Történetek

- Harry! - a lány gyors lépésben, trappolva a lehullott avarban, majd futva, kabátját maga után húzva a földön közeledett régi jó barátja felé és egyenesen a nyakába ugrott. Úgy, mint minden iskolás évükben a Roxfortban, vagy ha Ronnal és vele a szünetben találkoztak. Átölelték és nevetve üdvözölték egymást. Miután elengedték az ölelést, csak csodálkoztak azon, mennyit változott a másik. Hermione nevető, csengő hangon kérdezte: - Úristen! Ki maga és mit csinált Harryvel?! ...

A labda még a kezében volt, görcsösen szorította, mintha abba zárta volna bele minden fájdalmát és emlékét, hogy sose felejtse el. S csak rohant, rohant és rohant. Nem törődött se a cikázó villámokkal, se a viharral, ami úgy tombolt, mintha az istenek ezerévenként csak egyszer engednék ki, hogy akkor, akkor játssza ki magát, pusztítson, törjön, zúzzon, mutassa meg hatalmát...

Várjunk csak... Már jó egy napja nem is ettem ez, hogy lehet? - tudni kell rólam, hogy rengeteget, eszem és szerencsére, nem hízok tőle, így mindig ehettem nyugodtan, de most valami más volt. Nem a finom ételek jártak a fejemben, hanem egy dolog kellett, mégpedig a vér. Éreztem a szárazságot, és tudtam, vért kell szereznem...

Egyszercsak a szoba sötétebb lett. A falra néztem… nem vetült rá teljesen a hold világa, szürkés fény vette át annak a helyét. Meghúzódtam a függönyök között, és vártam…

- Ki mutat majd nekem utat, merre megyek, ha a jelölt ösvényen a nyomok porrá válnak? Hová lesz az írás, ha betűi a papírról mind lehullnak? S hogy várhatom a holnapot, ha félek, hogy a remény nem kel fel újra, s elhagy minden erőm?
- Gyenge vagy?
- Erőtlen vagyok és gyáva, hiszen magamat féltem, s a jövőt. Ha elkopnak a szavak, ha majd mindegyiket kimondja valaki, hogyan mondom el neki, hogy szeretem? ...

- Mérilu – kérdezte - Te mit tennél az én helyemben? Gyanúsított vagyok, és nem tudom átverni a hazugságvizsgálót, mert életemben nem hazudtam.
Nagyon büszke voltam, hogy Seron megtisztel a bizalmával és egy olyan talpraesett nő, aki rezzenéstelen arccal azt mondta:-„ polisz menjél a négy égtáj meleg érzése felé” tőlem a ”hezitálok, de vagyok” nőtől kér tanácsot..
- Én most az egyszer vennék fel bugyit, a meztelenség nem olyan izgalmas. - mondtam bátortalanul...

Nos… kinek a pap, kinek a papné. Azu legalábbis így gondolja, nem szokott a falulakókkal törődni. Vörösesszőke, már- már narancsos haja derekáig ér. Enyhén rózsaszín, telt ajkai szomorúan ívelnek, és zöld szemei is ugyanezt a bánatot sugározzák magukból.
Csak bámulja a messzeséget, a falut, a sírokat. Minden egy helyen… közben azon jár az agya, hogy talán utoljára látja ezt a helyet, így jól az emlékezetbe kéne vésnie… bár nem lesz nehéz, hiszen tizenkilenc nyomorúságos évnek volt...

Vére keserű volt, émelyítő ízű. Körbenéztem. A vér szinte tejesen beborította a sikátort. Az öreg férfi üvege széttört a földön. Felvettem egy nagyobb szilánkot, és néhány vágást ejtettem mindkettejük nyakán. Aztán kihátráltam. Amikor megfordultam, hogy elfussak, valaki az utamat állta. Megragadtam a nyakát, de Drac erősebbnek bizonyult…

Volt néhány üres szekrény. Gondoltam, belepakolhatnám a cuccaimat. Megnéztem őket közelebbről. Tiszták és gondozottak voltak, mintha laknának itt. Belepakoltam. Annak, aki ezeket a ruhákat birtokolta, gazdagnak kellett, hogy legyen. De semmiképpen sem egy szegény jobbágycsaládtól származnak. Mire kész lettem, pirkadt. A nap erősen szúrta a szemem...

Az út szélét figyeltem, mert már csak az volt a támpont. Miért nem támaszkodtam soha senkire? Miért utasítottam el minden kedves kezet, drága vállat? Nyilvánvalónak és kézekfekvőnek vetted, hogy egy vállrándítással elintézettnek nyilvánítottad az ügyet. Kezdtem kétségbe esni. Kétség, micsoda briliáns szó...