A Sámán kutyája 3.rész: A ködben

Valahogy nehezen mondtam ki a jövő hétvégén találkozunkot… Lazára igyekeztem venni a hangom, de hallottam az akadozást, a megbicsaklást, a görcsösséget. Nehezen ejtettem ki a súlytalant, mert hálátlannak éreztem magam, hogy befogadtak és most könnyedén távozok. Nehéz volt a kő. Mégis megkönnyebbültem, mikor az utolsót is letudtam. Invitált, hogy maradjak, aggódott a sötét, meg a köd miatt. Miattam. Hajthatatlan voltam, mert egyedül akartam maradni a gondolataimmal. Gondolatokkal, amik néha számomra is érthetetlenek voltak, honnan jönnek. Mintha átgyűrűztek volna előző életeimből. Mintha rosszul zárnának a zsilipjeim és átszivárognának.

Miért a sok deja vu, miért a sok intuíció? A gondolatok összevisszasága indákba fonódva szövevényesedett akkor is egyre jobban. Miért ragadtak az agyamba az információk, mint légypapírba. Minek kellett kiolvasni más fejéből a gondolatot. Néha már vádlón néztek rám sokan, hogy csukjam le a röntgen-készülékem. Tegyen takarékra a Gamma- sugárzásaimat. Hibás készüléket sóztak rám. Miért kellett mások magán- szférájába akaratlanul belépned...titkokra mindenkinek szüksége van..Szférák zenéje volt, ha igazadat érezted….Kinek vagy minek érezted magad? Valójában senkinek kellett volna…Ettől lecsorgott egy könnycsepp púderes arcomon, amire már rég volt példa.Kiértem a határba. A köd már nagyon korlátozott. Határtalan félelem fogott el. Soha nem tudtam mi az félni. Vagy mi az megijedni. Pedig jobb lett volna. Mindig az első gondolatom volt az igazI, amire készültem feltenni a pontot, s amit végül a sor végére csaptam.

Az út szélét figyeltem, mert már csak az volt a támpont. Miért nem támaszkodtam soha senkire? Miért utasítottam el minden kedves kezet, drága vállat? Nyilvánvalónak és kézekfekvőnek vetted, hogy egy vállrándítással elintézettnek nyilvánítottad az ügyet. Kezdtem kétségbe esni. Kétség, micsoda briliáns szó. Első alkalom, hogy kétségbe esem - ezen hisztérikusan felnevettem. Nem volt nevezhető nevetésnek. Vinnyogásnak előbb hallatszott. A rohadt életbe, már alig láttam valamit, alagútban voltam…csalóka fényben vagy ragyogó alagútban? Itt fogok megrohadni- sóhajtottam megadóan. Tejszerűvé sűrűsödött a köd a feketeségben.

Tejüvegen bámultam ki. Erőltettem a szemem, fájt mintha füstöt fújtak volna rám… megcsapott engem már valakinek is a füstje igazán? ...Lehet, hogy tömjénfüst kellett volna. Belecsöppentél a ködbe és látod, hogy csak egy kis csepp-féleség vagy a tengerben, egy porszemnyi piszok a végtelenben, egy darab kis nulla.
Körbezárt a fehérség és a kör bezárult. Már nem volt támpont, célom még nem volt, de kedvem sem az araszolva eltévelyedéshez. Egy egyenes szakaszon lehúzódtam az útszélre és leálltam. Bekapcsoltam a négyes indexet és vártam a csodát. Jó szelet, ami majd elhajtja a ködöt...

Mit vártam eddig, hogy a kisujjamat sem mozdítottam? Galambot, sugallatot, szikrát? Üstököst, mi megvilágítja az eget, még ha csak ideig-óráig. Miért nem tudtam soha behódolni az IDŐ függvényének, mint akinek az a téveszméje, hogy ezredek, századok csak úgy rendelkezésre állnak, mint aki fantazmagóriája margójára írta, hogy van élet a halál után. Mikor megszületsz és már kezedbe is kapod az ásót. Pedig most élsz….most kellene ..Az élet egy sómüsor, mégis vegetálsz…. Élned kell, élnie kell, élnünk kell, élnetek kell, élniük kell… Carpe Diem