Angyal (2)

Anyja utánaszaladt és kérte, hogy maradjon, de Angéla úgy érezte, így lesz a legjobb. Erősnek érezte magát és tudta, hogy valahogy meg fogja oldani ezt a problémát. Nem félt attól, hogy dolgoznia kell a megélhetésért és még azt is el tudta képzelni, hogy a tanulásban sem fog lemaradni. Mindössze egy kis időre lenne szüksége. Megölelte hát az anyját, megígértette vele, hogy ne aggódjon érte, cserébe ő is megfogadta, hogy vigyáz magára, és értesíteni fogja a családot a fejleményekről.
Felült az első buszra, ami a városba vitte és meg sem állt barátnője lakásáig.
-Te meg vagy buggyanva! – kiáltotta Szilvi, amikor Angéla elmesélte neki a történetét.- Érettségi előtt állunk, mégis hogy akarsz így felkészülni??
- Szeptemberig van még egy hónapom, igyekszem valami állást találni, hogy legalább anyagilag helyrejöjjek. Van némi megtakarított pénzem, de az nem fog sokáig tartani. Tudom, hogy nagy kérés, de meghúzhatom magam pár napig nálatok, amíg találok valami melót?
- Ez természetes – felelte Anikó, Szilvi édesanyja, aki egyedül nevelte lányát. – Viszont, ha Szilvi kerülne ilyen helyzetbe, én szeretném tudni, hogy biztonságban van-e, úgyhogy fel kellene hívnod a szüleidet, hogy jó helyen vagy.
- Persze, értesíteni fogom őket, de kell egy kis idő, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Köszönöm, hogy befogadtok… - sírta el magát Angéla.
- Ne viccelj, tudod, hogy hozzánk bármikor fordulhatsz. – ölelte magához Szilvi – Kicsit nyugodj le, aztán nyakunkba vesszük a várost, és keresünk neked valami jó kis melót.
- Nem-nem. Köszönöm, de ezt egyedül kell elintéznem. Ha megengeditek, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek, már indulok is.
- Hát, itt te is otthon vagy, tudod, hogy mit, hol találsz – engedte útjára Anikó.

…

Két hét telt el hiábavaló keresgéléssel. Angéla egyre elkeseredettebben rótta az utcákat. A pénze és a szabadideje vészesen fogyott. Ígéretéhez hűen felhívta anyját és elmondta neki, hogy Szilviék befogadták, ne aggódjanak érte. Beszélt apjával is és bocsánatot kért tőle, hogy felkavarta az életüket. Apja nagyon megértő volt, elismerte, hogy túl hevesen reagált Angéla szavaira, és kérte, hogy menjen haza. Angéla viszont nem akart megfutamodni a nehézségek elől és időt kért apjától. Meggondolja – ígérte.

Kis utcákon kóborolva rátalált egy vendéglátó egységre: KARCSI KOCSMÁJA – hirdette a névtábla. Bentről zeneszó hallatszott, Angéla nem ismerte fel a dallamot. Nagyon megszomjazott és a közelben nem látott egyetlen boltot sem, gondolta bemegy inni valamit. Azonnal megérintette a benti légkör. NEM DOHÁNYZÓ HELYISÉG! – hirdette egy nagy neon felirat. Kellemes félhomály uralkodott, és a levegőben valami megfoghatatlanul finom illat terjengett. Kis kerek asztalok és székek várták a megpihenni vágyókat. Csak néhány ember üldögélt két asztalnál, poharukba mélyedve hallgatták a gitárzenét. A dallam melyet Angéla továbbra sem ismert fel, a sarokban lévő színpad felől áradt, a kellemes hangokat egy középkorú férfi csalogatta ki a gitárból. Búskomor, mégis megnyugtató dallam, mely megérintette Angéla szívét, szeme könnybe lábadt.
- Segíthetek? – kérdezte egy kissé reszelős hang a pult felől.
Angéla, mint aki álomból ébred, úgy nézett az idősebb úrra, aki a pult mögött éppen poharakat törölgetett.
- Ez csodálatos! – sóhajtotta a lány, és fejével a gitáros felé intett.
- Na igen. Főleg úgy, hogy süketnéma a szerencsétlen. Néhány éve jött be ide, nagyon le volt rongyolódva. Enni adtam neki, ő cserébe gitározott nekem. Olyan jól játszik, hogy megkértem, néha jöjjön be hozzám és vidítson fel. De mindig ilyen szomorú dalokat hoz.

A kocsmáros úgy nézett ki, mint egy szolgálaton kívüli Télapó. Ősz haj, bozontos fehér szemöldök és szakáll keretezte pirospozsgás arcát, melyből vakítóan kék szem ragyogott. Angéla úgy érezte, elvész a szemében, annyi megértés sugárzott belőle és olyan jóindulat, amivel eddig még soha nem találkozott.
- Nem szomorú … csak nagyon szép.
- Üljön le kedves, adhatok valamit inni?
- Ó, igen, szívesen innék valami rostosat, nagyon megszomjaztam.
- Ritkán fordul meg erre ilyen helyes kis hölgy, mint maga.
- Á, csak erre kódorogtam. Tudja, állást keresek, de nagyon kevés a felhozatal. Már lejártam a lábam, és őszintén mondom, kezdek nagyon kétségbe esni. Nem félek a munkától, de csupa olyan ajánlatot kaptam, ahol sok melóért nagyon kevés pénzt adnának. Meg vagyok ugyan szorulva, de nem ennyire.
- A családja nem segít?
- Összevesztem a szüleimmel, és emiatt a veszekedés miatt jöttem el otthonról. Azóta kibékültünk ugyan, de nem akarok így visszamenni. Nem vagyok egy vesztes típus, és azt vallom, hogy a fájdalomért is meg kell küzdeni.

Angéla maga sem értette, miért mond ilyen személyes dolgokat egy vadidegen embernek, egyszerűen csak abba a kék szembe nézve úgy érezte, nem lenne tisztességes a körtönfalazás vagy a hazugság.
- És milyen munkát keres pontosan? – kérdezte az öregúr.
- Még iskolába járok, semmi tapasztalatom nincs. Uhh, fogalmam sincs, mihez kezdjek …
Elcsöndesedtek, mindketten a gondolataikba mélyedtek. A gitár hirtelen elhallgatott. A zenész odaballagott hozzájuk, és inni kért.
Megható volt az öregúr és a zenész „párbeszéde”. Látszott rajtuk, hogy egymásra vannak hangolódva, tökéletesen megértették egymást, anélkül, hogy egy szó is elhangzott volna kettejük között.

Angéla úgy érezte, varázslatos világba csöppent. Ebben a kicsi kocsmában, ebben az öregúrban és a zenészben annyi emberség, szánni való kiszolgáltatottság volt … A zenész elköszönt, meghajolt Angéla felé és kilépett az ajtón.
- Szóval munkát keres – törte meg a csendet az öregúr.
- Igen – sóhajtotta Angéla, és hirtelen megint nehéznek érezte a vállait. Jó volt pár pillanatra elfelejteni a gondjait.
- Tulajdonképpen, én éppen keresek valakit ide magam mellé. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy az asztalok között szaladgáljak. Meg hát egy kedves kis hölgy látványa talán még a forgalmat is fellendítené … - somolygott az öreg a bajsza mögött.
- Ez komoly? – ragyogott fel a mosoly Angéla arcán – Tényleg felvenne engem? Sajnos nem értek a pincérkedéshez, sosem csináltam … és attól félek, a poharak sincsenek nagy biztonságban mellettem.
- Hát, senki sem születik tudással. Egyébként tudnia kell: ez a délutáni lézengés nem mindig ilyen. Van, amikor nem lehet megmozdulni a tömegtől. Főleg, amikor jön a banda.
- Banda? Vannak zenészei? És élőben nyomják?
- Csak egy kis amatőr társulat, de én mondom, egyszer még nagyok lesznek. A vendégek főleg azért szeretik őket, mert mindent el tudnak játszani: legyen az régi vagy új dal.
- És énekesük is van? – érdeklődött Angéla.
- Az egyikük szokott dalolászni, de higgye el nekem, néha nem kellene – kacsintott az öregúr. – Egészen máshogy értelmezi a ritmust és a dallamot, mint a normális emberek. De együtt nagyon jók.
- Hát … Nem akarok anyagiasnak tűnni, de milyen fizetségre gondolt? Pillanatnyilag nem vagyok nagyon eleresztve. – Angéla a gyomrában érezte dobogni a szívét. Nem hitte, hogy ez tényleg megtörténik vele, és arra gondolt: igen, a mennykő biztosan a következő pillanatban fog becsapni.
- Szerintem elégedett lesz. Kezdetnek talán a minimálbért fizetném, de van egy kis lakás a kocsma felett. Na nem nagy valami, csak egy kis előszoba, hálószóba, teakonyha és fürdő, de nagyon otthonos. Van konyhánk, egészen este 11-ig, tehát főznie nem kell, és szerintem a rezsi költséget is megbeszélhetjük.
- Ezt nem hiszem el … Valami bibi kell, hogy legyen, ez túl szép. – hitetlenkedett Angéla – Nem is ismer engem, azt sem tudja, ki vagyok, csak beestem az utcáról, nincs szakképesítésem, és mégis felvenne, sőt, még lakást is biztosítana?
- Nyugodjon meg, semmi átverés nincs a dologban. – nyugtatta az öregúr – Nem lesz könnyű dolga: a felszolgálás, a takarítás mind a maga feladata lesz. A vendégek nem mindig szalonképesek, de talán megváltoznak, ha egy ilyen ifjú hölgy lesz a közelükben. Nem fogom kímélni, az elején biztos nagyon nehéz lesz. Ha azt mondja, nem bírja tovább: sajnálni fogom, de ez van: mindenki megy a maga útján tovább.
- És mikor kezdhetek? – kérdezte Angéla.
- Akár már ma este is. Úgyis a kedd a legnehezebb napunk, legalább már az első nap után tisztában lehet azzal, hogy mit vállal.
Az öregúr elkomolyodva vizslatta a lány arcát.
- Tudja, annyira hasonlít a lányomra. Na persze, ő sokkal idősebb, de fiatalkorában éppen így nézett ki, mint maga.

- A lánya is itt lakik?
- Dehogy. Messze vannak. Elköltöztek valahová Dunakeszi környékére, már nagyon régen nem nézett felém se. Nem ért egyet azzal, hogy ahelyett, hogy egy idősek otthonában öregednék meg, én inkább itt nyűvöm magam: füstben, zajban. Én is összevesztem a lányommal egyszer, azóta egy kicsit hűvös a kapcsolatunk.
- Sajnálom. Most teljesen meg tudom érteni, hogy milyen az, ha hiányzik a család – szomorodott el Angéla – Ha elfogadom az ajánlatát, akkor biztosan nem mehetek haza egy ideig. Apa nem viselné el a gondolatot, hogy egy kocsmában szolgáljak fel. És mi lesz a sulival? Hétköznap kettőig ott kell lennem, különben nem fogom tudni letenni az érettségit.
- Ne aggódjon már annyit, majd kialakul a dolog. Egyenlőre csak beugró lesz, és lehet, hogy a mai este után már nem is lesz kedve itt dolgozni. Látta a Sakáltanya című filmet? Jaj kedvesem, ha látná az arcát – kacagott fel az öreg – Úgy néz rám, mintha valami rosszat mondtam volna.
- A Sakáltanyában a lányok fenn táncoltak a pulton – kerekedett nagyra Angéla szeme.
- Azt itt biztosan nem kell megtennie. A filmet csak azért hoztam fel, mert csütörtökönként körülbelül akkora tömeg van itt, mint abban a kis csehóban. Olyankor jön a banda, és a vendégeim megszokták, hogy beüljenek egy kicsit hozzám, esznek, isznak, zenét hallgatnak. Némelyik hozza a családját is.
- Huh. Nem gondoltam volna, hogy a mai nap találok állást. Rettegek a mai estétől, de azt hiszem belevágok. Szeptemberben indul a suli, addig talán belejövök az éjszakázásba. Most elmegyek a barátnőmhöz, összeszedem a cuccaimat, aztán jövök is vissza, és megmutathatja, mit, hol találok, meg a legfontosabb teendőket.
- Rendben. Aztán el ne felejtse, melyik utcában vagyunk – mosolygott az öregúr.

Angéla felkacagott és már ki is perdült az utcára. Ezt nem hiszem el! – gondolta. – Lehetetlen, hogy ekkora szerencsém legyen – szíve tele lett boldogsággal és olyan könnyűnek érezte magát, mintha teste nem lett volna, csak lelke. Bízott magában, hogy teljesíteni tudja az előtte álló akadályokat, bármilyen nehezek is legyenek azok.

Folyt. Köv…