Ő

Első szerelem. Mind átesünk rajta, de milyen őrület, hogy ez az érzés mindig velünk lesz. Megyünk tovább, jönnek az új kapcsolatok, de mégsem tudunk szabadulni attól az érzéstől ami életünkben először felkavar, összezavar, megbélyegez egy rózsaszín viasszal. Ő. Csak egy betű. Mégis elkísér utunkon. Az életünkön. És ennek senki és semmi nem tud gátat szabni.

Így voltam ezzel én is. Sokan azt mondják tizenévesen nem lehet szeretni. Én nem így gondolom. Első nagy szerelmem 10 évesen ragadott magával. Akkoriban még nem tudtam, hogy mi az érzés, ami vonz a fiúhoz. Csak annyit tudtam, hogy amikor a barátokkal voltam, és ő is beletartozott a baráti körbe, akkor csak vele mentem mindenhova, vele bicikliztem, játszottam. És még a padtársam is volt az iskolában. Ha beteg voltam, mindig Ő hozta nekem a házi feladatot, és persze fordítva. Egyszerűen elválaszthatatlanok voltunk. És még a gyerekek által oly kedvelt és hangoztatott mondókát is sokszor hallottam, ugye nektek is ismerős: „Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek.” Ilyenkor mindig gyerekes sértődéssel vettem tudomásul, hogy ez nem igaz, de valahol mélyen éreztem. „ennyire látszik?” Nyílván nem ezekkel a szavakkal, hiszen egy 10 éves kislánynak fogalma sincs az ilyen „felnőttes” dolgokról.

Aztán megtörtént az a dolog, amit nem vártam, és főleg nem akartam. Elköltöztünk a környékről, és még akaratom ellenére is iskolát kellett váltanom. Ez sok változással járt, leginkább azzal, hogy a fiút nem láthattam. Persze ha akartam volna, tudtunk volna levelezni, vagy valami. De még túl kicsi voltam. Mikor pár évvel idősebb lettem, elkezdtem visszajárni a régi barátokhoz. Nagy csalódásomra a fiú is elköltözött addigra. És nem tudtam hova. De egy idő után nem foglalkoztam vele, volt már másik „kiszemelt”. Tehát nem jutott eszembe az első nagy szerelem. Ez persze nem teljesen fedi a valóságot, mert az évek alatt elég sokszor eszembe jutott, és amikor a barátnőkkel, a kamasz lányok naivitásával, és cserfességével megosztottuk egymás közt, hogy kinek hány barátja volt már, (persze ezek a „kapcsolatok” legtöbbször abban merültek ki, hogy jobb esetben a fiú akiről éppen meséltünk egymásnak, megfogta a kezét a mesélőnek) mindig ez a fiú volt a nyitó mikor rám került a sor, hogy kiteregessem a történésekben nem túl gazdag „pasizós” korszakom.

És most ugrok pár évet az időben. Kb. 10 évet. Abba az időbe, amikor a kapcsolataim nem merültek ki a kézfogásban. Az Internet korába, amikor ezzel a számomra igen hasznos technológiával könnyű bárkire rátalálni. Én nem kerestem. Véletlenül találtam rá. És először nem is akartam tudomásul venni, hogy az a 10 éves kislány ujjong bennem. Mert ujjongott, és jó volt. Jó volt maga a tudat, hogy egy kattintással újra megkaphatom azt, amit régen akaratom ellenére elvesztettem. És én kattintottam. Ez volt életem legnagyobb hibája. Mert ha akkor ezt nem teszem meg, akkor még ma is a régi szép emlékeim lennének meg vele kapcsolatban, és nem a lelkiismeret-furdalás, hogy életem első szerelmének mennyi fájdalmat okoztam. Mert sokat okoztam. Annyit, hogy mára ismét elvesztettem, de nem önhibámon kívül. Csak én tehetek róla, és nem a szüleim.

Mert nem voltam elég bátor, nem mondtam neki azt, hogy igen. Mindig azt mondtam, majd, majd, majd… És ő döntött helyettem. Azt a választ kaptam, hogy nem. Ő nem vár rám, mert én nem is akarom őt igazán. Ebben nem volt igaza, de nem tudhatta, mert a tetteim őt igazolták. Döntésképtelen voltam, ami tönkretette, megbélyegezte, ezúttal fekete viasszal a vele való kapcsolatomat. Próbáltam kiengesztelni, de már késő volt. Már nem hitt nekem. Jogosan. Már nem az a kislány voltam a szemében, mint a kattintásom pillanatában. Már egy idegen voltam, aki hazudott neki, és akinek ő egyáltalán nem fontos.
Ő. Másnak csak egy betű, nekem a gyermekkorom első nagy szerelme, első seb a szívemen. Első és egyben utolsó, mert rájöttem, hogy egy kedves, számomra sokat jelentő ember érzéseivel nem szabad játszani.
Soha.