Ámen (III. Fejezet)

3. Kivégzés (2007. Február)

Több hónap telt el azóta, hogy Félix felébredt mély ”álmából”, s csatlakozott hozzám véget nem érő harcomban. A világ több ezer pontján vannak társaim, akiket évekkel, száz évekkel ezelőtt teremtettem, de ebből a korból nincs még igazán „családom”. Úgyhogy ennek függvényében megint gyilkolni készülök az alkonyathoz méltóan néptelen Arany János Parkban. A táj szürkületi fényben fürdik, a hó lassan szállingózik a felettem dagadó felhőkből. Gyenge szellő fúj keresztül a fákon, bele-belekap a hajamba, s illatokat hoz felém. Áldozatom illatát is: enyhe parfüm illat, lágy virág, mint a tavaszi zefír. Esküszöm, mindig beleszédülök ebbe az illatba, egyszerűen annyira édes, annyira bódító. Ha férfi volnék, már rég megpróbáltam volna elcsábítani ezt a kedves és szeretetreméltó leányzót, de így… Így marad a köhömm… vérbosszú, vagyis az egyszerű kielégülés. Nem szeretem önkielégítésnek nevezni, pedig a vámpíroknál a vérszívás és esetleg az ezzel egybekötött rituális gyilkosság egyelő a szexuális kielégüléssel. Én ennek ellenére inkább csak azért gyilkolok, mert veszettül élvezem széttépni az áldozatom testét, érezni a meleg vér ízét a számban, a nyelvemmel gyengéden végignyalni akár nő, akár férfi prédám nyakát. Egyszerűen felizgat az erőszak. Ez eléggé rémisztő, hiszen van egy kevéske erőm, amit fel tudok használni saját érdekeim beteljesítéséhez. Mindezt általában be is vetem, ha szükség van rá. Mondjuk az emberek nagy többsége nem képes a szemembe nézni, főleg nem állni a tekintetem. Éppen ezért használom ki vámpír adta tulajdonságaim: a hipnotizálást, a másik szemébe nézve az elméjébe való behatolást, és azt a mérhetetlenül hatalmas erőt, amivel megáldott a természet.

Így tehát az egyik terebélyes fa törzse mögött állva, szememet Anna hajdani barátnőjére függesztem, s hirtelen megcsap a halál illata. A karcsú lány ott ül a padon a fával szembe, mely mögé elbújtam, s kis, törékeny vállát egy srác öleli át. A lány haja sötét, mint az éj, könnyedén szálldos a finom szellőbe, ami hozzám viszont csak hópelyheket vagdos. Melegen van öltözve, rövid, zöld szövetkabát, ami derekáig ér, a csípőjét épphogy eltakarja, zöld pamutnadrágja van, és barna télicsizma a lábán, de szegény fázik, mert karját dörzsöli, s közben fejét a srác fehér pufikabátos mellkasára hajtja, kinek rövidre nyírt szőkés hajában megtapadnak a kis fehér pihék.

Valahogy át kell jutnom a pad mögötti fához - fejemben már készen is áll egy terv. Halkan osonok fától fáig odafelé, nagy ívben elkerülve az édesen duruzsoló kettőst. Megkerülöm azt a fát, ami mögött álltam, s a mellette két méterre lévő törzs mögé lopózok szép csendben, mintha holmi kósza légáramlat lennék. Még egy-két fa és pont olyan messze leszek tőlük, hogy ha nagyon meresztgetik a szemüket, sem vehetnek észre. Egy perc múlva már a pad mögötti fa kemény kérgének simul a hátam: erős késztetést érzek, hogy nekidörgölőzzek, de tudom, hogy az hangokkal járna, és nem akarok kockázatot vállalni. Így is eléggé ”hangos” volt, amíg eljutottam idáig: a hó ropogott a lábam alatt, s nem akartam nagyobb figyelmet kelteni a különféle parkőrök és rendőrök szemében. Nagyon izgatja a fantáziám, hogy mi lenne, ha rám özönlene néhány fegyveres halandó. Meghalnának? Valószínű… hogy nem. Értelmetlenül nem gyilkolunk. Tiltja a törvény. A mi törvényünk. Na mindegy. Figyelmemet inkább Rékáék felé irányítom, mert tudom, hamarosan elérkezik a pillanat, mikoris végre ehetek. Ma még nem vettem magamhoz vért, semmit, így a vérszomj egyre inkább kezd felnyomulni a gyomromból az agyamba. Tudom, csak egy kis vér, egy kis keskeny vércsík, egy kis piros, egy kicsike illat is elég, s rögtön elvesztem a fejem. Elborulok, és gondolkodás nélkül vetem magam az áldozatomra. Ez történik, ha nem tudom magam kellően visszafogni. És azt hiszem, most nem is nagyon akarom.

Elkezd erősebben hullani a hó. Apró, pici pelyhekben esik vállamra, hajamra, ruhámat is vékonyan belepi. Kitartom tenyerem, s nézem, hogy hogyan marad meg a tucatnyi pihe jeges bőrömön. A hideg engem is lehűt. Főleg ha nem csörgedezik friss vér a bennem futó poros erekben.

A törzs mögött állva azon gondolkozom, hogy mi lenne célszerűbb: felmászni erre a terebélyes fára, és onnan ugrani a kettős közé harmadiknak, vagy szépen innen a fa mögül kivetni magamat, és úgy rájuk támadni. Inkább az első megoldást választom, az biztosabb és könnyebben kivitelezhető. Legalábbis nekem. Van egy vérleopárd ismerősöm, aki teliholdkor inkább a vágjuk ki magunk a fa mögül, és gyorsan tépjük szét az áldozatunk nyakát, megoldást választaná… Hát igen… Az ő, ez meg én vagyok… Nem mintha ő nagyon szeretné azt, ami, de nem sokat tehet ellene. Így alakult az élete, ezen már nem tud változtatni.

Réka teljesen tisztában van vele, hogy miféle Isten-fattya vagyok és gyűlöl is rendesen miatta. Ezen felül a bűnlajstromomon rajta található Anna kivégzésének elkövetése is, ami miatt örökre ki lettem tagadva a „picsák vagyunk és örülünk neki” klubból. Mintha annyira kutyául bánnám ezt a dolgot. Vagyis farkasul vagy leopárdul vagy, mit tudom én, hogy hogyan bánom. A lényeg, hogy remekül megvagyok így, egyedül a párommal, aki valószínű épp ugyanígy tervezget egy helyre kis gyilkosságot valamelyik hasonló kaliberű parkban, valamelyik hasonló kaliberű fa mögött. Most azonban eljött az idő, hogy elképzelésemet tetté váltsam, ezért szépen komótosan felkapaszkodok a fára – kivételesen nem csizmában vagyok, hanem edzőcipőben, ezért nem okoz gondot fára mászni. A földtől majdnem két és fél méterre van egy ág, abba megkapaszkodom, és azzal a lendülettel fellendítem a testem a fára. Szeretem, amikor előrelátó vagyok: nadrágot vettem, így nem tartok sztriptízt az éjszakának. Ez az egész művelet egy árva hanggal sem jár: szépen csendben cserkészem be gyanútlan áldozatom. Ágról ágra navigálom magam; szerencsére egy jó vastag kar kinyúl a pad fölé, pontosan a pad fölé. Micsoda hatalmas mázli. Óvatosan haladok kifelé, és közben fohászkodok, hogy az ág valóban olyan erős legyen, mint amilyen vastag. De végül aztán minden további nélkül kijutok a pad fölé, s egy pontosan irányzott ugrással a szexi pasi nyakában landolok. Azzal a lendülettel át is vágom a torkát a csuklómra szerelt kések egyikével. Nem tudom ám, hogy hogyan csinálom, de nekem speciel semmi bajom nincs az ezüsttől, míg családom összes több tagja erőteljesen allergiás eme nemesfémre. Kellemetlen tünetekkel járhat a vámpír-élet, de hát ők választották.
Réka amint felfogja, hogy mi történik körülötte, elkezd sikítani, felpattan és elrohan. Utána ordítok:
- Ez az, kicsi szívem, rohanj csak, fussál, menekülj, mint egy nyúl, csak vigyázz, nehogy elkapjalak!
Hallom, ahogy zihál, kapkodva veszi a levegőt, és tudom, ennyi év dohányzás után biztosan nem menekülhet előlem. Meg amúgy sem; átlagosan ötször olyan gyors vagyok, mint ő.

Fejem az elhullott „vad” felé fordítom: nyakából patakzik a vér a fehér hóra, körülölve a hidegben gyorsan hűlő testet.
Nem hagyhatom elveszni ezt a sok értékes cseppet - méltatlankodok magamban, majd gyorsan megfogom a fiú haját, hátrahúzom fejét, és a maradék vért gyorsan és magabiztosan szipolyozom ki a tasakjából. Felegyenesedem, megtörlöm számat a finom estebéd után, s szépen, lassan elindulok Réka felé: hátul összekulcsolt kéz, magasba vetett fej, büszke tekintet, hosszú, ruganyos léptek. Nem menekülhet előlem, főleg, hogy közben szépen zavarom a fejében a gondolatokat. Szinte magam előtt látom, ahogy markolja a halántékát, és legszívesebben üvöltene a félelemtől, de egy hang sem jön ki a torkán… nem láthatom, pedig biztosan tudom, hogy minden így történik.
Felnézek a fölöttem tornyosuló fákra, s látom, hogy valami, vagy valaki elrugaszkodik az egyik kinyúló, vaskos ágról egy hasonló másikra. Kinyújtom tudatom, s rögtön megérzem, hogy Anna a fejem fölött egyensúlyozik, mint holmi akrobata. Felnyújtom felé tudatcsápjaim, s elkapom vele az agyát, s belesuttogok:
- Még ne. Még hagyd. Hadd legyen meg a vadászat öröme, élvezd egy kicsit. Ne mindig az a konzervatív repülök és lecsapok baromság, hanem igenis élvezd ki minden percét annak, ha megölsz valakit, úgy meg még inkább, ha utána saját fajtáddá akarod tenni. Hadd érezze minden porcikájában, hogy FÁJ!
Az utolsó szót olyan erővel lököm be Anna agyába, hogy egy pillanatra meginog a magasban, s csak villámgyors reflexeinek köszönheti, hogy nem zuhan le tizenöt méter magasból Réka karjaiba, akit végül utolértem. Így, mivel azonban sikerül megkapaszkodnia abba az ágba, ahonnan az imént leráztam, csak egy dühös pillantást ereszt meg felém: készen áll, ha kell, hát becserkészi a vadat, de ezért még számolunk.

Lassú, könnyed léptekkel indulok Réka felé, aki néma kis agy-párbeszédünk alatt letelepedett egy jégben fürdő, s ennek következtében csodásan sziporkázó padra.
- Nem fázol, Réka? - kérdezem, szinte anyáskodón, majd egy villámgyors mozdulattal leülök mellé. - Helyet foglalok, nem baj? Olyan magányosnak tűntél messziről, de nekem innen is nagyon úgy tűnik, hogy magányban szenvedsz. Hát hol van a barátod? - kérdem, s végighúzom mosolyom következtében kivillanó fogaimon a nyelvem. Tépőfogaimon kicsit eljátszadozok, majd miután Réka gyilkos pillantást lövell felém, majd ezzel egy időben kicsordul szeméből az első könnycsepp, hirtelen fakomoly arcot vágok. Mintha soha sem vigyorogtam volna saját poénomon, miszerint most ittam egy konzervet… Így hát csak ülök fapofával, hulla – szó szerint - komolyan, s várom, hogy a mellettem helyet foglaló lány megtörje a - szintén szó szerinti - fagyos csendet. De ő csak ül némán, az orrom hegyét fixírozza, mivel az a szerencsés véletlen adódott életemben, hogy vámpírrá válásom következtében senki fia, lánya, borja nem képes állni a tekintetemet, hacsak nem akarja magát szándékosan megbűvöltetni. Hozzáteszem, ilyen is volt már ötszázhetvenöt éves pályafutásom alatt. Egy kedves emberfia „betévedt” hozzám, még annó az ezernemtomhányszázas években - úgy vélem, ezeröt-ezerhatszáz körül - kérte, sőt követelte, hogy igézzem meg a tekintetemmel. Hogy honnan a búbánatból tudta, hogy ehhez hozzám kell fordulni, arról a mai napig halványmilkalila gőzöm sincs, de én jól szórakoztam, az tény. Ő nem hiszem, hogy nagyon élvezte volna kis játékomat, mert miután feloldottam róla az igézetet, annyit sem mondott, hogy bakfitty.

Az is igaz, hogy nem önszántamból vetettem véget saját szórakoztatásomnak: ebben az időben még nagyon az elején jártam a kornak, nem lehettem régóta vámpír, s minden fiatal fölött megalkotója, vagy egy másik uralkodó állt. Mivel nekem megalkotóm nem kifejezetten volt szalonképes eme normálisnak nevezett világhoz, ezért, hogy is mondjam csak… elajándékozott egy vérfarkasnak. Elég nagy gáz, hogy az óta fordult a kocka: én vagyok az úr, ők a szolgák. Mármint valamilyen szinten. Na, de arra akartam kilyukadni, hogy ez a kedves kis uram nem nézte kifejezetten jó szemmel, hogy kábé harmadik vagy negyedik emeleti magasságból ugratom ki - majdnem szabad akaratából - a fószert. Úgyhogy, Őfelsége odatornyosult először mögém, azután fölém, és elég zord hangon megparancsolta, hogy „Azonnal hagyja abba a szerencsétlen önkéntes barmok elevenen péppé zúzásának folyamatát”. Én meg igencsak elszontyolodtam, mert addig mindössze két pár lengőbordája és három bordája repedt el kedves játszópajtásomnak, ezzel szemben viszont marha helyre kis zúzódásokat szerzett emlékül a hasára, a karjaira, és ha jól emlékszem, a combjára is kapott egy öklömnyi méretű véraláfutást. De sajnos és mindenki őszinte bánatára - kivéve Őfelségét - elengedtem a pasit, aki ezek után egy félvillanásnyi idő alatt úgy eltűnt, mint a kámfor. Azt hiszem, körülbelül azóta él az emberek fantáziájában az az eléggé nem hiteles gondolat, hogy a vámpírok a szemükkel meg tudnak ölni egy embert. Mekkora baromság. Lehet, hogy kedves barátom, a műugró francia nemes kicsit összefosta a bokáját a fájdalomtól, miután elengedtem, s azt hitte, hogy haldoklik. Barom volt, ez tény.

Mindezt kábé egy fél másodperc alatt lefuttatom agyamban, s elmosolyodok a gondolatra, hogy Réka vajon mit szólna a történethez. Van egy sanda gyanúm, hogy nem nagyon jelölné Oscar-díjra, inkább elfutna a legközelebbi őrsre, hogy feljelentést tegyen egy vámpír ellen egy középkori francia nemes nevében. Kiröhögnék, és gumiszobába dobnák egy kényszerzubbonyban, s akkor nekem hol maradna az élvezet. Ezért hát csöndben maradok. Ki mondja állandóan, hogy nem vagyok fejlődőképes?

Így, a padon ülve úgy érzem magam, mint valami csúcsragadozó, aki épp most cserkészi be áldozatát, s közben a háttérben feszülten figyel a falka. A falka mi? Csak egy magányos hulla csücsül fejünk fölött, senki más nincs az egész parkban. Azután hirtelen Réka megszólal, én meg nem halálra, mert az már nem menne, de marhára megijedek, mert megint elkalandoztam, csak most nem a múltba, hanem egyetlen szerelmem után.
- Az istenit - motyogom magam elé, majd inkább odafigyelek, mit mond Réka:
- Miért ölsz? - kérdezi maga elé meredve. - Miért kell megölni a másik szerettét, ismerősét? Soha nem gondolkodtál rajta, Cathy? - a megszólításnál már a szemembe pillant, persze nem sok időre, csak, hogy lássa az arckifejezésemet, amit én ugyan nem láthatok, de Réka arcáról olvasva vagy nagyon értetlen, vagy nagyon agresszív. E között a kettő között már nem tudok dönteni, mert sajnos nálam a kettő között elég sokszor alig van némi különbségféleség. Válaszom pedig igen egyszerű:
- Miért nem kérdezed meg Annát?
- Itt van ő is? - kapja fel rémülten fejét a mellettem ülő lány, s hirtelen olyan picire húzza magát, amennyire a kabátja engedi.
- Igen, itt van ő is. Ha szeretnéd, idehívom, sőt, hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, eldöntheted, hogyan szeretnél meghalni. Általam, vagy általa? Mert nagyon félsz tőlem. Ha döntesz valamiben, annak vállalni kell a következményeit, ami azt jelenti, hogy meghalsz. Ha nem választasz, akkor is meghalsz, de akkor inkább elpusztulni, vagy elhullani fogsz, mint egy vadállat. Szeretünk vadászni… - teszem hozzá félhangosan, úgy, hogy csak az hallhatja meg aki nagyon figyel arra, amit mondtam. És Réka figyel. Minden egyes apró mozdulatomra, kijelentésemre borzasztóan figyel.

Mielőtt Réka kinyithatná a száját, hogy ne hívjam Annát, az említett személy lehuppan a fölöttünk lévő ágról, éppen Réka elé. Szegény lány majd’ szívrohamot kap ijedtében, de minderre csak hangjának remegése utal.
- A-an-an-na! M-m-mit keresel i-itt? Ne! K-k-kérlek n-ne csi-csinálj hü-hü-hülyeséget! A ba- a barátod va-vagyok! Hát, hát nem em-emlékszel?!
- Nekem, Réka, csak ők a barátaim, senki más - vigyorodik el Anna, s átkarolja a vállamat. Következő szavait már hozzám intézi: - Gyere, végezzünk vele! Épp eleget hallgattunk a siránkozását, meg a dadogását!
- NE! KÉRLEK, NE!!! NEEEM! NEM AKAROK MEGHALNI!!! - és ezzel Réka zokogva a földre rogy, használhatatlanná válik. Annával egymásra pillantunk, megcsóváljuk fejünket, s szépen leülünk az idegösszeomlást kapott Réka mellé: elkezdjük csitítani.
- Sssss! Hallgass el, úgyse mész semmire azzal, ha fellármázod a környéket.
- Nem bizony! Így is, úgyis meghalsz, úgyhogy, azt hiszem nincs miért hisztizned. Meg amúgy is: vámpírnak lenni sokkal könnyebb, és gyönyörűbb érzés, mint embernek lenni, nekem elhiheted. Már több mint ötszáz éve élvezem az „életet”. - vigyorodom el, erre a kijelentésemre.
Réka fölemeli fejét, s a ráeső lámpafényben jól látszik, hogy mennyire összetört lelkileg. Hogy mennyire nem akar vámpírrá válni. Pedig ez a sorsa, nincs menekvés; nagyon jól tudja ő is.
Ahogy elmélyedve, oldalra hajtott fejjel nézem, hirtelen megszánom ezt az emberi roncsot, s döntök:
- Menj, Anna, végezd be a feladatodat! - társam boldogságot lel barátnője szenvedésében: élvezettel gyilkol. Én meg csak nézem, csendben figyelem, hogy milyen múlandó az emberi élet…