3 nights’ fantasia - I. fejezet

Sötét, csendes éjszaka van. Az újhold, kis mérete ellenére bevilágítja a falut, és a mellette levő kis temetőt. Egy sötét árny lépked halkan a sírok között. Amúgy is, mezítlábasságából kifolyólag puha lépteit tompítja a harmatos fű. Amikor kilép a holdfénybe, láthatóvá válik arca, melyet megfürdet a hideg holdsugarakban. Nem élvezi. Ahogyan az egész életét. Azért jött ki a temetőbe, hogy a Halál, vagy annak szolgái magával ragadják. Gonosz asszonya egész nap hajszolja, nem kell neki az ilyen élet. Tizenkilenc évig élt ebben, többet nem fog. Legalábbis úgy hiszi…

Továbblépked egy kis domb felé, a fiatal tölgy alá. Ha az ember szemügyre veszi, egy kis kereszt van belevésve a kérgébe, mélyen. Éppen ezért nem is tudott még begyógyulni. Formás kereszt, ahhoz képest, hogy fába vésték, talán mesterműnek mondható…
Azu gyakran szemügyre veszi ezt a helyet. Természetesen kívülről…este fél bejönni, nappal pedig képtelen elszabadulni, de ha a faluban van valami tennivalója, sokszor megáll. Vonzza a figyelmét ez a hely.
De most…most, hogy betelt a pohár, nem fél idejönni, Hiszen végülis meghalni jött, nem fél többé.
Leül a dombra és figyeli a susogó neszeket. Csipkés, ujjatlan, szemérmetlennek mondott fölsőt visel egy régi, nyúzott, fekete szoknyával. A falulakók ezt is ócsárolják, mert rojtos az alja, és az pedig milyen ápolatlan már…és azt sem szokták meg, hogy nem egyenes az alja, hanem van, ahol az anyag a térdéig fölfut.

Nos… kinek a pap, kinek a papné. Azu legalábbis így gondolja, nem szokott a falulakókkal törődni. Vörösesszőke, már- már narancsos haja derekáig ér. Enyhén rózsaszín, telt ajkai szomorúan ívelnek, és zöld szemei is ugyanezt a bánatot sugározzák magukból.
Csak bámulja a messzeséget, a falut, a sírokat. Minden egy helyen… közben azon jár az agya, hogy talán utoljára látja ezt a helyet, így jól az emlékezetbe kéne vésnie… bár nem lesz nehéz, hiszen tizenkilenc nyomorúságos évnek volt ez helyszíne. És még lenne talán ötvennek, hatvannak, ha ma este nem szökött volna el. Igen, igen, elszökött. Gazdasszonya dehogy engedné el őt, hiszen akkor ki szolgálná ki őket?! Szeretnivalónak pedig ott van másik három lánya, Vilhelma, Jueliette és Selma. Utóbbi néha, suttyomban segít Azunak, hiszen jólelkű lány. Azonban most már ennek is vége. Selma férjhez ment egy Gerald nevű úriemberhez, így csak néha látogat haza, és akkor is a családjával kell lennie. Ez már majd három éve így van, Azu azóta tervezi halálát, de mindig reménykedett, hogy jobb lesz. Vagy, ahogy Selma megígérte, meghívják magukhoz és majd ott fog szolgálni. Vagy élni.
De most elhatározta magát; meghal - Kész, vége, muszáj, ez így nem mehet tovább. Ő nem takarítja többet a csicsás ruhákat és cipőket, nem takarítja a lovakat a 15 éves segédfiúval. Most már pihenni fog. Örökre. Megérdemli…

Miközben ezen gondolkozik, valaki ráterít, vagy inkább rádob valamit. Azu rettenetesen megijed, halk sikollyal kapálódzik ki alóla, és szemmel tartja. Miután fél perc után látja, hogy a selymes tapintású köpeny nem ette meg, leemelte figyelő tekintetét róla. Valódi bársonyból készített, vékony, de súlyos köpeny volt. Gazdasszonya régi, és mindig hajtogatott üzenete jut eszébe;
„- Minden, ami értékes vagy gazdag embertől származhat. Hozd haza. Eladjuk.”
Ez a köpeny is értékes lehet. Hiszen bársony…ám amikor hozzányúl, gazdasszonya gondolataival a fejében, egy másik női hang csendül a fülében „Nem szabad! Másé” Azu ismeri ezt a hangot. Guggolásból ülésbe ereszkedik a köpeny mellett, és azzal a kezében gondolkozni kezd. Anyai hang ez, biztosan. Igen, igen…még régebben, talán 12- 13 éves lehetett, és a faluban volt dolga, amikor látta, hgy egy vele egyidős kisfiú egy órát akar fölvenni a földről, de anyja rászólt;
„- Aron! Nem szabad! Másé! Ez lopás volna!”
Életében akkor gondolkozott el igazán. Azure Johns, hiszen te akkor mindig LOPSZ.

Akkor ettől nagyon megrémült, hogy ő rossz ember. Hiszen aki lop, az tolvaj, és aki tolvaj az rossz ember! De mivel félt Ursula néni haragjától, inkább szorgalmasan vitte haza a talált holmikat, de előtte sokakat körbekérdezgetett, nem vesztett- e el valamit. Közben pedig azért fohászkodott, nehogy Ursula néni, vagy valaki sznob ismerőse arra járjon. Eddig mindig jól jött ki az ilyen magánakciókból.
- Hahó! – rebegi. Alig hallható, valaki, úgy tűnik, mégis meghallja, mert egy magas ember lép elő a GANS kripta mögül. Nem túl izmos, de nem is cingár. Csupán annyit lehet kivenni, hogy férfi.
- Ki maga? – lehelli Azu.
- A nevem Gerard Gans.
- Azu…
- …rea Johns. Tudom.
Azu szeme elkerekedett. Az övéhez kap. Kapna…ugyanis most nincs rajta. Általában a pénze és az ezüstkeresztje miatt hordja magán. De most pénzre nincs szükdsége, a Halál szolgáit pedig a kereszt elriasztaná.
- Mit keresel a Gans kripta mögött? Mindenki messze elkerüli azt a helyet!
- Nem hallottad a nevem? Gerard Gans. Ennek a családnak az utolsó sarja vagyok.
- De hát ez a család már régesrég kihalt! – közölte hisztérikusan Azu.
- Igen. Több, mint 500 éve.
- Akkor?!
- Mit akkor?
Azunak csak most esik le.
- Úristen…
- Ne káromkodj, én is istenfélő ember voltam.

Azu elszaladna, de fél hátat fordítani a férfinak. Így csak nyel egyet. Amaz pedig előlép az árnyékból. Magas homlokát sok, szemébe lógó, ébenfekete tincs takarja, melyekbe már ősz szálak vegyülnek. Narancssárga szája pengevékony, széles és előreálló. Mélyen ülő, kakaóbarna szemei nem tükröznek érzelmeket, de gyönyörűek.
- Emlékszem rád. Ursula néni nagyanyja mutatott rólad képet…már nem is tudom, miért.
- Oh, igen, Eughénia. Régen volt, nem igaz? És a fotó még annál is régebbi. De ne hidd, hogy utána még sokáig élt az öregasszony. A fotó is azonnal eltűnt.
- Nem szeretheted a nyilvánosságot.
- A nyilvánossággal addig nincs bajom, amíg nem kötnek bele az étkezési szokásaimba.
- Jaj!
- Nyugodj meg. Nem mondom, hogy nem szívesen iktatnálak be ma estére, de…de nem.
Azu gyomra görcsbe rándul. A tölgyhöz lapul.
- De most nem. Nem kellesz. Másra vadászom.
„Remek!” – jegyezte meg
- Lenne kedved segíteni? Ismered.
- Talán. Ki az?
- Hedvig Smith.
- A bíró lánya?! Mi bajod vele?!
Hedvig régi gyermekkori barátja. A faluban is kedvelik. Csöndes, kedves lány, hűséges barátnő.
- Nem. A pap lánya.
- Ő Helen…
- Igen, igen, ő az.
- Rendben.

Súlyos szó volt ez. Helen viszont annál ellenszenvesebb. Mindenkit gyűlöl, aki nem a talpát nyalja, vagy annál feljebb. Tűzpiros, dús haja és szikrázó smaragdszín szeme akár árulkodhatott is erről. Alig 17 éves.
- Tényleg? Nagyszerű.
- De miért pont ő?
- Szerintem sok falulakónak jó lenne, ha „eltűnne”.
- Hát… na igen. De egy feltétellel. Ha utána megölsz.
- Már miért ölnélek meg?
- Csak. Rendben?
- Nem. Miért akarsz meghalni?
- De makacs vagy!
- Én? Nem én ragaszkodom a halálomhoz, makacsul.
- De nem én nem akarok teljesíteni egy egyszerű kérést, tervem megvalósításához szükséges erőért cserébe!
- Jó, akkor mind a ketten makacsak vagyunk.
- Te vagy makacs!
- Kicsit eltértünk a tárgytól. Miért akarsz meghalni?
Azu nem felel, csak pihegve áll, összeszorított ajkakkal.
- Azért, mert… - kezdi sírva – mindegy, semmi közöd hozzá!
- De van.
- Mi?
Gerard nem felel, csak összehúzza szemeit.
- Ursula nem bánik jól veled? – a férfi ezt félig kérdezi, félig mondja.
- Tessék?
Pedig pontosan hallotta, mint mondott a férfi.
- Ugye? – lehelli.
A lány csak bólint, Gerard sóhajt.