Egy Ember Napja V.

Délután

Hegyek mögött

Ketten ültünk a fűben. Mögöttünk a hegyek, előttünk messze, kék ködbe burkolva az erdő fái nézik a fényes életet. Elmered a szemem a messzeségbe, nézem a tájat, kezembe ott a keze, ujjai összefonódva az enyémmel. Ülünk csendben, felettünk madár szárnyal csodálkozván nézve, nem érti, mit keres két ember ott, hol eddig még sosem látott senkit. Messze földön, magasban szállva, szeretve, madarakkal szárnyalva, örökké élve, boldogan... Mögöttünk a Nap kacsingat már a hegyek felé, de messze van még tőlünk, s a hegyek zölden ragyognak vissza, rajtuk szalad kacagva a Szél, fák és víz illatát szórja a tájra, elszalad mellettem, fülembe sugdosva „nézz, emlékezz, messze, a hegyek felett, szaladj, várnak ott is rád” S nevetett rám. Megráztam a fejem, a lány vállára hajtottam. Melegség járta át szívem, ennyi időn, sok - sok életen át is, rám nézett, szeme igézően, zölden villant, mint messze a hegyek élő fái, megint elnyelni vágyott, mint mindig, ha csak rám nézett, ajkai mosolyogva nézték az életet, hangja, mint gyémánt ragyogott elszórva a zöld füvön. Szívem boldogan dobogott, télre tavasz, tavaszra nyár jött, és melegen süt benn a nyári nap, nem szaladnak hideg őszi szelek, smaragd-zölden ragyognak fenn a fákon a lombok, madárdal szól, s közöttük gyönyörű nevetés szól. Az övé...

Boldog minden pillanat, perc, óra s nap, alig hiszem el. Mintha még mindig álomban járnék, köröttem ragyog a nap, felettem ragyog az ég, mellettem ragyognak rám szemei, érzem bőre illatát, tapintását... köröttünk zsong az élet, és mégis, túl madárdalon, bogárdalon, csend van, nem hallatszik más, csak két, boldog, egymásra talált szív, egy ritmusban, egy pillanatban dobban, együtt, érzik a másikat, egymásba fonódva, boldogan. Felállok, megfordulok. Talán a szél mégis igazat suttogott? Boldog vagyok, itt, ahol vagyok, csak Ő legyen velem. De valahol mélyen a szívemben, érzem, van ott valami, messze a hegyeken túl, számomra más, idegen. Mellettem áll a Lány, s néz ő is át a hegyeken. Megrettenek, arcán felhő suhan át, mint mikor a csodaszép napot egy pillanatra vihar fellege takarja el. „Menni kéne, át a hegyeken”, szavai, mint eltört gyémántok hevertek a füvön. Féltem, hidegség kúszott fel megrettent szívemhez. De már elúszott arcáról a felhő. Mosolyogva nézett rám, s arcán megint ragyogott a nap arany sugara, szeme zölden ragyogott bele a világba. De a felhő valahol még itt volt, éreztem, szíve nem az enyémmel dobbant, gondolata valahová messze szállt... Velem volt, és mégsem, éreztem kezét, éreztem bőre illatát, láttam szeme gyönyörű ragyogását, haját borzolta a szél. S mégis, mintha más lett volna mellettem itt, nem hallottam szíve dobbanását, szívem napsütötte táján hideg szélroham szaladt, egy gyönyörszép levél lágyan elszakadt a fától...

Keringett lefelé, a fa sírva nézte, a többi levél rettegve figyelte. Hullott, egyre hullott lefelé, kihunyó élete csodálkozva nézte anyját, a fát, hol leélte egész eddigi életét, szülte őt a fa, apja volt a tavasz, dajkálta, a nyár megmutatta neki az életet, hitte, örökké tarthat, s most csak nézi a tovaröppenő, elhomályosodó életet. Álltam, néztem a hegyek felé. A nap lassan, végtelen lassan egyre lejjebb és lejjebb szállt, csodálkozón. A hegyek lassan elszürkültek. Álltunk, és néztük a hegyeket. Szólni vágytam, megint, mint régen, s megint nem tudtam mondani semmit. Bensőmbe visszhangzottak a szózatok, hiába minden. Nem szólhatok, torkom nem hagyják el értelmes mondatok. Csend van, csak a szél mesél kacagva a messzi hegyek mögött valakiről, valaki félelmetesről, valakiről, aki várja őt már. Behunytam a szemem, s megint évek futottak le, percek múltak. Halk lépteket hallottam, a szél kacagott köröttem egyre, bokrok sóhajtottak nagyot, hasadtak a könnyű léptek alatt az apró fűszálak, elhajoltak a fák, megnyílt a természet előtte. Néztem, csukott szemmel álltam, hallottam, hogy megy. Nem hittem el. S a szél köröttem kergetőzött, illatát hozta orromba, gyengéden, messziről. A hegyek mögül...