Red Nightmare I.

Bevezető

Vér… Minden hol csak vér… Egyre több és egyre vörösebb… Szinte már megfojtja az égetően piros szín és a fájdalom amit érez. Aztán az a két szempár amikkel találkozik. Elmerül a kékségükben, és a szomorú örömben. Az ajkakban, és a fáradt mosolyban ami akkor jelenik meg a fiatal arcon amikor könnyek lepik Claudio szemeit. Nem az ő vére… Nem hozzá tartozik… Rajta egy karcolás sincs, csak a karajiban fekvő kecses test feszül meg a fájdalomtól. Claudio érzi ahogyan a forró nedv lassan átitatja kezeit, és egyre kétségbeesettebb lesz. Szemei könnyekben forognak, és remény után kutatnak…
- Menj el… Téged nem találhatnak meg itt! És lassan hajnalodik… Claudio, menj el, és hagyj itt, könyörgöm… - A vékony hang úgy simult bele fülébe, mintha csak egy kis szellő hozta volna. A férfi lenézett az ölébe heverő alakra, és pár hosszú pillanatig elmerengett annak vöröses fürtjeiben. – Claudio, hallod…? – Nyöszörgött az alak, mire ő elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem hagylak itt Vince… - Dadogott könnyeit leküzdve, majd érezte hogy egy vékony fagyos kéz az arcához ér és gyengéden végigsimít rajta, letörölve kihűlt könnyeit.
- Ne sírj… Tudod, mi sosem sírunk… A gyilkosok nem ejthetik el csak úgy a könnyeiket… Vigyázniuk kell rájuk… - A hűvös lehelet kissé lehűtötte lángokban fürdő arcát.
- Vigyáznom kellett volna rád… - Mondta elkeseredetten mire a karjaiban fekvő tűzhajú fiú megrázta a fejét, és újra elmosolyodott. Az a mosoly… Egyszerre hagyott csókot a vérvörös ajkakon az ártatlanság, és a titokzatosság láthatatlan tündére…
- Ne mondd ezt… Inkább menj… Akkor teszel jót ha most elmész, és nem is fordulsz vissza… - Vince erőlködve felemelkedett az ölelő karokból. Keblében ezüstös pengék pihentek egyre nehezítve légzését.

Alig bírt mozogni, de úgy érezte ezt meg kell tennie. Acélkék szemeit egyenesen az őt vigyázó lágybarna szempárba temette majd vékony porcelánkezével meglökte az őt ölelő férfit, aki meglepetten hátrabukott. – Claudio… Menned kell… Nem sokára felkel a Nap… Bújj el, menj messzire, és soha de soha ne gyere vissza! – Nézett le a fiú földre miközben saját maga is a könnyeivel küszködött. Hirtelen összeszorította finoman íveli ajkait, és ökölbe szorította vékonyka kezeit. Arcáról ömlöttek a könnyek, és erőlködő nyögéseitől zengett az egész terem. Claudio eddig értetlenül csillogó tekintettel tekintett rá, majd úgy pattant fel a földről mintha teste szárnyalni tudna. Visszarohant a fiúhoz, és újra karjaiba vette.
- Nem…. Hagylak itt… nem tehetem… - Temette bele arcát a másik vállába mire, Vincent felsóhajtott.
- Ne hülyéskedj… Embereket öltél nem? Gyenge nőket, akik védtelen voltak csak számodra voltak mocskosak… - Szólalt meg csöndesen, káprázó tekintettel. – Hát akkor meg? Tekints úgy rám mint egy nőre, és hagyj itt meghalni végre… - Könnyes tekintetét a balján lévő rozsdás láncra vetett ami haláltáncát járva csördült meg mellette. – Ha kiszabadulnék innen, akkor se húznám már sokáig kedves… Túlságosan is sok minden játszik közre ahhoz hogy ezt egy magamfajta vérszívó túlélje… Templom… Szentelt víz… A legtisztább ezüst a testemben… - Újra felnyögött a fájdalomtól és végleg behunyta a szemét. Finom orrlyukai kitágultak, és látszott hogy fogy a levegője. – De tudod… Bármikor meghalnék azokért a pillanatokért amiket együtt töltöttünk. Te és Én… Azok mindent megértek nekem… A legfájdalmasabb halált is… - Bökte ki pár percnyi csönd után a hüppögő alak felé. – Csak egyetlen kérdés maradt meg bennem… - Vincent lassan megfogta Claudio remegő kezét, és összekulcsolta rajta vékony ujjait. – Ha a vámpíroknak nincs mennyország, sem pokol, és mégis meghalhatnak, ha bár halhatatlannak teremtették őket… Rám mi vár…? – A vörös hajú fiú görcsösen megszorította Claudio kezét, aki mozdulni sem tudott. – Claudio… Szeretlek… Legyél boldog… - Nyöszörögte sápadtan enervált tekintettel a másik. Ajkait résnyire kinyitotta, mire fehér fogainak fénye megcsillantak a holdas félhomályban. – Claudio, menj el kérlek… Te voltál a mennyországom… Neked élned kell… Neked… Szeretlek… - Lehelte a tűzvörös hajú ifjú, és lassan eleresztette az oly erősen markolt kezet. Vékony ujjú karja erőtlenül omlott le maga mellé, percek múlva feje is gondtalanul pihent meg az elmúlás puha párnáján. Mintha még utoljára mosolyra húzódott volna szája…Claudio tisztán látta a halvány ráncot megrezdülni...

Claudio zokogva ugrott fel az ágyból. Könnyes tekintete végigvándorolt a fekete szobában majd lassan felhúzta lábait, és térdére könyökölt. Immár két és fél hónapja. Két és fél hónapja annak hogy egy futtában ám annál jobban megszeretett embert elvesztett, és minden nap róla álmodik… Végigálmodja hogyan vesztette el végleg az egyetlen embert akiben hitt, és akiben megbízott…
Megölték.. Elvették tőle! Elvették az egyetlen kincsét, amiért érdemes látta abbahagyni saját szenvedélyét, a gyilkolást…
És most újra itt van. Fájdalommal telien, szenvedésre kiéhezve, magányosan és elveszetten akárcsak valami elhagyott baba, akit már nem keres többé a gazdája, aki annak idején felkarolta a játékos polcról…
- Vincent… - Suttogta a nevet mely végleg megpecsételte sötét sorsát. Lopva maga mellé nézett… Hátha… Hátha mégis itt találja a vörös hajú angyalt maga mellett. Hátha még mindig itt pihen szerelme egy hosszú együtt töltött ékszaka után, fáradtan összezilált hajjal… De élve…

Újra a keserű felismerés köszöntött be szívébe. Nem pihent mellette senki, csak halványan futó könnyeiben lelt társat magában. – Vincent… - Ismételte meg a nevet. Hangja maga volt a keserű kiáltás, a név tulajdonosa után. – Azt mondtad mindig velem leszel.. Ketten az örökkévalóságig… Az örökkévalóságnak… Akkor miért csaptál be!? – Vállai lassan remegni kezdtek, és fejét a két térde közé hajtotta. Fizikai fájdalom? Semmi sem volt ahhoz képest, amit most érzett, ily tisztán és ily testközelből. Egyszerre tombolt benne a vágy, a hiány, és a keserűség hontalan nyara, amitől nem tudott szabadulni. Torkában gombóc vetett otthont, szemei pedig vörösre dagadtak a sok sírástól.
„Ne sírj, gyilkos ilyet nem csinál… Mi ilyet nem tehetünk… Mi, akik elvesszük az emberektől az életet, a sajátunkért, és az élvezetünkért cserébe… Nekünk nincs jogunk… Nekünk nem lehet…!” – Hangzottak fel fejében a mondatok. A mindene volt az a srác… De akkor miért? Miért szakította el tőle a Sors zabolázatlan lánca…? Miért választja most el őket az élő és a holt világ? Hiszen alig voltak együtt… Alig voltak boldogok… Boldogok voltak egyáltalán?
A kérdések csak úgy tolongtak Claudio fejébe, miközben csöndben bámult maga elé. Ha lett volna még ereje sírt volna, de már ahhoz is túlságosan kimerült volt.
Meg akart halni, a szerelme után akart menni, és az sem rémisztette meg őt, hogy kedvese a halálban várja tárt karokkal. Nem szabott neki gátat két buta kis fogalom mint az élet és a halál… Át akarta lépni a gátakat, újra találkozni akart a hőn hiányolt fiatal szeretővel, aki alig egy éjszaka alatt elvarázsolta őt…
Örökké emlékezni fog arra a bűnökkel telien sistergő bűvös éjszakára…

I

Kísérteties esős csönd borult Anglia Londonjának francia negyedére… A szűk kis sikátorok feketén hívogatták az utcalányokat és a kiéhezett kuncsaftjaikat, ám most meglepő módon senki sem barangolt az utcákon, mintha figyelmeztették volna őket a veszélyre… Mindenkit kivéve egyetlen embert…
Az idő borongós volt, és a vészesen daloló szél, mintha már előre megjósolta volna valakinek a halálát. A fekete égbolt viharosan teremtette meg színpadját az élet egyik kegyetlen előadásának.. Az egyik szűk sikátort hirtelen szapora léptek zaja verte fel. A hang egyre csak zengett a keskeny, hangokat erősen visszaverő utcában majd a hang után rögtön egy rohanó nő képe illant fel hirtelen. Arcán rémület és könny uralkodott, hosszú szőke haját pedig kísértetiesen csábította vállai mögé a szél láthatatlan keze. A talaj a délutáni eső miatt elég csúszós volt, ezért nem is volt meglepő hogy a nő az egyik sarkon befordulva megcsúszott és elesett. Az arcába csapódott sáros víz pár pillanatig lehűtötte könnyekben és izzadtságban úszó orcáját, ám ez sem volt elég ahhoz hogy újra képes legyen lábra állni. Szenvedéssel teli arccal próbálta testét karjaival tovább hurcolni, ám pár eredménytelen próbálkozás után erőtlenül hasalt el a földön. Hosszú pamutruhája keskeny bokáin nedvesen gyűrődött végig, csakúgy, mint az egész testén.

A ruha sötét volt a latyaktól, csupán csak a Hold fénye csillant meg párszor a kiemelkedően nedves részeken. A nő kétségbeesetten zokogott, vállai úgy remegtek, mintha az alak marionett bábú lenne, és felülről mozgatnák. Mögötte pár hosszú perc után feltűnt egy nyugodtan sétáló alak.
Hosszú árnyéka kísérteties félelemmel töltötte meg az előle menekülő lány arcát, aki minden erejét összeszedve sikeresen felpattant. Újra eliramodott, könnyes arca elszántan süvített bele a nedves levegőbe. Nem messze a harmadik saroknál újra összeesett, most viszont a tökéletes kimerültség miatt mondták fel lábai a szolgálatot. Kifáradt… Reménytelenül kimerült, és szinte üvölteni tudott volna a rettegéstől Aztán mintha a végzet sodorta volna oda hozzá, úgy tűnt fel újra a kísértet ami mindvégig őt követte. A holdban felrévülő titokzatos sziluett olyan nyugodtan lépkedett oda hozzá mintha a kutyájához sétált volna oda. Arcán kegyetlen mosoly fátyla húzódott végig, melyet a hold sápadtra színezett, szemeiben pedig eszelős, és kéjvágyó csillogás lelte otthonát.
- Kimerültél… Túlságosan is gyorsan futottál a Sorsod elől… Talán ha lassabbra vetted volna az iramot elmenekülhettél volna előle, de így… - Az alak lassan melléért és lenézően a lihegő szőkeségre vetette sötét szemeit. – Így csak a szánalmas halálod marad, és csak a tested, ami az utcán élő állatok martaléka lesz… - Nevetett fel gonoszul az alak. Férfias hangja mohón bekebelezte a nő halk reménytelen zokogását, majd a férfi kegyesen lehajolt a nőhöz. - Tényleg azt hitted hogy egy percig is elmenekülhetsz előlem? – Érintette meg a vékony állat, majd erőszakosan húzta maga felé. –Túl szép vagy… És túlságosan is naiv… - Szavaiban nem volt semmi érzelem. Olyan érzéketlenül fásultan csengtek mintha kihalt volna belőlük minden érzelem. Mintha nem is léteztek volna abban a testben.
- Kérlek.. Claudio… Engedj el, az Isten szerelmére…! – Kiáltott fel keservesen a nő, mire Claudio megrántotta a vállát.
- Miért tenném Melody? Hogy továbbra is kijátszhasd a férjed szívét? Hogy továbbra is a többi gazdag férfival enyelegj, úgy ahogyan velem tetted másfél hónapon keresztül…? – Vetette oda kelletlen hangon a szőke hajúnak, mire az megpróbálta elfojtani sírását hogy szóhoz jusson.
- Kétszer annyit ajánlok, mint amennyit a férjem ajánlott, azért hogy kifigyelj engem és eltegyél láb alól! – Ajánlotta fel Melody a kompromisszumot mire a sötétségbe burkolózó alak felnevetett.
- Miből gondolod hogy a férjed kért meg rá? Ilyen jól ismered? Ha ennyire jól tudod mire mi a reakcióra, miért nem játszottad ki őt, amíg volt rá esélyed?!
- Tehát Ő küldött… - Állapította meg keserűen a nő miközben megpróbált újra felállni de, lábai továbbra is élettelenül hevertek mellette. – Claudo, eressz el légy szíves… - Pihegte enerváltan, miközben ködösen csillámló tekintete fel felderengett a sötétben.
- Nincs kizárva… De megerősíteni sem fogom. Így izgalmasabb lesz kettőnk haláltánca… - Csicseregte tovább a férfi, mire Melody keservesen felzokogott.
- Háromszor annyi… - Tette az ajánlatot végkimerülésében újra, mire Claudio megrázta a fejét.
- Ez a baj veletek, nőkkel… - Lassan benyúlt a farzsebébe és kivett egy kést. – Mindig azt hiszitek, hogy egy kis pénzzel bármit el tudtok intézni… Vagy szexszel… A nagy részeteket mindig is anyagiasság jellemezte. Hiába állították azt, hogy a férfiak azok sokkal jobban elvesznek a részletekben, ti nők olyan naivak, és becstelenek vagytok… - Finoman közelebb húzódott Melodyhoz akinek kiült a halálfélelem az arcára. – De… Az mondják Isten minden megbocsát…Még azt a bűnt is amit az evilági normák már nem tűrnek el… - Claudio érezte ahogyan a finom test megremeg a fájdalom miatt, de nem tágított. Egy apró nyögést hallott, amiben meglepettség, és beletörődöttség is tükrözött, de meg se moccant, csak még beljebb tolta a szerszámot. Érezte a forrón csörgedező vörös vért a kezein ahogyan mint egy kesztyű körbefonják hosszú ujjait majd lassan a földre cseppenek róla. Legszívesebben elrohant volna, de túlságosan is sok minden hajtotta ahhoz hogy pont ennek az egynek megkegyelmezzen. Mert ha akár egyetlen egy áldozatának is megkegyelmezett volna, akkor a többivel is ezt kellett volna tennie… A férfi érezte ahogyan a kezébe áramló vörös vér után percek múlva a test is karjaiba ernyed. Kelletlenül húzódott hátrébb engedve hogy a holt női test elterüljön a nyirkos talajon. – Fogalmam sincs hogy ki a férjed gyönyörűség… - Mosolyodott bele szelíden az üveges tekintetbe, ami egynesen rá szegeződött. Nem zavarta… Már nem… Már megszokta a megannyi őt vádoló halott pillantást, és már meg sem érintették. most is megtörölte kését egy darab papír zsebkendőben, majd mint aki jól végezte dolgát felegyenesedett, és halálos nyugalommal elsétált műve mellett.

Mikor kiért az egyik főutcára végre átölelhette a hold keskeny fénye és felfedhette kilétét. Hosszú sötétkék kabátja pajzsként rejtette el sudár alakját, vékony lábait pedig egymás után szedve haladt céltalanul a semmibe. Barna haja merev tüskékbe szedve állt a világ minden pontja felé miközben egyenesen a hold felé haladt, majd hirtelen megállt egy épület előtt. Egy boltot nézett, amelynek üvegéről visszatükröződött saját arcképe. Vékony finom arca, amely olyan ridegen tekintet magára, mintha csak egy bábu lenne. Egy gyönyörű bábu…
„Újabb áldozat…” – Zendült fel fejében a mondat mire elégedetten felsóhajtott. „Ezen a héten már a negyedik…” – Folytatta miközben érezte hogy barna hajszálai között végigcikázik a hajnali szél reggeli foszlánya.

Claudio tökéletes gyilkos volt. Az egyszerűségével és a titokzatosságával lefőzött mindenkit, és hiába nyomozott az egész város utána mindig nyomtalan maradt.. Már volt gyakorlata benne évek óta ezt csinálta… Rettegésben tartotta London női népét, és még mindig nem bukott le. Ő maga sem tudta volna megmondani miért. Talán mert sosem látta senki egyetlen egy áldozatával sem, mégis a lehető legközelebb került hozzájuk, hogy aztán a legkönnyebb módon megfoszthassa őket az életüktől. Mindig olyan helyet szemelt ki magával, ahol véletlenül mégis lovagiasan mutatkozhatott be a kiválasztott lánynak. Így megspórolhatta a feleslegesen lefutott köröket, mert egyszerre volt találkozásuk pillanata titokzatos és egyben gyönyörű is. Elvégre melyik nő tudott volna ellenállni egy végtelenül vonzó fiatalembernek, rózsával a kezében, mosolyogva?

A legtöbb fiatal lány rögtön le is csapott a szelídnek és ártatlannak látszó Claudióra, aki szinte minden kérésüket teljesítette, legyen az kényeztetés, dicséret vagy babusgatás. Olyan volt mint egy herceg, törődött a nők lelkével, és nagy érdeklődéssel hallgatta azok mondandóit, sőt el is tudta hitetni velük hogy érdeklődik irántuk. Közben lassacskán magába bolondította a figyelmetlen lányokat, akik szinte függőjévé váltak, a visszafogottan mosolygó szelíd fiatalembernek. Sosem késett, mindig dicsérettel, és egy forró csókkal üdvözölte választottját, emellett pedig az ágyban is rendkívül gyengéd és figyelmes volt. Egyes lányok képzeletük olcsó szüleményének tartották, nem is számítva arra hogy pont hercegük lesz az aki nemes egyszerűséggel ám annál kegyetlenebb módszerrel megfosztja őket az élet örömétől. Mindig valami titokzatos helyen történt a gyilkolás… Egy esti séta, egy hosszú éjszakába nyúló vacsora, vagy egy tánccal teli est mindig tökéletes alkalmat nyújtott arra hogy Claudio rövid úton megszabaduljon tőlük. Senki sem vett észre semmit, és ez volt benne a legszebb, Claudio változatlanul mozoghatott a városban, bűntudat és egyéb elővigyázatosság nélkül.
És hogy miért gyilkolt? Erre már Claudio sem tudta volna tisztán megmondani a választ. Szenvedélyből, mert kedvelte mások kiáltozását, a kiszolgáltatott pillantást, és a vér szagát. Másrészt viszont a szívébe ülepedett mély seb sem hagyta nyugodni. A seb mely begyógyíthatatlannak és túlságosan is mérgesnek látszott ahhoz hogy megszűnjön létezni, vagy behegedjen.

A fiatal férfi túlságosan is hosszú ideig merengett, ezért csak percek elteltével vette észre hogy valaki álla a háta mögött. Kutakodó tekintettel az előtte fénylő ablakra nézett ám azon a kép semmit sem változott. Az utca ugyanolyan üres volt és kopár mint amikor odament a kirakathoz szemlélődni. Érzékei viszont tisztán súgták neki a jelzést, hogy valaki egyenesen őt figyeli a háta mögött, várva arra hogy megforduljon. A magas langaléta test semmit sem sietett el. Egy pillanatra már úgy tűnt mintha csak kósza sugallat költözött volna agyába, amit hamar el is vetett, majd úgy szólalt meg mint aki tökéletesen biztos a dolgában.
- Ki vagy, és mit akarsz tőlem? – Tömör és lényegre törő kérdés. Mint mindig… Claudio nem szeretett az ismeretlen emberekkel nagy párbeszédeket folytatni, ezért igyekezett a lehető legridegebb módon kérdezni, és válaszolni is. Válla mögül viszont nem érkezett válasz, ezért a következő pillanatban megfordult. Háta hirtelen nekisimult a kirakat rideg üvegének, barna szemei pedig meglepetten kitágultak. Nem tudta hova tenni a képet amit látott. Eddigi pályafutása során senki sem kapta el, vagy érte tetten, de a látvány ami most fogadta majdnem nevetésre késztette.

Pár lépéssel előtte, egy nyerge tízes évei végén ballagó vöröses fiúka állt, nagyra nyitott szemekkel csodálkozva. Claudionak meggyőződése volt arról hogy biztos valami fenevad szúrta ki őt magának, hogy megküzdjön vele, látva a nemrég elkövetett akcióját a fiú látványa viszont közönyös mosolyt csalt ajkaira.
- Te… Mindennap ezt csinálod? – Hallotta meg a félénk hangot, amely a vérvörös ajkakból áramlott ki. Az idegen szája szinte alig mozgott, szeme kékes csillogása viszont meglehetős tapasztalatlanságot, és félelmet tükrözött.
- Mit csinálok? –Kérdezett vissza csípősen Claudio, miközben felhúzta egyik szemöldökét. - Egyáltalán ki vagy te ki vakarcs?! – Tette fel a kérdést, nem mintha kíváncsi lett volna rá. Ha a srác látott valamit, akkor most azonnal megöli, ha pedig nem, akkor egy kiadós verés után hagyja élve elmenni…
- Hát… - Nézett rá szégyenlősen a srác, és kicsit közelebb lépett hozzá. – Mindig fiatal lányokat gyilkolsz? – Kérdezett újra miközben hangja meg se rezdült. Kábé olyan volt, mint aki azt kérdezte volna meg az egyik utcán menő idegentől hogy mennyi az idő. Claudio tekintete megfagyott egy pillanatra, majd lassan elmosolyodott.
- Mi közöd hozzá? – Lépett ő is közelebb a fiatalhoz, közben nyájas hangon fojtatta. – De ha nagyon akarod elmondom neked, csak gyere közelebb egy kicsit… - Javasolta az előtte álló alaknak, aki erre bizalmatlanul megrázta a fejét.
- Gyilkos vagy… - Jelentette ki egy szuszra az, majd szomorkásan hozzátette. – És ok nélkül gyilkolsz… - Állapította meg keserédesen, mire Claudio ajkai remegni kezdtek.
- Ki a fasz vagy te!? – Kérdezte újra, mire az alak elmosolyodott.
- Vincent… Nem mintha neked bármit is mondana a nevem Claudio… - Közölte közönyösen, és a lehető legnagyobb nyugalommal lépett a gyilkos mellé. – Nyugodtan belém döfheted a kést, amit a bal kezedben szorongatsz… nem mész vele semmire… - Jelentette ki magabiztosan, majd lassan a férfi keze után nyúlt és felemelte azt. Claudio kezében csakugyan ott csillogott nemrég használt késének éles pengéje, a férfi arca viszont meglepettséget, és zavarodottságot tükrözött. Az előtte lévő kis alak viszont teljesen levetkőzte belépőjének félénk álarcát, és olyan nyugodtan csúsztatta hasához az éles pengét, mintha egy puha párna lett volna. Másik kezével megfogta Claudio tarkóját, és nagyon lassan megfordult, pont úgy hogy az ő háta ütközzön a vitrinnel, közvetlenül előtte pedig a megrökönyödött gyilkos álljon. Claudio nem tudta hirtelen hova rakni a dolgokat. Hirtelen minden olyan zavarosnak tűnt számára… Az este tökéletesen indult, elcsábította a több mint 3 hónapja szédített Melodyt megölte, és reggel már mehet is a bankba kivenni, az elhunyt lány felhalmozott vagyonát. Most viszont itt áll előtte ez a kis semmiből jött taknyos, aki mindenről tud, és ha éppen úgy van kedve, rögtön ki is fog tálalni az embereket a gyilkos kilétéről.

- A kést akarod? – Bukott ki belőle a kérdés, mire a vörös tincsű idegen bólintott egyet. – Hát megkapod... – Nem törődött vele, hogy maga a vöröske vezette hasához a tőrt, úgy döfte bele, mint előző áldozatába nem régen. Az előtte álló fiatal arc megrezzent, majd fájdalomtól részegen szorította meg Claudio tarkóját. A férfi arcán torz mosoly jelent meg, és már éppen ellökte volna magától a tudatlan fiatalt, mire az gonoszan mosolyogva ránézett.
- Azt hiszed azzal a kis hülye tőrrel képes vagy hatalmat szerezni magadnak igaz!? Naív buta ember… - Szívta be vöröslő ajkait, miközben idegesítően cüngetni kezdett. – Kezedben érzed a vérem nedvességét, és várod hogy kimúljak, hogy aztán dolgod végeztével elmenekülj, majd pedig ártatlanként hódítsd meg, és törd össze a gyilkolásoddal a nők szívét… Csúnya rossz ember… - Villantotta ki fehér fogait Claudio felé, majd felegyenesedett. – De az általad oly támogatott halál nem mindig következik be… Hiába döföd belém még jobban a kést… A hatalmad véges… És a hatalmad itt ér véget nálam! – Nevetett fel hirtelen, mire Claudio összerezzent.
„Mi ez?! Miért nem hal meg!?” – Nézett le a késre, ami újra vérben úszott. Fiatal vörösesen izzó vérben, ami már kezét is betakarta. Egyszerűen lehetetlen volt hogy a vörös fickó még mindig éljen.

Az viszont élt, talán még túlságosan is. Vincent a következő másodpercben végigsimított Claudio hosszú állán, és olyan gyorsasággal harapott az ajkaiba, hogy a férfi még percek után se tudott rá mit reagálni. A fiatal fiú vékony ujjaival lassan körülfonta a testébe hatoló kést, majd nemes egyszerűséggel kirántotta. Fogai eközben apró kis karcolásokat ejtettek a remegő férfias ajkakon, majd mohón nyalták le a kicsurranó kis vércseppeket.
- Ez most nem jött össze Claudio… - Jegyezte meg fásultan, miközben megnyalta ajkait, akárcsak egy jóízű lakmározás után. – Túl sok közös van bennünk ahhoz hogy csak így meg tudj tőlem szabadulni… Nevetségesen oldottad meg a dolgot… Többet néztem volna ki belőled… - Nézett fel kissé szemrehányóan a férfira, aki hebegve kezdett hátrálni tőle. Claudio azt hitte megőrült… Ezt a sérülést senki sem élhette túl, hiszen olyan mélyre döfte a kést, hogy az már fontos szerveket is érintett. És ez a fiú még mindig él? Sőt mi több, őrült játékokat is játszik vele. Mégis mi a franc ez a srác, és miről beszél!?

- Honnan ismersz!? – Bökte ki remegve, mikor kicsit magához tért. Összerakhatatlan kirakóssá estek a történések a fejében, és teljesen azt hitte hogy saját maga őrült meg. Vincent csak elmosolyodott, és ártatlan bocsánatkérő tekintettel méregetni kezdte őt.
- Már hetek óta figyellek… - Vallotta be pár percnyi habozás után. – Végignéztem az összes randidat, ahogyan elkábítasz egy lányt, magadévá teszed… és kényezteted… Aztán pedig megölöd… Olyan nemes egyszerűséggel mintha egy virágcsokrot dobnál ki a szemetesbe… - Emelte fel bátran a fejét a fiú, és lassan az üvegnek támasztotta vörös tincsekkel fedett tarkóját. A hold sápadt fénye az ő arcát is birtokba vette, árnyékos barázdákat festett rá. Egyáltalán nem titkolta hogy csöppet sem zavarta a felállás amit kikövetelt magának. Mellette néhány centiméterre egy végtelenül vonzó férfi rémült értetlenkedő arcát köszöntötte, aki teljesen ki volt szolgáltatva neki. Egy olyan férfi fölött volt most hatalma, aki életeket tulajdonított el saját megélhetése érdekében. Ez az egész olyan mocskosnak és undorítónak tűnt volna számára, de ehelyett teljesen más hatást ért el. Érdeklődött az előtte álldogáló ember iránt, akit már lassan egy hónapja szüntelenül figyelt.

- Miért? – Tört elő Claudioból a kérdés, miközben megvakarta a fejét. Még mindig nem értette az előtte álldogáló kisfickót. Sem a szándékait, sem pedig azt hogy miként tudott életben maradni a végzetes szúrásával szemben. – Mit akarsz te tőlem? – Firtatta tovább kérdéseit mire a másik csak elmosolyodott. Most már sokkal szelídebbnek és védtelenebbnek látszott, mint amikor még a kés benne volt. Claudio kettejük közé nézett, és meghökkenve tapasztalta hogy a szúrás nyoma teljesen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Vincent pár percig elégedett mosollyal az arcán gyönyörködött a hosszú állban végződő megrökönyödött férfias arcban, majd megköszörülte torkát, és kissé hátrébb lökte a tőle nem messze álló férfit.
- Lelőném a poént, ha most azonnal elmondanám… És amúgy sem lenne hiteles… - Csapta fel orrát kényesen és elindult az egyik irányba. – De ha elviszel magadhoz, valószínűleg minden kérdésedhez végtelenül kielégítő információt tudok adni… - Nézett vissza titokzatos vágyakozással a szemében az előtte álló férfira, aki nyelt egyet.
- Ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna meg tudnék rá esküdni hogy az utcán árulod magad… - Indult el zsebre tett kézzel hazafelé. Kijelentésére egy éles fintor volt a válasz, és a legélesebb hangnem.

- Jobb lenne ha, elővennéd a negédes jómódú kiscsávós stílusodat mert nem tudod mire vagyok képes!!! – Nézett rá sértődötten Vincent, miközben mellette szedte hosszú lábait.
Claudio elmosolyodott. Micsoda nevetséges helyzet… Az éjszaka közepén, egy sikeres gyilkolás után, haza kell cipelnie egy őrült kis halhatatlan tizenévest, aki azt állítja kifigyelte. De mit akar tőle?
- Mi is a neved? – Kérdezett újra, mint aki meg sem hallotta a csípős választ.
- Vincent… - Válaszolt halkan a fiatal, és pár pillanatig lesütötte tekintetét.
- Vincent… - Ízlelgette magában a barna hajú férfi a nevet, de semmi emléke sem volt arról hogy valaha is egy Vincent nevű valakivel összefutott volna. A rokonai közül sem lehet senki, akinek ilyen nevű fia van, mert arról újfent csak tudna. De akkor még is…
„Ki ez a srác…? És mit akar tőlem…?” – A csillogó szemek tanácstalanul, kutakodva nézték a hullámzó vöröses fürtöket, amik elbújtatták a finom holdfényfödte arcot. „Ki vagy Vincent?”