Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Adam keze gyorsan újra meglátogatta a párom kebleit, majd a lényegre tört. Julie és én egymáshoz...
Múlt század eleji történet, romantikus kisnovella. Szeressétek:Mihály Laci Pásztó
A döbbenetes hipertéri üzenet...
Bonyodalmak a várépitésnél...
A bujáki vár épitésekor , történtek nagy dolgok...
Friss hozzászólások
eliksz13: Művész vagy VINZSO ! Sok más...
2021-01-21 21:44
danisenzavestito: Kellemes írás, ha egy iciripic...
2021-01-21 17:13
Pavlov: Milyen remek sztori! Igazán ku...
2021-01-20 22:39
sonny grosso: Tetszett.
2021-01-20 13:54
sonny grosso: Egész jó.
2021-01-20 13:54
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Szekrénylény

Nagy önbizalommal feküdtem le aludni, boldogan és kiegyensúlyozottan, ezért úgy döntöttem, ma továbblépek saját ütemezésű terápiámban, és lekapcsolom a villanyt. Lekapcsoltam, és a szoba homályában álomba szenderültem.
Arra riadtam, hogy látóteremet a szekrény előtt álló alak tölti be. Nagyon örültem, hogy én egy olyan bátor lány voltam este, aki villany nélkül alszik el. Ez most nem bizonyult annyira jó döntésnek. Mindenesetre ahogy szoktam, eltakartam a szemem, végigfutott rajtam a rémület, vártam, hogy elmúljon. Mondhatni, a napi rutin szerint végeztem a dolgot, hiszen Ő, aki nem tudom, kicsoda, gyakran álldogált éjszakánként a szekrényem előtt. Elég magas és vékony alak, sötét köpönyeget hord, csuklyásat. Az arca kivehetetlen az alatt a pár pillanat alatt, ami a megpillantása, és a szemem eltakarása között eltelik, egy sötét lyuk a csuklya nyílásában. Rettegek tőle, pedig soha nem tesz semmit, csak áll ott, és eltűnik, viselkedése kiválóan illik ahhoz az elméletemhez, mely szerint néha látok dolgokat, amik nincsenek. Így hát véleményem szerint szekrénylényem sem létezett, és pár másodperccel később magabiztosan tekintettem ki szemhéjam fedezékéből.

Nos, ekkor felborult a rutin, hiszen éjszakai partnerem továbbra is ott álldogált a szokott helyén. Rémisztő volt végiggondolni, hogy eddig azért állt ott, mert én láttam őt, most azonban azért látom őt, mert ott áll. Nem akartam, hogy ott álljon, bár ezerszer elképzeltem, hogy Ő létezik, de hinni akartam, hogy nem, mert fogalmam sem volt, hogy mi lesz, ha egyszer tiszta, éber tudattal kell szembesülnöm azzal, ami még félálomban is a legmélyebb rémülettel tölt el. Minden esetre most ott volt, álldogált és volt. A maga valójában, bármilyen legyen is az ő valója. Meggyőződtem erről, és amikor a harmadik szemnyitás után is ugyanazzal szembesültem, tőlem meglepő életösztönnel elkezdtem legyártani a lehetséges forgatókönyveket, ahogy az iskolában tanították.

Sikítok. Ekkor nem tudom, mi történik. Megmozdulok, hogy felkapcsoljam a lámpát. Ekkor nem tudom, mi történik. Nézem tovább meredten. Ekkor sem tudom, hogy mi történik. Nem nézem tovább. Ekkor végképp nem tudom, hogy mi történik, hiszen még látni sem fogom. Kínomban tovább próbálkoztam az ébredéssel, de még néhány erőfeszítés, és ráébredtem, ez már a konkrét ébrenlét. Ettől sem lettem boldogabb.

Miközben én a megmozdulás misztériumán tűnődtem, ő megmozdult. Nem testrészenként, hanem az egész teste egyszerre indult el felém anélkül, hogy a test egyes elemei rezdültek volna. Nagyon tudtam volna értékelni a mutatványt egy teljesen más szituációban. Ebben a konkrétban kicsit sem. Talán fele olyan lassan indult meg azon a nagyjából két méteres távon, ami őt az ágy szélétől elválasztotta. Arra gondoltam, hogy amíg ő átrendezi a szoba logisztikai elosztását, én igazán rájöhetnék, hogy most mi lesz. Józanul gondolkoztam, köszönhetően annak, hogy az egyes számú igazán nagy traumán már túlestem. Rettegésem ugyanis nem közvetlenül neki szólt, hanem annak, hogy mi lesz akkor, ha meglátom, és úgy maradok. Mivel félelmem pont eddig tartott, azt kell mondanom, a szituáció túlhaladta az elképzeléseimet, tehát egyfajta szellemi szabadsággal tekinthettem a jövőbe. Fogalmam sem volt, mi következik.

Ahogy √2-vel (gyengébbek kedvéért: gyökkettővel) haladt felém, lassan már az arcát is ki tudtam venni. Rusnya volt az első, a második, az összes látásra, pengeéles vonásai, hosszú álla, szürke bőre és tompa fényű szeme nem avanzsálta őt ama férfivá, akit szívesen látnék az ágyam körül. Meglepően tapasztaltam, hogy ha vonásait emberi minta szerint értelmezem, akkor némi tanácstalanságot vélek felfedezni a pengék erdejében. ’Netán fogalma sincs, mi következik most’, villant át az agyamon. Talán Rémálomország Riasztó Akadémiáján kitűnő osztályzatot kapott Marketingből, mert a rettegtetés jól ment, azonnal megvettem, viszont az biztos, hogy a Protokoll nem a sikertárgyak közé tartozott. Csak az a helyzet, hogy az indexben az úgy van, hogy a Protokoll lenyomja az átlagot, a Marketing meg felhúzza, pláne ha ugyanannyi kreditet érnek, vagy a marketing többet, de így élőben nem mindegy. Indexet meg nem láttam nála. (Persze a gondolatmenet közben is földöntúli rémület uralkodik rajtam, csak hát rettegni fárasztó, meg a szervezetem is alkalmazkodott már kissé az ingerhez.)

Időközben odaért az ágyamhoz. Ez onnan derült ki, hogy a szoba csendjében jól hallható volt a koppanás, amit a térde (vagy már térdmagasságú csontos szerve) keltett az ágydeszkán. A hang magasságából arra következtettem, hogy egyáltalán nem számított arra, hogy a laza siklás éppen akkor és olymódon fog megakadni. Itt szeretném megjegyezni, nagyon jellemző, hogy nekem még rémálomból is egy dilettáns jut. Nyilván gusztustalanul részeg volt, amikor zh-t írtak Terepfelismerésből, netán sms-en kapta a megoldásokat. Itt jegyezném meg, hogy nem az iskolának tanulunk.

Komolyan tűnődtem azon, hogy ez már akkor vicces-e, de arra jutottam, hogy ha nem ismerte fel az ágyat, mint akadályt, akkor jó eséllyel engem sem, mint áldozatot, tehát most itt kódorog a saját szobámban. A szituáció újabb kérdéseket vetett fel bennem. ’Vajon attól, hogy pár tárgyból pocsék a tárgyi tudása, megijeszteni jól tud?’ valamint ’Vajon attól, hogy ilyen ronda, majd el is hányom magam, ha netán hozzám ér?’, továbbá ’Ha lehányom a saját rémálmomat, az milyen hatással lesz a reggel kezdődő napomra?’. Persze nem kaptam egyértelmű saját válaszokat, őt meg azért nem mertem megkérdezni.

Eközben észre kellett vennem, hogy a koppanás következtében a lendülete nem tört meg, legfeljebb irányt váltott. Az alteste maradt, ahol volt, a felső rész viszont változatlan tempóban hajolt felém, egyre jobb betekintést engedve az arcába. Nem voltam hálás érte, bár amikor jobban szemügyre vettem a szemeinek gondolt szerveket, komolyan elgondolkoztam, hogy ez a két fénytelen kavics segíti vagy akadályozza a látásban, netán semmilyen összefüggésben nincs vele.

Rémületem helyét hamarosan a markáns undor vette át, amikor kiderült, hogy ez a valami nem csak nagyon rusnya, de legalább annyira büdös is. Kezdett aktuálisnak tűnni a hányás kérdése. Mivel nemrég húztam fel a kedvenc ágyneműmet, és egy sokkal vonzóbb pasit készültem belefektetni. Tervem a szag megjelenésének következtében bukni látszott.
Rémlényem amatőrsége ebben a pillanatban átlépte a sejtés és a valóság közötti vékony mezsgyét, történt ugyanis, hogy túl mélyre hajolt, és elvesztette az egyensúlyát. Ijedtében a hasamba tenyerelt az egyik kezével, hogy visszanyerje az uralmat a gravitáció fölött. Én természetes életösztönömnél fogva felordítottam, és ezzel egy időben odábbrándultam, mert fájt. Gondolom, az a rusnya kiáltás, amit ő hallatott, a meglepetés hangja volt, arcvonásainak változása is erre engedett következtetni. A következő pillanatban leesett neki, hogy én itt nem a takaró vagyok, hanem a pánikbeteg alany. Elszégyellte magát, főleg azért, mert nagyon csúnyán néztem rá. Komoly fájdalmat okozott, elvégre egy két méter magas figura elég súlyos tud lenni. Gyomorszájtájt.

Kifejezetten morcos lettem, hiszen az egy dolog, hogy félelemben tart, nem hagy aludni, én álmos vagyok, ő büdös (nem, ez több dolog), de az, hogy mindezt még csak rendesen sem tudja csinálni, már sok volt. Mindezt verbálisan közöltem vele, jobb híján a saját nyelvemen, bár gyanítottam, hogy a nyelvórákra sem járt be, felháborodásomat az sem csökkentette, hogy expoteniciális szívrohamom expotenciális kiváltójával üvöltözetem. A szituáció egyetlen mentése lehetett volna, ha elkezd hátrálni, majd megbotlik köpenye szegélyében, megbotlik, lefejelni a szekrényt, a távolból pedig nevetés harsan. Ekkor a szekrény másik ajtaja mögül előbukkan Balázs egy pezsgővel. Aztán a stáb hazamegy, én kiszellőzetek, Balázs pedig befekszik az ágyamba. De nem.
Rémlényem megalázva vette tudomásul, hogy itt neki ma nem babér terem, és szertefoszlott, még mielőtt kiüvöltöztem volna magam. Csalódottan vettem tudomásul, hogy bennem maradt egy csomó adrenalin, de se szörny, se Balázs, hogy levezessem. Az arcomtól pár centire tűnt el, magamra hagyva engem a kérdéssel, hogy vajon most a fizika törvényei szerint foszlott el, és bűzös kis darabjai továbbra is itt keringenek a szobában, vagy valamilyen modern tudomány tételeit követve konkrétan akaratlagosan megszüntette a létét ebben a dimenzióban, és most egy másikban írják be az indexébe az elégtelent a gyakorlati vizsgához.

Nem vagyok egy modern tudományos ember, így hát kiszellőztettem, új ágyneműt húztam, és figyeltem, ahogy a hajnal sugarai felfelé indulnak a horizont rejtekéből. Pár órát várhattak volna ezzel, de tisztességesen felkeltem. A napom abban a boldog tudatban telt, hogy tényleg előrébb léptem saját ütemezésű terápiámban, örökre leszámoltam az éjszakai rettegéssel, a pánikrohamokat követő díszkivilágítás közüzemi számláival. (Nem tudom megállni, hogy itt megjegyezzem, ezek anyagköltségek. Bizony, az áram, meg a víz, meg a gáz. Ezeket, mint anyag vásároljuk, és oda is könyveljük.)

A sötétedés az asztal mellett talált, magától értetődő természetességgel gyújtottam villanyt, hogy lássam a könyvet. Később párszor hátranéztem a vállam fölött, talán attól tartva, hogy valaki figyel. Egyszer le kellett halkítanom a zenét, mert mintha neszezést hallottam volna. Amikor végül ágyba bújtam, tűnődtem egy kicsit, a kapcsolót szorongatva. Végül lekattintottam, de a szememet még az előtt lecsuktam, mielőtt a sötétség körbezárt volna. Nem szeretek úgy meredni a sötétbe, hogy nem tudom, mi van előttem. Mikor azt gondoltam a pupillám már sötétség méretű, ismét kinyitottam. A szekrényem előtt egy sötét, köpönyeges alak állt, a fején csuklyával. Ijedten hunytam le a szemem. Mire felnéztem, már nem volt ott. Felkapcsoltam a lámpát, és elaludtam.

Ki-ki visszatalált a saját szerepéhez, a tegnapi közjáték után ma már megint én voltam a pánikbeteg lány, Ő pedig a rémálmom. A közöttünk lévő kapocs, kapcsolatunk alapja sokkal erősebb volt annál, hogy az élet, hogy pár esemény elszakítson minket egymástól. Nekem szükségem volt rá, mert tőle vagyok különleges, miatta gondolkozom olyan dolgokon, amiken különben soha. Szüksége van rám, mert csak én látom őt olyannak, amilyen lenni szeretne, borzasztónak, éjszakáim megkeserítőjének. Bármi is történt, visszataláltunk egymáshoz, gazdagodva a tegnap este tapasztalatával. Az ő szerepe az, hogy megáll a szekrény előtt. Az enyém az, hogy várom, hogy jöjjön, aztán megtagadom a létét, és közben már nem csak én, ő is retteg attól, ami soha nem fog megtörténni. Az egész történet kérdések felmerülésével volt tele, íme az utolsó három:
Akkor miért rettegünk tőle?
Akkor miért áll mégis minden este a szekrényem előtt?
Akkor miért várom?
Hasonló történetek
11364
A lány gyanakvó tekintettel nézte a férfit. Fehér bőrével, fekete hajával és szakadt ruhájával nem tűnt veszélyesnek. A lány átfonta a nyakát a karjaival és visszacsókolta. A férfi testéhez simult és beletúrt a hajába. Tamás kezeit a lány háta mögé tolta és belemarkolt a fenekébe...
5098
Fejük egyre közelebb került egymáshoz. Az angyal név szerint Cerbeusz kezét Zita arcára tette és megcsókolta a lányt. Csókjuk tiszta volt, fölemelő és szenvedélyes. Érezni lehetett benne a szerelmet. Gyengéden csókolták egymást...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

Cseresznyevirág ·
Nem tudom,hogy ez miért horror kategóriában van....de jó,érdekes és igaz.
Tetszik amiket írsz.
firkasztunder ·
Elgondolkodtattál, és igazad van, talán lenne ennél jobb helye is, csak ez olyan téma, hogy én viccesen írtam, de komolyan éltem meg (rettegtem a sötétben, muhaha), talán azért asszociáltam erre. Hm, meggondolatlanságom következménye
De annak nagyon örülök, hogy tetszik, a pozitív feedback mindig feldob

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: