Megunt szavak (egy újságírónak üzenem...)

- Úgy fáj…
- Mi sajog megint? – kérdezett vissza.
- Hogy minden szó elhangzott már, valamennyit kimondta más. S nekem csak a kopottak maradtak, hogy elmondjam, mit érzek.
- Mit érzel?
- Hogy minden hiába, mert a feledés homálya erősebbnek tűnik nálam; hogy megszületnem kár volt, mert az ember halandó; hogy vágyakoznom bűn volt, mert… hiába keresem másokban, amit magamban nem lelek.
- Félsz?
- Rettegek. Rettegek az estétől, hogy nyugta után felkel-e a nap, s látom-e még az égen a csillagokat. S félek, hogy a szavak végleg elfogynak…
- Ne félj…
- Ki mutat majd nekem utat, merre megyek, ha a jelölt ösvényen a nyomok porrá válnak? Hová lesz az írás, ha betűi a papírról mind lehullnak? S hogy várhatom a holnapot, ha félek, hogy a remény nem kel fel újra, s elhagy minden erőm?
- Gyenge vagy?
- Erőtlen vagyok és gyáva, hiszen magamat féltem, s a jövőt. Ha elkopnak a szavak, ha majd mindegyiket kimondja valaki, hogyan mondom el neki, hogy szeretem?
- Tudja.
- Nem tudhatja!
- Ismeri az időt. Mikor az emlékeit kézen fogva útnak indult, tudta, mi vár rá. S azt is tudta, hova tart. A halandóság felé. Biztos léptekkel menetelt előre és nem szólt soha senkihez.
- Nem talált kimondatlan szavakat?
- Nem keresett. Nem akarta a szavak behatárolt értékébe zárni az életét. Tudta, hogy némán messzebbre jut bárkinél. A hitvány betűk semmit sem érnek, ha az embernek tiszta a lelke.
- De az enyém sosem volt tiszta, én mindig jobb akartam lenni önmagamnál.
- Jobb sosem lehetsz. Csak a megunt szavakat ismételheted egyre-másra, hogy aztán végleg elkoptatva azokat a lelkedben fájjon üres nyomuk.