Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Adam keze gyorsan újra meglátogatta a párom kebleit, majd a lényegre tört. Julie és én egymáshoz...
Múlt század eleji történet, romantikus kisnovella. Szeressétek:Mihály Laci Pásztó
A döbbenetes hipertéri üzenet...
Bonyodalmak a várépitésnél...
A bujáki vár épitésekor , történtek nagy dolgok...
Friss hozzászólások
eliksz13: Művész vagy VINZSO ! Sok más...
2021-01-21 21:44
danisenzavestito: Kellemes írás, ha egy iciripic...
2021-01-21 17:13
Pavlov: Milyen remek sztori! Igazán ku...
2021-01-20 22:39
sonny grosso: Tetszett.
2021-01-20 13:54
sonny grosso: Egész jó.
2021-01-20 13:54
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Szerető városunk

A város olyan reggel, mint egy nyíló virág, ahogy a napkeltével együtt egyesével bontja szirmait. Az egyik szirom az Örs vezér tere a napsütésben, ahogy álmos szemmel szállunk le a hévről együtt, sokan, intenzíven átélve az érzést, hogy az ember társas lény. Közelről, az intim szférájában is, de ha süt a nap, valahogy kevesebben taposnak bele. Egy másik szirom kibukkanni a Blahán, azzal a jóleső érzéssel, hogy egyik szórólaposztónak sem húztam be (megint), pedig nagyon szerettem volna (megint), de már jól vagyok szocializálva egy ideje. Szóval örülök annak, ahogy elképzelem, hogy akár az arcomba is süthetne a nap, ha nem a fővárosban lennék, régiónk viszonylatában toronymagas épületek között, pedig de. Napfényes foltok azért léteznek.

Ha egy kicsit több időm lenne, mehetnék a Kossuth térig, aztán végig a Duna mellett a kettessel, sightseeing hazai módra, szeretem, amikor szép az idő, és még annyi óra van hátra a napból, hogy akár meg is válthatnám a világot. Szerencsére estére senki nem szokta a szememre vetni, hogy ma sem, de akkor minek is örülnék másnap, mennyi izgalom marad egy nyugtalan nagy szemű kislánynak egy megváltott világban?

Feljöhettem volna a Stadionoknál is, de a modern ufó ellenére sem dobban meg a környéktől igazán a szívem, az egyetlen emlékem, hogy ott mindig fázni szoktam, meglehet, az egyesvillamos szélcsatornában közlekedik. Verzió még az Astoria, szigorúan iskolába menős vagy zh-megnézős napokon, oda tényleg süt foltokban a nap, amúgy is az számomra a város szíve, nyilván mivel a saját privát forgalmi központom. Ha most azt mondom, hogy szeretek ott ülni a McDonald’s-ban, abban abszolút semmi romantika, sem klasszicizmus nincs, de a cukros máz alól is kibukkan kozmó énem (igen, ma egy olyan nap van, amikor olyanokat kell mondogatnom magamnak, hogy én felvállaltan kozmólány vagyok, még a kozmónál is kozmóbb, és így kerek a világ), szóval nekem az ott jó, ülni egyedül a nagy üvegablakok belső felén, nézni a forgalmat, azt gondolni, ott most zajlik az élet, ha szeretném, azonnal a részévé válhatok. Vajon tényleg az az élet? Vajon léteznek egymásnak ellentmondó, ugyanakkor egymással párhuzamosan létező és igaz életfelfogások? Amennyiben igen, hogy kell kezelnem ezt a frissen felfedezett régi-új tényt régi-új életem viszonylatában?

Hatalmas szirom maga az egyetem, szemben a hegy meg az el nem ismert, komolyan nem vett, magát konkurenciának valló túlpart, ilyenkor egy kicsit tényleg jó, hogy engem felvettek ide, ebbe a bazi nagy épületbe. Az még nem derült ki, mire, de van benne valami mágikus, mint a Harry Potterben, főleg hogy pár hete felfedeztem egy csapóajtót a plafonban, ami szerintem a padlásra vezethet. Nyilván ott tartják a varázspálcáikat, meg a használaton kívüli gazdasági mutatóikat, vajon ha egyszer feljutnék oda, vajon Az Ember rám is úgy nézne, ahogy a szíenenmánidotkomra szokott?

Egyébként olyan ez a város, mint aki reggel energiától duzzadva ébred, aztán egész nap csak fárad, fárad, végül már csak az a pár július-augusztusi fülledt délután marad, amikor a hőség ellenére érezni, hogy maradt még benne tartalék, ami elég arra, hogy hétvégén kijuttassa fölös terhét a strandokra, de néhány tavaszi délután teljesen vigasztalan, főleg ha pár felhő is úszkál a maradék nap előtt. Senki nem váltotta meg a világot, eladott fedél nélkül példányszám ide vagy oda, a kombinés villamosokon mindenki rendben fogódzkodott, vagy csak fo, kinek hogy tetszik. Egy BKV sofőr sem tanult meg jobban vezetni, még mindig úgy vezetik le a kátyúkkal szemben érzett haragjukat, hogy jól belemennek, hagy fájjon neki (nekem), a számvitel tanszéken egy olyan középkorú nőnemű munkatárs sem pasizott be, akire nagyon ráférne a keddi előadás előtt, a matektanszék továbbra is zártosztály, nekem megint több munkám lett estére, mint volt reggel, és még dolgoztam is, újabb egy nappal hozta közelebb a Föld forgása a záros határidőket, és okosabb is csak akkor leszek, ha kávét veszek magamhoz alvás helyett, a nyugdíjasok frusztráltsága nem csökkent, ennek mérhető jelei dühödt motyogásban manifesztálódnak. Az építőmunkások ma is magyar módszer szerint dolgoztak (ez nem olyan, mint az operációkutatásban, ez olyan, hogy egy ás, a többi nézi), de ez sem okozott kellő örömöt, így a hiányzót nők molesztálásából igyekeznek pótolni. Az agresszív kalauzok kiabálnak.

A város érzi a diszharmóniát, és csalódott. Egész reggel a szirmait bontogatta, szépeket, színeseket egymás után, igazán megtett mindent, amit hátrányos helyzete, az autók, a forgalom, az emberek engednek, és senki nem boldog, mindenki túlél hazáig, úszik az árral, és arcokat vág a többiekre, tolakszik a boltban. Nehéz lehet városnak lenni, szomorú magányos városnak, ahol hiába süt a nap, az pozitívabb beállítottságúak is csak a kürtöskalácsig tudnak koncentrálni, aztán hiába dolgozott.
A kudarcot minden város máshogy emészti meg. Egyesek csak nem törődnek vele, mások elfelejtették beleadni a szívüket, és már csak a színek ragyognak tartalmatlanul, a főváros azonban sokkal szenvedélyesebb szerető, nem lehet csak úgy elhanyagolni, ő adni akar és kapni. Pechére a népesség egyikre sem alkalmas.

Biztos találkoztatok mostanában ilyen nagy építkezésekkel, amikor a sok classic ház közül párat levernek, aztán körbe mindenfelé merednek a tűzfalak, alul meg a szédítő mélység, földkupacok, jobb nem is tudni, még miminden. Le sem látni a gödrök aljára, a palánkokon átkukucskálva csak annyi állapítható meg, hogy ott valami nagyon van, nem is tudjuk, mennyire. Ha a város virág, hát este, csalódásainak csapása alatt sietve hajtogatja vissza a szirmokat, fogadkozva, hogy többet soha nem nyitva meg újra, nyit azonban helyette mást. Dühében szabadon engedi a szirmairól összefogdosott károkozókat, észrevétlenül teremnek ott mindenütt. A gödrökből jönnek, kapaszkodnak fel, fekete és puha testük csúszik a nedves földön, mire kiemelkednek, a jó megfigyelő sáros kupacokat láthatna lebegni az építési terület fölött, de jó megfigyelők nincsenek, mindannyian önnön életünk parányi fényköréből pislogunk kifelé a sötétbe.

Ha szerencséje van az éjszakai életnek, már feléledésük pillanatában egymásnak esnek féktelen mohóságukban, de ez azért nem fordul elő olyan nagyon gyakran. Többnyire pislákol némi értelem szűk kis disznószemük mélyén, ahogy táplálékuk, a rombolás nyomába erednek. Azt hiszed árnyékok, amikor meggyorsítod a lépteid egy kihalt utcán, és nem is biztos, hogy megesett veled a borzalom, mert szeretik a bizonytalanságodat, hogy láttad-e őket, vagy nem, hogy tényleg fájt-e neked, vagy nem, szeretik nézni a tépelődést, miközben házfalakon, kukák fedelén suhannak utánad a semmiben, hogy nekik is legyen egy jó kis estéjük.

Amikor egy boldog pillanatban nem a megfelelő képeket látod magad előtt, ahogy elgondolkozol, hogy mi ütött beléd, hiszen Ágnes nénikéd még ÉL, sehol nem fekszik vérbefagyva, pláne meztelenül, és már nem tudod, érte aggódj, vagy a saját szellemi épségedért, miközben a tökéletes pillanatod tovaszállt, ők pedig kacagnak a markukba, és a legborzasztóbb az egészben, hogy Ágnes nénikédet talán tényleg darabokra tépték, mert megeshet, hogy csak úgy nekiestek egy sikátorban, ahonnan te futottál az előbb.

Ő csak annyit látott, hogy sarokba szorítja a semmi, és hirtelen minden szomorú lett és fájt, és már sajnálta, hogy elvette a homokozó lapátot a Balatonon Petikétől ’62-ben, mert Petikének akkor majdnem megszakadt a szíve, meg annak a kóbor kutyának a múlt héten, akinek nem adta oda a szendvicsét, és Pál, akinek visszaadta az eljegyzési gyűrűt, dehát tényleg nem tehetett máshogy, Pál azonban szomorú volt, és Ágnes néni hirtelen azzal szembesül, hogy saját okozott szomorúságai apró darabokat harapnak ki belőle, meglepődve szemléli, ahogy eltűnik a fél csuklója, az ilyet az ember nem hiszi el AZONNAL, még akkor sem, ha a fájdalom a földre taszítja, még akkor sem, ha üvöltve sír közben mint a kutyák, Istenem, hiszen végtére is csak egy csukló, akár el is futhatna, ha nem a saját lüktető ütőerét nézné megbabonázva.

Ágnes néni azon dilemmázik, hogy ő itt most meg fog-e halni, de ekkor egy újabb emlék jön, amikor azt mondta a kamasz lányának, hogy azt a fiút ebbe a lakásba pedig be nem hozhatja, és akkor a lánya nagyon sírt, mert ez a fiú mondta neki először, hogy szereti, de ezt Ágnes néni nem tudhatta, csak azt, hogy úgy néz ki, mint aki lopni szokott, és neki volt igaza, nem igazság, hogy ez is nekem legyen rossz, gondolja most, ahogy a csuklóját figyeli, hiszen igazam volt, az a fiú később meglopta a szomszédokat, de akkor már késő, a fájdalom a combtőjébe harap, ott is lehet valami nagyobb ér, mert már minden piros, és ezen a ponton Ágnes néni kételkedni kezd abban, hogy megfelelő emberhez ment-e hozzá, ami szörnyű, mert annyi éven át soha nem volt kétsége afelől, hogy ők így vannak rendben, és különben objektíven tényleg, de most már nem biztos, és ez a nyakába harap, és ezzel vége, és mindenki jót röhög körülötte, mert úgy halt meg, hogy felborult a világa, az értékrendje, a gondolatai, mindene. Semmit nem hagytak neki, csak a vérét a házfalon, és mindenki elégedetten távozik, Ágnes néni lelkét kivéve.

Ágnes néni lelke a házak felett kering keresi az elveit, az értékeit, de nem találja, bekebelezte a város, jogtalanul és igazságtalanul. Így került Ágnes néni a fejembe. Ez egy kegyetlen város.
Hasonló történetek
5346
Egy decemberi éjszakán becsípve kullogtam haza, olyan éjfél körül... a barátnőm Emese volt aki hazavitt, nem hagyta hogy többet igyak. Ezt csak elmesélésből tudom, mert nem voltam magamnál teljesen...
5918
A reggeli Nap bevilágította dzsungelt. Szeptember volt, de itt semmi jelét nem látták az ősznek. A nappali virágok lassan kinyíltak. Állatok lepték el az erdőt. A sziget erdejében egy kisebb sziklás területen a különítmény tagjai ébredeztek...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

Sailura ·
Hát. Megnéztem, elolvastam. Mint a történetet, mint a blogot. Te vagy nagyon mély person vagy, vagy nagyon hülye. Még nem döntöttem el. Mindenesetre a gondolatmeneted kissé fárasztó. (Jó értelembe véve) Alfréd mindenesetre cuki. Kellemes szigorlatot!
firkasztunder ·
Én azt hiszem nagyon mélyen nagyon hülye Köszönöm a lelkesedést, Alfréd meg elpirult örömében.
Szép napot!

Toboz ·
Klassz csaj vagy Tündérke!
firkasztunder ·
Köszikösziköszi

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: