétben. A fiú pupillái kitágulnak. Nem tudja elszakítani pillantását azokról a szemekről, melyek az övéivel egymásba kapcsolódnak. Hirtelen mintha egy burok venné körül őket, az eső kopogása sem hallatszik, pedig tovább öntözi a kinti világot. A fiú keze a takarón, mozdulatlan, a férfié teste előtt. Nem lehet igazából eldönteni, az arcán öröm, szomorúság vagy milyen más érzelem fut át egy pillanatra. A szája széle megrezdül, de ezen túl ura arcizmainak, testének és elméjének. Tenyere előtt halvány sárga gömb jelenik meg, s ahogy nő térfogata, úgy erősödik a fénye is.
- Lafarkere! – préseli ki fogai közt. A gömb, mint egy buborék, elpattan. Újra homályba borul a szoba, és visszatérnek a hangok: a szüntelenül, szaporán kopogó vízcseppek dobpergése, a szél sivítása, a levelek zizegése szimfóniában egyesül. A férfi nem vár tovább, elvégezte, amiért jött. A kámzsát a fejére húzza, arca maga is mintha a fekete ruha része lenne. Megfordul, kilép a szobából, a házból. Bezárul mögötte a kertkapu, balra fordul, a sarkon jobbra... s percek múlva elnyeli alakját az erdő sűrűje.

-

Alex felébredt. Nem tudta, miért, viszont a zsigereiben érezte, valami nincs rendben. Elkéstél, elkéstél – ismétlődött a fejében. Kate szerencsére békésen aludt mellette. Felkelt az ágyból, a két rövid kard a falról menet közben repült a kezébe. Gondolataival nyitotta ki maga előtt az ajtót. Körülnézett, de nem látott semmi különöset vagy nem oda valót. És az érzékei amúgy is a szomszéd szoba felé húzták. Az ajtó feltárult, ő pedig gyorsan beugrott, az egyik fegyvert előre szegezve, a másikkal felkészülve egy esetleges csapás kivédésére. Egy pillantással ellenőrzött mindent maga körül. Nem kellett hátra néznie, hogy meggyőződjön róla, a szoba azon részében sincs senki. Kissé megnyugodva engedte le kezét. Az eddig visszatartott lélegzetet most kiengedte, egyszersmind fel is sóhajtott. Azt persze nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a megérzései sosem csalták meg. Mégis, ez az éjszaka valahogy összezavarta. A hirtelen jött, s talán csak mostanra elcsendesülő vihar, az ébredések... ennél sokkal komolyabb helyzetekben helytállt, rezzenéstelenül, rendíthetetlenül. A legjobban tulajdonképpen az zavarta, hogy ezek az apróságok egyáltalán zavarják. Próbálta a véletlenek furcsa játékának betudni, de tisztában volt vele, hogy ezzel csak magyarázatot keres olyasmire, amire nincs. Csak kitölteni az űrt, mely pillanatnyilag az elméjében keletkezett. Vett egy újabb mély lélegzetet, ezzel mintegy elűzve a kételyeket is. /Kétely? Mi az? Számára ismeretlen fogalom!/ Érezte, hogy újra képes koncentrálni, és hogy maximálisan önmaga. Aprólékosan ellenőrzött mindent. Rendben. Az ágy felé fordult. Zahari lehunyt szemmel feküdt. De mintha megérezte volna, hogy figyelik, szemhéjai felugrottak. Mintha apját nézte volna, de tekintete tompa, fénytelen volt, szája pedig ezzel egy időben vigyorgó grimaszba fagyott. A kettő együtt ijesztő, ördögi kifejezést kölcsönzött neki. Alex hátrahőkölt és felkiáltott. Egészen a falig hátrált és állt megkövülten, amikor Kate esett be az ajtón, csapzottan, álmos szemekkel.

- Mi történt? – kérdezte, de csak követnie kellett a némán álló Alex tekintetét és választ kapott. Felsikoltott, szája elé kapta a kezét. – Édes Istenem! – suttogta elfúló hangon. Alex mögé lépett, hogy átölelje a derekát, de Kate az ágyhoz lépett, letérdelt mellé és rázni kezdte Zaharit, hogy magához térjen. – Fiam!
- Nyugodj meg... – jött közelebb Alex, de felesége beléfojtotta a szót.
- Hogy nyugodjak meg?! Mondd, mi történik itt? – s szeme sarkából könnycsepp indult el, miközben értetlenül, de ugyanakkor segélykérően nézett rá.
Alex közben újra visszanyerte lélekjelenlétét. Megfogta Zahari csuklóját, megérintette arcát, mellkasát.
- Úgy látom, a szívverése, légzése, általában az életfunkciói rendben vannak. Még nem láttam ilyet, de biztos vagyok benne... nos, a jelek arra mutatnak, hogy... hogy megátkozták.
- Hogyan?! Az lehetetlen! Hiszen a házat bűbáj védi, te tanult, és az elf mágiában jártas vagy... ez egyszerűen nem történhetett meg! Észre kellett volna venned...
Bár Kate utolsó mondata kijelentésnek tűnt, Alex mégis érezte benne a vádat. Igaz, saját magát vádolta, mert Kate-nek igaza volt. Rendelkezik olyan képességekkel, melyekkel a vidéken senki. Ehhez képest valaki átkot szór a fiára. Agya sebesen pörögni kezdett. Közölte feleségével a következtetéseit.
- Figyelj rám! Én összeszedem a gyógyfüveimet, talizmánt, a ráolvasó rúnákat tartalmazó könyvet, ellenátkot keresek. Te szaladj el Mirtoo atyáért, szükségünk lehet az ő tudására is. Ne aggódj, vigyázok rá és mindent megteszek. Menj! – és biztatóan megszorította Kate kezét. – Nem lesz semmi baj. /Mert már van! - De ezt csak gondolatban tette hozzá, és igyekezett azonnal elhessegetni./
Az asszony vetett egy pillantást Zaharira, végigsimított a takarón nyugvó karján, arcáról letörölte a könnyet és elindult.
Odakinn elállt az eső.

Alex kiment a konyhába és felrakott vizet forralni. Burjánzó kígyófüvet, mezei zsengikét, kék harmatvirágot, csillaggyökeret készített elő. Leült az asztal mellé és belelapozott az előtte fekvő, vastag, régi, sárkánybőrbe kötött könyvbe. Egykori tanítómesterétől, Chongtól kapta és hasznos olvasmánynak bizonyult. Volt benne szó különféle elfajzott lényekről, melyekkel nagyon ritkán vagy tán soha nem találkozik a legtöbb elf, amund vagy emberfia, de ha mégis, nem árt, ha ismeri a legyőzésükhöz alkalmazható praktikákat, szokásaikat. Olvashatott legendákat régmúlt időkről, s tudta, a legtöbb mítosznak volt valamennyi valóságalapja. Betegségek kezeléséhez nyújtott segítséget, bemutatta nagy tiszteletnek örvendett uralkodók, hősök életét, távoli helyeket. De most nem ezekre volt kíváncsi. Próbálta beazonosítani, mi történhetett a fiával. A szem állapota, az arckifejezés csak szemmel látható, külsődleges jelek voltak, de nem a legfontosabbak. Infravörös érzékelésével olyan folyamatokat is látott, melyek a bőr alatt játszódtak le. A vér összetételének helyenkénti apró változása, sejtszaporodás a csontvelőben, mikroszkopikus izomrándulások. Az aura színének hullámzó változásai, az életerő lüktetésének kis zavarai. És ahogy bizonyos varázsigékre a test választ küldött hétköznapi és nem szokványos érzékszerveinek. Mind jelek, elemzésre váró adatok. De hiába kutatott emlékezetében és lapozgatta a könyvet is, nem érezte azt, hogy közelebb jutna a megoldáshoz. Persze ha jól belegondol, már az első pillanatokban tudta ezt, hiszen hosszú évek alatt szerzett tapasztalata révén rájött, hogy valami ismeretlennel áll szemben. De fia érdekében nem teheti meg, hogy feladja a keresést, hogy nem próbál mégis megoldást találni. Ha létezik az átok, van ellenszere. Ha létezik az a személy, aki elkövette, meg fogja találni őt, és megbánja azt is, hogy megszületett!

A víz felforrt, levette az edényt a tűzhelyről, beleszórta a szárított füveket. Amikor a főzet elkészült, kis kupába öntötte. Megemelte Zahari fejét és pár kortyot itatott belőle. Gond nélkül lenyelte. Az átkot persze nem szűnteti meg, de megerősíti a szervezetét.
Tovább lapozgatott a könyvben. Ha talált valamit, nem csak átfutotta az oldalt, inkább elolvasott minden betűt, szinte még a sorok között is próbált olvasni. Egyszerűbb varázslatokkal kezdte, elsősorban azzal a szándékkal, hogy a visszajelzéseket figyelje és ebből vonhasson le következtetéseket, hogy közelebb jusson a megoldáshoz. „Systoblodus” – ez a vér összetételét befolyásolta. A változás szinte észrevehetetlen volt, de úgy ítélte, kezdetnek jó. Máris lelkesebben vetette bele magát a munkába. „Aurorum… sertifoccus… brevitato” – volt, ami hatott, volt, ami nem, de utóbbiak is segítették ez által az elemzést. Így válogathatott a kissé bonyolultabb ellenátkok között, sőt, volt olyan, amit előzetesen átugrott volna, a hatásvizsgálat nyomán mégis sort kerített rá. Voltak már szemmel látható eredmények is. Zahari eddig körülbelül ötpercenként pislogott egyet, a szünetek mostanra egy perc alá csökkentek. Elővett egy illatos balzsamot is, azzal kente be gyermeke végtagjait, hogy bőrön át fejthesse ki hatását. Egy tűzkristály is került a párnára, időnként felizzott, majd fokozatosan halványult el.
Majdnem felkiáltott, amikor rábukkant.

Midőn a mosoly arcra fagy
Jelét tompán küldi az agy
A test él, de mozdulatlan
Száraz a szem, néma katlan
Egyik kéz hűs, másik forró
A varázsszó: septimoro…

Alex megkönnyebbülve nevetett fel, és olvasta tovább a rímekbe szedett utasításokat, hogy milyen előkészületeket kell tenni, mi a helyes kéztartás, hangsúly. Miután befejezte, összeszedte a kellékeket. Gyertyákat gyújtott, melyeket elhelyezett ívben a fiú feje fölött, mellkasára rúnákat írt alkoholos tinktúrával, majd lelkét, pszichéjét lecsendesítve, összpontosítva kimondta a szót: sep…timoooro! – közben kezével bonyolult figurát írt le a levegőben, majd mutatóujját Zahari homlokának közepére irányította. Fehér fénycsík, mint egy világító fonal tört elő, miközben lehunyt szemmel tovább mormolt.
Mikor szemét kinyitotta, lépéseket hallott kintről. Tekintetét az ajtóra szegezve várta az érkezőket.
- Üdvözlöm, atyám!
- A hit fénye világítsa be utadat.
- És ragyogja be mind a lelkeket.
- Fiam! – kiáltott fel Kate, és az ágy felé menet végigsimított Alex karján. Ő is most fordult csak arra, és látta az átoktörés eredményét. A grimasz eltűnt, a szembe egy kis élet költözött. Bár Zahari még nem szólalt meg és kimerültnek látszott, de határozottan jobban nézett ki. Kate nedves kendőt hozott, azzal törölgette fia arcát, közben halkan beszélt hozzá. Az atya intett, hogy menjenek ki.
- Mi történt? – kérdezte. Mirtoo tiszteletes különös figura volt. Bár a hit szolgáira az elfeknél nem volt jellemző az emberek világában megfigyelhető elhízás, tespedtség, ő mégis kitűnt magas, izmos alkatával, mellyel inkább illett katonának vagy birkózónak. Szemében állandó tűz, tettrekészség ragyogott, mindig keményen kivette részét a munkából, ha a szükség úgy hozta. Gátépítésnél, amikor kiöntött a Szent Mildor folyó, ha elszabadult egy állat, ha valaki építkezett a faluban. Tiszteletet vívott ki magának, és prédikációit is nyitott szívvel hallgatták hívei. Közepesen hosszú, néhány barna tinccsel tarkított szőke haja volt, melyet homlokánál szalagpánt fogott körbe. Halványzöld köpenyt viselt, citromsárga cirádák díszítették. Öblös, zengő hangon beszélt.
Alex összefoglalta az eseményeket a vihartól kezdve. Mindketten különösnek találták az éjszakát. Baljósnak is nevezhették volna, hogy pont akkor tört ki az égiháború, amikor a fia lebetegedett. De rövid tanakodás után elvetették az összefüggést, s inkább arra próbáltak rájönni, ki tehette. És legfőképp, hogy mikor és hol.
- Bejuthatott valaki a házba?
- Nem hiszem. Mondanám azt, hogy lehetetlen, de most semmiben nem vagyok biztos. Erős varázslónak kell lennie az illetőnek, hogy minden bűbájon, csapdán áthatoljon. És ha még sikerülne is neki, ott vagyok én. Nem járkálhat senki nemhogy tíz méteres, de egy kilométeres körzetemben sem rossz szándékkal anélkül, hogy észre ne venném. És a legfontosabb: nem tudok róla, hogy ellenségeim lennének, hogy bárkit magamra haragítottam volna.
- Az átkot tehát napközben vagy a napokban szórhatták, a szabadban? És késleltetve hatott?
- Talán… de amint Zahari átlépte a ház küszöbét, tudtam volna róla.
- Mindenesetre örüljünk annak, hogy jól alakulnak a dolgok, de a kutatást természetesen ne hagyjuk abba! Újból megszentelem majd a házadat, javaslom, hogy a védővarázslatokat is vizsgáltasd fölül. És a faluban is foganatosítunk pár…
Szavait Kate sikoltása szakította félbe. Egy pillanat alatt a szobában termettek és rökönyödve álltak meg a küszöb másik oldalán.

- De hát ez… - a fiúnak csak a szeme fehérje látszott, teste remegett, vergődött az ágyon, karjain nagy vörös hólyagok jelentek meg. Mirtoo atya késedelem nélkül ráolvasott néhány igét, amitől enyhültek a tünetek, de ennél többet ő sem ért el.
- Hogy történhetett? – kérdezte Alex.
- Attól tartok, az ellenátok válthatta ki – mondta a pap, s bár a következő pillanatban inkább elharapta volna a nyelvét, már késő volt. Kate elkeseredésében és tehetetlenségében Alexhez lépett:
- Meg akarod ölni a fiunkat?! – és öklével ütni kezdte férje mellét, majd szeméből ömleni kezdtek a könnyek, s Alex vállára hajtotta fejét. Ő átölelte és magához szorította asszonyát. Szeme a semmibe révedt. Az ütlegelésnél ugyanis sokkal jobban fájt, hogy mintha kezdene összeomlani mindaz, amit eddig épített. Kate és közte nem volt soha egy hangos szó. Szavak nélkül kommunikáltak, érezve egymás gondolatát, örömét és boldogságát. S mégis, repedés támadt a szerelem falán. Felesége már másodszor vádolja, hibáztatja őt. Azt hitte, soha nem történhet semmi, ami akár csak megingathatja kapcsolatukat. S kiderült, kevés is elég hozzá. Tudta, helyesebben inkább bízott benne, hogy minden rendbe jön, mégis azt érezte, hogy soha nem lesz már az, aki volt. Hiszen megérintette a kétség. Nem lesz többé teljes, makulátlan, érintetlen. Ez a hajszálvékony repedés sosem fog elmúlni. Örökre emlékeztetni fogja. Hogy egyszer gyenge volt. Hogy egyszer legyőzték.

Vett egy mély lélegzetet. Most neki kell erősnek lennie. Simogatta felesége hátát, miközben szíve megkeményedett és tudta, nem fog megnyugodni, míg a tettest meg nem találta. Míg torkát nem szorongathatja kezei között. De nem volt annyira elvakult, hogy ne tudná, ennél fontosabb dolga van. Meg kell gyógyítania a fiát.
- Mit tehetünk? – kérdezte az atyát, aki a fiút vizsgálta.
- Kate! – fordult az összetört asszony felé. – Zaharit bevisszük a templom melletti gyógyítóházba. A nővérek majd ápolják. Tudom, hogy nagyon jól ismered a gyógynövényeket és fellelési helyüket. Írok majd egy listát, hogy melyekre lehet szükség. Mi pedig, Alex, kutatni fogunk. Nem kis munka lesz. Amondó vagyok, ne késlekedjünk.

Hogy konkrét feladatokat kaptak, oldotta kissé a borús hangulatot. Nem könnyebbültek meg, de a tudat, hogy nem tétlenül várnak, erőt adott. Legalább annyit, mint az atya töretlen hite. Alex a lovakhoz ment, az egyiket befogta. Kate felöltöztette, megfésülte fiát, majd szekérre, puha szalma közé fektették. Elindultak a falu, Manter főtere felé. A szomszédok a kerítéseken át vagy az út szélén álldogálva nézelődtek, kíváncsian vagy együtt érzően. Alex és az atya a szekér előtt mentek, halkan beszélgettek, Kate Zahari mellé ült. A főtérre öt utca futott, kettő egymással szemben, a többi sugáralakban csatlakozott. Itt kapott helyet az iskola, az elöljáróság épülete, a templom, két oldalán a paplak és a gyógyítóház. Beálltak ennek udvarára. Az orvos kijött eléjük, üdvözölték egymást. Vázolták a helyzetet, s bár úgy ítélték meg, az átok nem fertőző, a biztonság és a fiú nyugalma érdekében az elkülönítés mellett döntöttek. Zaharit leemelték, bevitték egy kétágyas terembe. Az orvos vizsgálni kezdte. Kate, miután megkérdezte, nem probléma-e a jelenléte, leült a másik ágyra. Az orvos erősítő és nyugtató teakeveréket hozatott neki. Alexék, mivel csak láb alatt lettek volna és amúgy is más dolguk volt, indultak.

Elhaladtak a templom előtt. Az épület másmilyen volt, mint az emberek világában szokványos. Nem voltak magasba törő tornyai, nem volt cél az egek ostromlása, mint megannyi Bábel. Arra sem volt szükség, hogy megmutassa magát, mindenki tudta, hol találja. A kertet körülötte gondozott pázsit borította. Kaviccsal felszórt, virágágyásokkal határolt út kanyargott, egymástól kis távolságra pihenőkhöz ágazott le. Ezek két-három méter magas, szögletes csigavonalban haladó sövények voltak, mélyük padot rejtett. Ide vonulhattak félre az elmélkedni, pihenni, csendes ájtatosságra vágyók. A bejáratnál az egyik ágra kötözött szalag jelezte, ha a hely foglalt volt. Az elfek hallgatólagos egyezmény szerint nem használták infralátásukat ahhoz, hogy megnézzék, épp ki tartózkodik benn.

A templom kör alakú, két bejárata van, az utca felöli homlokzat közepétől jobbra és balra. A kupola lágy ívű, áttetsző. Az ajtókon belépve kis előtér, melyeket folyosó köt össze, falain szentek képei, jelenetek a Szent Könyv eseményeiből, csodatételek ábrázolása. A félkör alakú terem három egyforma szeletét alkották a padsorok. Középen a szószék egy kis emelvényen. Háta mögött két ajtó. Az egyik vezetett a pap szobájához, ahol öltözött, felkészült, a másik pedig a kórus próbatermébe nyílt. Innen lépcsőn jutottak fel a gyülekezettel szemben lévő karzatra.
A hármas tagolás nem volt véletlen. A Mesélőket, Őrzőket és Felfedezőket jelképezte. A Mesélők a hagyományok, legendák letéteményesei. Közülük kerülnek ki a mesemondók, tanítók, vándorénekesek. Jelük, melyet az első sornak a terem közepénél lévő részére faragtak – hasonlóan a másik kettőhöz -, a lant és a főnixtoll volt; főnix, hiszen minden nemzedék újrameséli, újraírja a történeteket, változik a szájhagyománnyal, ismét és ismét megújul, mégis önmaga marad.

A titkokra, a hit szent titkaira vigyáznak az Őrzők: papok, teológusok, asztrológusok, hitoktatók, zarándokok – utóbbiak akár egész életükben járják sorra a világ szakrális helyeit; templomokat, megszentelt sziklákat, romokat, búcsúhelyeket. A hegyikristály jelét viselték, az áttetsző, sejtelmes, eltünedező kőét. Míg feljutsz, hogy megszerezd, hegynyi akadályok tornyosulnak eléd, viszont legyőzésükkel szellemi magasságokba juthatsz. Ugyanakkor a lapjain megcsillanó fény a bensőnk ragyogása, a felsőbbrendű én, a bennünk lakozó isteni.
Kutatás, tudomány, haladás, fejlődés – a Felfedezők ismérve. Mi jelölhetné jobban őket, mint a sziklák repedéséből előbújó virág? Míg az iménti hegy jelkép volt, itt valódi, fizikai terep lehet. A virág az ég felé nyújtózkodik – lehet az egyén sikere, de társadalmi szintű mozzanatok, felemelkedés, újabb evolúciós lépcsőfok is. Vezetők, tudósok, kutatók, orvosok, utazók, történészek, hadvezérek tartoznak ide. Egy elf persze nem kezdeményez támadást, háborút. Viszont megvédi az életet, a rendet, a gyengét, az elesettet, a szépet, az értékeset. S ha a helyzet úgy hozza, vezeti az ellenállást, a rossz ellen folyó küzdelmet.

A legtöbb elf gyermekkorában ráérez, melyik szegmenshez tartozik a három közül, esetleg a családi szokások, hagyomány, környezet is befolyásolja ebben, de nem törvényszerű, hogy ugyanazt válassza. Vannak, akik két területen is kimagaslóak, őket képességeik alapján „Két Pecsétes”-nek nevezik. Ilyen például Alex, aki Mesélő és Felfedező, vagy Mirtoo atya, aki egyházi szerepénél, hitbéli tudásánál fogva, valamint neves történészként érdemelte ki a megtisztelő címet. Nagyon ritka viszont a „Három Pecsétes” teremtmény – hétköznapi személy egyet sem tudna felsorolni. De felkutatni sem könnyű őket. Vagy magas rangú szervezetek tagjai, vagy elvonultan, akár remeteként élnek, de még ha köztünk járnak is, sem biztos, hogy rajtuk kívül más is rendelkezne ezzel az információval. Nem mintha titkolni való volna, de egy elf nem áll ki melldöngetve, hogy: nézzetek rám, én vagyok. Tetteiben mutatkozhatna meg nagyságuk, de azok a cselekvések sem feltétlenül a nyílt színen történnek, illetve legtöbbször csak a hatás az, ami látványos. Az pedig, hogy honnan indult ki a változás... akarva-akaratlanul is rejtve marad, akár még elindítója előtt is.

Nem volt egyébként szigorú ülésrend, és soha nem volt veszekedés abból, ki hová üljön.
Mirtoo atya kinyitotta a paplak ajtaját. Alex belépett. Egy fiú jött elébük, köszöntötte őket. Többen segédkeztek a szertartásokon, közülük ő volt a legbuzgóbb. Már évekkel korábban, hitoktatása kezdetén kitűnt éles eszével, érdeklődő szemével, és bizony nem félt kellemetlennek tűnő kérdéseket sem feltenni, ha valamit nem értett vagy ellentmondásosnak tűnt számára. Természetesen ebben egyedül tudásvágya hajtotta, megérteni akart. A foglalkozásokon túl is az atya mellett maradt, s zúdította rá kérdésözönét, mesélte neki élményeit, elképzeléseit. Társasága viszont egyáltalán nem volt terhes, Mirtoo-t önmaga gyermekkori énjére emlékeztette. A fiú rendszeres látogatója lett könyvtárának is, szívesen forgatta a könyveket, olvasott, tanult, olvasott és jegyzetelt, elmélkedett, kérdezett, magyarázott. Igen, egyszer talán majd ő veszi át eme örökséget. Vagy ki tudja, merre hajtja majd idővel az ifjonti hév.

Most ők is ebbe a bizonyos könyvtárszobába igyekeztek. Alex nem először járt itt, mégis minden alkalommal elámította, letaglózta az elébe táruló látvány. A két hosszanti, az ajtóra merőleges falon, padlótól a plafonig, könyvek ezrei sorakoztak. Szemközt Ynev művészien kidolgozott, színes térképe, a helyek nevei szépen magrajzolt betűkkel. Egy másikon a kontinens vízrajza, valamint egy, Mirtoo saját készítésű térképe, melyet kutatásaihoz használt, s számos tű állt ki belőle. Alatta nagy íróasztal, két szépen faragott, támlás, karfás, párnázott székkel. Természetes fény a tetőn vágott ablakon keresztül érkezett, de négyágú gyertyatartó is állt az asztalon. Az ajtó melletti falon az atya másik szenvedélyének nyomai: préselt virágok, növények keresztmetszeti ábrái – herbalista tevékenységének eredményei, segítői. A szobán kézzel font szőnyeg futott végig.

Alex helyet foglalt az egyik széken, az atya pedig elindult a polcok mentén. Felnyúlt, leemelt egy könyvet, tovább lépett, keresgélt, újabb példány a kezében. Időnként az asztalhoz lép, hogy letegye őket. Végül vagy tízegynéhány könyv hevert ott egymás hegyén-hátán.
- Mit is keresünk?
- Igazából nehéz lenne behatárolni. Sok minden segíthet. Korábbi esetleírások, átokgyűjtemény, gyógynövénykivonatok, más hatóanyagok. Igyekeztem úgy összeválogatni az irodalmat, hogy sokrétű legyen, több területet is átfogjon, mert nem tudom, végül honnan érkezik a megoldás. Azt mondom, essünk neki, s jegyezzünk fel mindent, ami csak kicsit is felkelti a figyelmünket vagy a megérzésünk azt súgja, hogy hasznos lehet.

Elvettek egy-egy könyvet. Alexnek elsőre egy történelmi olvasmány jutott, Ynev utóbbi ötszáz évét foglalta össze. Sajnos tarkítva volt háborúkkal, nem is volt olyan fejezete, melyben ne lett volna szó két-három véres csatáról. Trónfosztás, királygyilkosság, dzsennek felgyújtottak egy falut, a menekülőket szablyáikkal lekaszabolták. Vér, békétlenség, gyűlölet. Nem lenne szebb a világ ezek nélkül? Lapozott tovább, de nem talált használható adatot. Kezébe vette a következő kötetet. A fiú lépett be csendben a szobába, tálcán teát hozott. Letette az asztalra, töltött, majd kiment. Az gyógyító szerek és főzetek Bermonde mágikus völgyéből – hirdette a borító cirádás betűivel. Ebben már talált jegyzetelésre méltó ismeretanyagot. Kiírta szerek neveit, helyeket, ahol Bermonde kereskedői megfordultak, kínálva portékáikat.

Az első adag elfogyott. Az atya újakért indult. Alex közben az előtte heverő jegyzeteket nézegette. Nem tűnt soknak, ami összegyűlt, de tudta, nem a mennyiség a fontos, legfeljebb abból a szempontból, hogy minél több az ismeret, a használható információ, annál közelebb a megoldás. Minél nagyobb homokkupacot néznek, szitálnak át, annál több az esély, hogy fennakad egy drágakő is. Könyvek vastag gerince egymás felett. Zöld, barna, vörös kötésben. Kézbe vette a legfelsőt, felütötte a tartalomjegyzéknél, odalapozott a megfelelő oldalhoz és olvasni kezdett. Tollat mártott a tintába, a toll sercegett a kiterített papiruszon. Aztán betelt, újabbat kerített.
- Fiam – szólította meg halkan Mirtoo atya -, nekem most egy kis dolgom van odaát – s a templom felé intett. Hát igen, a hivatása végül is oda köti. Készülnie kell az esti szentbeszédre. És neki is illene ott lennie. A pap kiolvashatta a szeméből, mert bólintott, hogy maradjon csak nyugodtan. Kortyolt hát a teából és folytatta. a félbe maradt bekezdést.
„Kadir előljárói képtelenek voltak megfékezni a járványt. A várost karantén alá helyezték. Ha valaki mégis megpróbált kitörni, először felszólították, hogy menjen vissza önszántából, azután nyílvesszőket lőttek köré. Ha ez sem segített, meg kellett, hogy öljék. Ez volt a parancs. És a józan eszük is ezt diktálta. Meg az életösztön. Próbálkozókban pedig nem volt hiány, és leleményességben sem. Voltak, akik csoportosan próbálkoztak. Amint átértek a városfalon, szétszóródtak, hogy ne nyújtsanak könnyű célpontot. Felüket szinte azonnal leszedték, mások a felállított csapdákba szaladtak bele. A legügyesebb sem jutott messzebb százötven méternél. A csatazaj elhalt, utána páran körbejártak, a még mocorgó sebesülteket leszúrták, s fáklyákkal meggyújtották a porhüvelyeket, hogy a tűz eméssze el a fertőző vírusokat. Csak elszenesedett csontvázak maradtak utánuk, egyben jelzőtüzek is voltak az újabb kísérletezők elrettentésére.

Volt, aki favázból, textilből próbált szárnyat eszkábálni. Többnyire csak derültséget keltve, egyben megkímélve a katonákat attól, hogy nekik kelljen megölniük. A nyaktörés gyors és kíméletes volt. Más a föld alatt próbálkozott, de az infralátó képesség őket is lebuktatta.
A falakon beül is kíméletlen harc dúlt. A fertőzött negyedekben a boltok sem működtek, tulajdonosaik vagy betegek, vagy halottak voltak, esetleg épp ezt szerették volna elkerülni. Fosztogatás kezdődött, áldozatokkal mindkét oldalon. Amikor elfogyott vagy megromlott az élelmiszer, a város más részeit igyekeztek megszállni, de az ottaniak előbb lőttek, azután kérdeztek, ha egyáltalán szándékukban állt. Védték magukat, védték a családjukat. Féltek, nem ok nélkül. De a fertőzésnek semmi nem állhatta útját. Vagy átjutottak mégis a vírushordozók, esetleg a szél segített, de hamarosan az egész városban tombolt a láz. Senkit nem kímélt, legyen szó felnőttről, gyerekről, férfiról, nőről, gazdagról vagy szegényről, hitetlenről vagy templomba járóról. Testetlenül is megszemélyesítette a demokráciát, előtte valóban mindenki egyenlő volt.

Az apró tűzfészkekből hamarosan egyetlen hatalmas máglya lett. Égett hús, ruha, bútor és ház. A tisztítótűz elborított mindent. A ragály egy esztendőn túl is tombolt. Csak lassan csendesedett el. S mire a környező városok, a világ tétlen szemlélői végre megnyugodhattak volna, akkor derült ki, hogy valahogy mégis kijutott a falak közül. Kadirban az áldozatok száma 7532 volt, a lakosság majd háromnegyede, sok százan eltűntek. A kór viszont bejárta a földrész felét, több millióan haltak meg.
Az újjáépülő városban számba vették az áldozatokat és a túlélőket. A hivatal egy képviselője egy érdekes adatot is észrevett: az elhunytak között, helyesebben akiket nem mondjuk egy eltévedt vagy kimondottan neki szánt lövedék vitt el, hanem a betegség, azok között nem volt egyetlen gnóm sem. Ezt a megfigyelést később több más helyen is rögzítették. Három évvel később...”
Ennek érdemes lenne utánanézni! – gondolta Alex. – Talán a vérüknek lehet olyan összetevője, amely ellenállhatott a fertőzésnek? És ha igen, más ellen is védelmet nyújthat?
Közben sötétedni kezdett. A fiú lépett ismét a szobába, gyertyát gyújtott. A táncoló fény vibráló árnyakat vetett a falakra, mint megannyi démont, melyek előbújtak a sarkokból, rejtett zugokból, kiszabadulva a mozdulatlanság bilincséből. Bár Alex inkább érezte őket a lelkében lakozó sötét vagy baljós gondolatok kivetülésének. Hiszen nem feledhette, hogy nem is oly messze tőle fia most is ott fekszik egy ágyban, s ő még mindig nem tudja, hogyan segíthetne rajta. Úgyhogy újult erővel vetette bele magát a munkába. Mire az atya visszajött, újabb öt könyvön rágta át magát.

Megvacsoráztak, majd úgy döntöttek, sétálnak egyet. Alex ekkor vette észre, mennyire elgémberedtek az izmai; és a mozgás nem csak testi, de szellemi felfrissülést is hoz. Kint már csillagok borították az égboltot, elcsendesedett a környék. A házak ablakaiból világosság szűrődött ki. Családok élték mindennapi életüket. Bárcsak ő is egy hétköznapi család hétköznapi estéjét élné meg – gondolta, de mély levegőt vett és elhessentette magától a negatív gondolatokat. Hitt abban, hogy mindenki befolyásolja azzal a környezetét, az életét, ahogyan viszonyul az eseményekhez. „Akkor mit keres a fiad a gyógyítóházban?” – bújt elő belőle a kisördög. „Ki fogom deríteni!” – válaszolta neki. Közben az atyát hallgatta.
- A végső cél kétségtelenül az, hogy megtaláljuk az okot. De addig is, míg az ellenszer a kezünkben lesz, enyhíteni kell a tüneteket. Próbálni felismerni, mi is történik valójában, és hogyan, milyen mechanizmusokon keresztül hat. Rátalálni, ha a múltban már megtörtént. Építkezni annak tapasztalataiból. Nem tudhatom, honnan jön az a válasz, amit várunk, de nem lehetnék az, aki vagyok, és minden nap hazudnék a gyülekezet előtt, ha nem hinnék benne. Hogy az emberrel mi történik, arra rendszerint utólag, az eseményeket átélve, azokat kielemezve fog csak rájönni. És nem véletlenül megy rajtuk keresztül. Hogy leckét kapott? Vagy valami magasabb rendű cél eszköze? A helyzet szempontjából mindegy. A lényeg, hogy szükségszerű. Én gyermekkoromban azt hittem, sokat utazom majd, életem azzal telik, hogy bejárom a világot, a szigetek közt hajózva kihalászok egy csónakban magányosan utazó királylányt és kincsekkel megrakodva kikötünk egy csodás helyen és boldogan élünk. Ehelyett jött egy évnyi bolyongás, eltévedve Ravalliadon mocsárvidékén, s mégis életben maradtam, mert egy érzés, mert Valaki kivezetett. Csonttá soványodva, de megvilágosodva tértem haza. És nem én jártam be a világot, hanem a világ jött el hozzám. Térképek, könyvek; utazók, akik gyakran térnek be, és ajándékaikkal egy-egy szeletet hoznak el a világból, mely így a könyvtáramban, és igen, a lelkemben egyesül, áll össze egy csodálatos egésszé, kiegészülve a mindent átható teremtő és fenntartó erővel. Keresd és eltévedsz. Ne keresd, és megtalál. De tapogatózz, hogy elérhesd.

Közben megkerülték a templomot és betértek a gyógyítóházba. A fiú állapota változatlan volt, de hinni akarták, hogy az a jó hír, hogy nem romlik tovább. Édesanyját elnyomta, maga alá temette a fáradtság és a másik ágyon aludt. Vonásai kissé kisimultak, az álom kegyes szárnyai emelték a szél zsongító hátára. Alex megigazította rajta a takarót, végigsimított fia arcán, majd csendben elhagyták a szobát és visszatértek a paplakba. A fiú már hazament, de kicserélte a gyertyákat a tartóban, frissítőket készített. Újabb csendes órák következtek. Aztán amikor már sokadszorra elolvasva sem értette a mondat értelmét vagy összefolytak szemei előtt a betűk, Alex nem erőltette tovább a dolgot és hazament lepihenni. De a másnap délután újra itt találta. Több mint ötven könyv fordult meg kezei között. Rendszerezték az eddig olvasottakat, kicserélték tapasztalataikat, átnézték jegyzeteiket. Gyűlt az információ, hasznos és minden bizonnyal haszontalan is, de talán nem hiábavaló módon.

- Igen! – mondta magának Mirtoo atya a harmadik éjszaka közepén. Alex felnézett, de egyelőre nem lett okosabb. Annyit látott csak, hogy a pap izgatottan szaladgál, majd újabb nagy könyvcsomaggal tér vissza az asztalhoz. Közbekérdezni nem mert, de a kezében tartott olvasmányra sem tudott már koncentrálni. Az atya felcsapott egy könyvet, lapozgatott, majd a térképhez lépett, visszaült, lekörmölt valamit, újra a polcokhoz ment. Aztán helyet foglalt, s csak most vette észre, hogy társa értetlenül nézi ténykedését.
- Lehet, hogy találtam valamit – mondta felcsillanó szemmel. – Talán egy nyom. Egy legenda, viszonylag friss. Nem több háromszáz évesnél. Jeremynről szól. Róla azt kell tudni, hogy Ynev legnagyobb herbalizmus szakértője, emellett kiváló átoktörő hírében is állt. És számos más területen is nagyot alkotott. Hihetetlenül jó érvelő, nem lehet bennük logikai bukfencet találni, számos vitaversenyt is nyert. Hihetetlen koponya, ezért olyan nézőpontokból is képes látni a dolgokat, melyekből senki más. Úgy jellemezték, hogy ötdimenziós agya van. Több mint száz éven át oktatott az Elf Egyetemen, aztán úgy ítélte meg, mást kell tennie és utazgatott. Jó diplomáciai érzékének hála, számos, korábban ellenséges fajjal békét kötöttünk, s most is szövetségeseink. Aztán megint más irányt vett az élete és... nos, ha úgy vesszük, eltűnt. Legalábbis nem tudom, pillanatnyilag hol tartózkodik. Ha... szóval, ha él még egyáltalán. – Alex arcáról leolvadt a mosoly, mely az atya lelkes szavai után ült ki rá. – Az öreg végül is legalább ezeregyszáz éves. Talán mégsem reménytelen. Halálhírét nem keltették. És amíg csak egy halvány kis esély van, nem adhatjuk fel. Pedig – nevetett fel – nem is őt kerestem.
- Hogyhogy?
- Az amundok és dzsennek háborúiról olvastam. Ki tudja, talán a mi rejtélyes átkozónk is abból az ismeretlen világból jött. És miközben lapozgattam, ez akadt a kezembe – és felmutatott egy rongyos, szakadozott, régi, helyenként elmosódott pergamendarabot, és még mindig mosolygott. – Ahogy a kezembe került, eszembe jutott, hogy vagy kétszázötven évvel ezelőtt fel akartam keresni. A herbalizmus mindig is a szívem csücske volt, gondoltam, nála tanulhatnék, fejlődhetnék a legtöbbet. Már-már útra keltem, amikor kitört az a hatalmas földrengés. Az addig használt hágók eltűntek, ahogy sziklák mozdultak el vagy omlottak rájuk. És ahogy népcsoportok indultak új élőhelyet, új hazát keresni. Nagy volt a felfordulás, az utak állandóan telítve, kisebb zavargások egyes jól termő területekért – úgy gondoltam, jobb, ha várok, míg az idő alkalmasabb lesz. Aztán valahogy elfelejtődött, más lett fontosabb. És most újra előkerült ez a régi feljegyzés. Én viszont nem mehetek, most még nem hagyhatom itt a helyemet. Kutatni kezdtem. Próbáltam rájönni, hol láthatták utoljára, mivel foglalkozott éppen. Egy valaki van, aki képes lehet arra, hogy megtalálja.

- Ki lenne az?
- Krogak, a barbár.
- Őt hol találom?
- El kell menned Sheerenbe. Ő elláthat jótanácsokkal és kísérőket is toborozhat. Nem tudom, hol találtok rá végül is Jeremynre, de biztos, hogy nem lesz könnyű az út. A legenda szerint viszont annak, aki eljut hozzá, márpedig kemény próbákat kiállva, teljesíti egy kívánságát. Misztikus alak, igen, az évszázadok köde burkolja be élete alkonyát. Azt rebesgetik, hogy valamiféle szellemi metamorfózison is átment, átlépve egy olyan szintet, melyet a minket követő sokadik generáció érhet el talán egyszer, több ezer év múlva. Ha sikerül. Ha nem csak kiválasztottaknak adatik meg – fejezte be elgondolkodva, utolsó szavai közben is már maga elé meredve. Egy-két perc telt el így csendben. – Amondó vagyok, most menj, pihenj, mert talán sokáig nem lesz rá lehetőséged. És készülj fel az útra.
Alex bólintott, majd elbúcsúztak egymástól és aludni tértek.

Két nappal később, egy párás, kissé hűvös reggelen a Zöld Lomb erdő széléhez sétáltak. Előzőleg Alex búcsút vett fiától, bízva benne, hogy az hallja őt. Az atya pedig egy ajánlólevelet adott át neki.
Alex száron vezette a lovat. Egymás kezét fogták, de nem szólaltak meg. A félkör alakú tisztáson megálltak. Mélyen egymás szemébe néztek. Kate fájdalmasan felsóhajtott.
- Ígérd meg... – s tekintete beszélt tovább.
- Esküszöm, Kate... az életemre esküszöm, hogy felkeresem Jeremynt, ha kell, tűzön-vízen át. Elhozom őt vagy azt a szert, varázsigét, bármit, ami visszahozza a fiunkat. És utána... és utána megkeresem azt az aljas, semmirekellő, undorító alakot, és azt is megbánja, hogy a világra jött! – Dühösen fújtatott egyet, de aztán rendezte gondolatait, vonásait, idegeit. Megcsókolta Kate homlokát és átölelték egymást. Bizakodók voltak és... és újra azt érezték, hogy nem tudnának a másik nélkül élni, hogy történjék bármi, együtt erősek lesznek. Nem tudták, miért állítja őket a sors ilyen nehézségek elé. De talán erről szól az élet, ez az értelme. Leküzdeni az akadályokat és győztesen tovább lépni. Túljutni a problémákon és egy magasabb szintre emelkedni. Tanulni, fejlődni. Haladni az Úton, és egyszer, valamikor a távoli jövőben, célba érni.

De Alex nem volt többé érintetlen. Vajon akkor is így lesz, ha nem sikerül? Ha a fia meghal? Túlélheti-e azt egy anya? Erre a lehetőségre azonban gondolni sem mert. Felpattant lovára, lassan léptettek. A nyeregből visszafordulva intett asszonyának, biztató mosolyt küldve felé. Az ösvény fordult, ők pedig eltűntek a fák között. Szavak, mozdulatok nélkül jelzett, mire a ló ügetésre váltott. Kate még nézte a megüresedett utat, míg elült a por, majd karján kosarával a patakpart felé indult, hogy gyógynövényeket keressen.
Kezdetét vette egy hosszú, küzdelmekkel teli utazás.

/folyt. köv./