Történetek

Mert nem voltam elég bátor, nem mondtam neki azt, hogy igen. Mindig azt mondtam, majd, majd, majd… És ő döntött helyettem. Azt a választ kaptam, hogy nem. Ő nem vár rám, mert én nem is akarom őt igazán. Ebben nem volt igaza, de nem tudhatta, mert a tetteim őt igazolták. Döntésképtelen voltam, ami tönkretette, megbélyegezte, ezúttal fekete viasszal a vele való kapcsolatomat...

Biztos találkoztatok mostanában ilyen nagy építkezésekkel, amikor a sok classic ház közül párat levernek, aztán körbe mindenfelé merednek a tűzfalak, alul meg a szédítő mélység, földkupacok, jobb nem is tudni, még miminden. Le sem látni a gödrök aljára, a palánkokon átkukucskálva csak annyi állapítható meg, hogy ott valami nagyon van, nem is tudjuk, mennyire. ..

- A kést akarod? – Bukott ki belőle a kérdés, mire a vörös tincsű idegen bólintott egyet. – Hát megkapod... – Nem törődött vele, hogy maga a vöröske vezette hasához a tőrt, úgy döfte bele, mint előző áldozatába nem régen. Az előtte álló fiatal arc megrezzent, majd fájdalomtól részegen szorította meg Claudio tarkóját...

„Nem” mondta. „Nem” hallottam, és megállt köröttem az idő. „Nem”, és koppant a szó. Nem szárnyalt, nem csengett, nem dalolt. Koppant. Mélyen lenn, nagyon lenn koppant és egy húr megpattant, lágyan pendülőn, végtelen fájdalom szakadt ki mindenből. De „nem” és koppant, mint a magas sziklaorom, százezer éves magas, büszke orom, lágy sóhajjal búcsút véve életétől, és a sóhaj messze szaladt, eget földet megrengetett, majd elcsitult...

Miközben én a megmozdulás misztériumán tűnődtem, ő megmozdult. Nem testrészenként, hanem az egész teste egyszerre indult el felém anélkül, hogy a test egyes elemei rezdültek volna. Nagyon tudtam volna értékelni a mutatványt egy teljesen más szituációban. Ebben a konkrétban kicsit sem. Talán fele olyan lassan indult meg azon a nagyjából két méteres távon, ami őt az ágy szélétől elválasztotta...

Nem lesz egy nagy zseni, aki felteszi ezt a kérdést, de mindenképpen emberibb lesz legalábbis az én szememben. Mert általában mindenre magyarázatot várunk miért nem szeret ? Miért rúgtak ki? És valószínűleg ez a leggyakoribb kérdés, amit akkor teszünk fel, ha nem várunk választ vagy nem is remélhetünk választ...

Boldog minden pillanat, perc, óra s nap, alig hiszem el. Mintha még mindig álomban járnék, köröttem ragyog a nap, felettem ragyog az ég, mellettem ragyognak rám szemei, érzem bőre illatát, tapintását... köröttünk zsong az élet, és mégis, túl madárdalon, bogárdalon, csend van, nem hallatszik más, csak két, boldog, egymásra talált szív, egy ritmusban, egy pillanatban dobban, együtt, érzik a másikat, egymásba fonódva, boldogan...

Nem hagyhatom elveszni ezt a sok értékes cseppet - méltatlankodok magamban, majd gyorsan megfogom a fiú haját, hátrahúzom fejét, és a maradék vért gyorsan és magabiztosan szipolyozom ki a tasakjából. Felegyenesedem, megtörlöm számat a finom estebéd után, s szépen, lassan elindulok Réka felé: hátul összekulcsolt kéz, magasba vetett fej, büszke tekintet, hosszú, ruganyos léptek...

Óriási tombolás, mindent elsöprő tapsvihar. Már már kitört a hisztéria, mikor is a vezér egy intésére minden elcsöndesedett. Láttam, ahogy nekifeszül, óriási szónoklatra készültem. Óriási meglepetés ért. A szája mozgott, de nem jött ki hang a torkán. Gyönyörűen gesztikulált, mulatságos módon járt a szája (mind ez jól látható volt a kivetítőn), de hang nem volt. Ennek ellenére az emberek tapsoltak, éljeneztek...

- Szóval munkát keres – törte meg a csendet az öregúr.
- Igen – sóhajtotta Angéla, és hirtelen megint nehéznek érezte a vállait. Jó volt pár pillanatra elfelejteni a gondjait.
- Tulajdonképpen, én éppen keresek valakit ide magam mellé. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy az asztalok között szaladgáljak. Meg hát egy kedves kis hölgy látványa talán még a forgalmat is fellendítené … - somolygott az öreg a bajsza mögött...