1. A múlt tovaszáll, a szív soha (Harry Potter Fanficton)

Csípős, novemberi reggel köszöntött aznap London egy kis szegletére, ám minden kis deres fuvallat azt sugallta Hermionénak, hogy talán ma minden másképp lesz. A kis boszorkány immáron nem is olyan kicsi, hiszen mióta letette a rendes bűbájos fokozatot, eltelt több, mint 10 év. Büszke volt arra, amit elért. Elismerések, oklevelek, sok hírességgel készült közös fotó. Még most is megmosolyogja, ha a kelta tündérmanók egyik híres kutatójával készült képet nézi. Találkozott Melrin 173 éves ükunokájával, a Magic Cosmo tinimagazin (boszorkányoknak) pedig felkérte egy interjú és egy fotózás erejéig, mint a legcsinosabb Roxforti diákfelügyelőt és tiszteletbeli professzornőt. Díjak, elismerések. De valami mégsem volt teljes az életében.

Lassan felült puha, meleg ágyán, majd a kongó ürességtől szívében, megszédülve letette lábait a földre, felállt és tehetetlenül nézett körbe a szobájában… Majd elhatározta magát és sóhajtva egyet előre lépett. A fésülködőasztal melletti, bársonypárnás fa széken az aznapi ruhák foglaltak helyet és egy selymes, kasmír kardigán. Comb aljig érő volt és épp olyan nagy és puha, hogy az ember egy didergős reggelen bele bújva azt mondhassa, nem fázik. A lány reszketett, fogai vacogtak, ahogy kis, fehér kardigánjába készült bele bújni, miközben odasétált a dérrel kicsipkézett ablaküveghez. Kinézett a befagyott, alvó világra. Reggel nyolc körül volt, ekkor kellett kelnie, hogy időben elindulhasson a Mágiaügyi Minisztérium hétvégi eligazítására. Ez egy olyan hétvégi elfoglaltság, amikor az időközben eltávozott Voldemort utódait vallatják, nehogy a Nagyúr újból reinkarnálódjon valamiben, netán a gyilkolás szellemében újraszerveződjenek a halálfalók… Ránézett digitális órájára, amely az ágy melletti polcon foglalt helyet, és azt mutatta, hogy 8:32, már fel kellett volna kelned. Jól emlékezett, hogy merre kell mennie. Ennél egyszerűbb és gyorsabb nem is lehetett volna az út. Kandallója tetején ott díszelgett kiszáradt virágcserépnek álcázva a hopp-por, mely késésben is tökéletes eszköz az utazásra.

Eszébe jutott, hogy még ráér a szokásos, reggeli huzavonára, így hát tovább bámulta a jeges fuvallat szülötte libabőröket a föld hátán, melyeket a fűre csípett, befagyott harmat testesített meg. Elgondolkozott, miért is fagy be így a világ az ősz és tél közeledtével, ha egyszer úgyis felenged a fagy, a madarak rászállnak az ágakra és lerázzák a maradék havat. Ha a csipkét egyetlen érintéssel le lehet olvasztani a fagyos üvegről, ugyan miért ne engedhetne fel az a fagy is, ami a szívét veszi körbe? Lehet, hogy örökké ezt fogja érezni? Akármit tehet, ez a tél mindig ott lesz. Csakhogy Karácsony nélkül… Semmi szép, egy falatnyi remény sem. És ebben az a legrosszabb, hogy a nyár közben, sőt előtte is ugyanezt érzi. Igazán nem foghatja a meleg- és a hidegfrontra, hiszen folyamat folyamatában is ezt érzi. De mi is ez valójában?
Elsodor az élet… Szokták mondani. Ám az a sodrás, ami a három jó barátot kísértette nem volt víz. Mintha futóhomokban akarnának egymás felé evickélni. Harry, Ron és Hermione talán örökre elkerültek egymás mellől, a sors fintora mégis az, hogy ebbe beletörődni az átélt kalandok után igen, de igen nehéz. Főleg egy intelligens, tehetséges és törékeny lelkű nőnek, amilyen a mi Hermionénk is. Állhatatossága az ez utáni években azonban csodálatra méltó volt. Nincs annyi belőle a világon, ahány baglyot elküldött egy levéllel gyenge lábára kötözve, célba mégsem ért egyik sem.

A kis túlélő sem kicsi már annyira. Harry Potter fiatal mennyasszonyával, Evával él Edinburghtól nem messze, élvezi a semmittevést és a tudatot, hogy semmi nem fenyegeti sem őt, sem a megmaradt családtagjait. A Dursley kolónia ugyanis időközben megbékélt a tudattal, hogy nem csak ez a világ létezik. Kivéve Dudley- t, aki most informatikus Amerikában és még mindig több, mint száz kiló. Mikor rákérdez Harryre, úgy teszi, hogy „Hogy van a varázsgirnyó?”. Mikor közlik vele, hogy akármi jó történt vele, bedurvul és átkozni kezdi az egész családot. Remélik persze, hogy előbb vagy utóbb megváltoznak a nézetei, de ez ellen nem lehet túl sokat tenni az óceán másik partjáról. Így hát hősünk nem is törődik vele… Elfoglalja, hogy az élet értelmét kutassa, melyben szerepel az is, hogy Evát boldoggá tegye és elhalmozza minden földi jóval.

A csinos, ám annál primitívebb Eva Darcon is segédkezett a Minisztérium anti-Voldemort hadjáratában és együtt ötlötték ki a megvalósítást, a kivitelezést és természetesen az életmentő elméletet, hogyan lehetne végre visszafogni a Nagyúr őrült utódait. Ők alapították azt a fent említett, szintén minisztériumi gyűlést, melynek hétvégenként feladata vallatni és megfékezni őket, s melynek Hermione is lelkes tagja.

Ron Weasley beszállt a Weasley Varázsvicc vállalatba és az ikrekkel karöltve találnak ki jobbnál jobb ötleteket arra, hogy a nehéz idők után újból jókedvre derítsék a varázsvilágot. A régmúlt emlékére azért minden Karácsonykor felhívják egymást ők hárman, és jókívánságoktól átitatott hangulattal próbálnak összehozni egy találkát, ám ez nem olyan könnyű, ha az üzenetrögzítőn szabályosan halmozódnak a hangüzenetek, és ha valakinek mindig van valami dolga, ami halaszthatatlan, netán életbe vágóan fontos. Hermione azonban a közelmúltban visszautasíthatatlan ajánlatot kapott egy munkatársától, aki a Rosslyn-kápolna egyik restaurátoraként álcázta magát a híres templomban, így gyűjtve minél több információt és leletet a világuknak. Granger kisasszony azt a feladatot kapta, hogy menjen oda és derítse föl a terepet mágiatörténet-ügyileg. Meg aztán egy csinos, fiatal hölgyet könnyebben engednek az évszázados falak közé, mint egy kigyúrt mamlaszt, aki azt állítja, hogy varázsló. Lényeg a lényeg, a lány el fog menni a Kódok Templomába, de nem fog tudni eléggé koncentrálni, melytől már most is fél. A Rosslyn- kápolna ugyanis Edinburghtól pár kilométerre fekszik. Harry éppen ott telepedett le barátnőjével, mely találkozástól Hermione a legjobban irtózott, mégis olyan jó lett volna… Eva bevonása és zavaró jelenléte nélkül. A lány izgalma ugyanis nem a kódfejtés miatt ilyen heves. Egyetlen kérdés miatt: Vajon boldog-e azzal a másikkal? Hermione erős lelkületű lány volt, de amit közel 17 évig kellett magában őriznie, az felfoghatatlanul kínozta.

Miért pont ő? - gondolta - Miért pont belé kellett beleesnem? Annyi pasi van még a földön… És én miatt a… kis túlélő miatt vagyok magányos az R.B.F. óta? Szánalmas vagy, kislány, de nagyon.
Ahogy így kesergett, fejébe ötlött a gondolat, hogy most talán mindent rendbe hozhatna. Kellemes csevegés közben ecsetelhetné Harrynek, milyen buta lányka is volt ő, milyen szívvel szerette őt, mely szív még most sem sorvadt el. Aztán a képbe besétál Eva, nagy dérrel - dúrral, hogy hagyja békén a vőlegényét. Ha védi magát, hogy csak viccelt, tán lecsillapodnak a kedélyek, de Harry ismét tudatlan lesz, hiszen igazából csak azt tudjuk, amit elhiszünk. Ha pedig igenis bevallaná neki, annak a megoldásnak is két ága van. Vagy azonnal a nyakába ugrik, elküldi Evát és bevallja, hogy 10 éve erre várt… Áh, ez lehetetlen… Vagy pedig kitessékeli a házból és az életben többet nem hall felőle. Csak az újságok címlapjain, hogy „Harry már férj”, „Harry már apa”, „Harry fia legyőzte Voldemort bandáját” és végül: „Isten nyugtasson, Harry Potter!”. Na azt már nem!

Hermione bőröndje útra készen állt a holnapi, Edinburghi túrára, ám elhatározása annál csonkább és nehezebben viselhető volt. Mit tegyen… Úristen… Lehet, hogy össze sem futnak, az is lehet, hogy a pár éppen ott szemelte ki a hétvégi túrázás helyszínét és ahogy megérkezik, egymásba fognak botlani. Bele fog halni a kínba, de a gyönyörök gyönyörével, hogy újra láthatja elfeledett szerelmét. Hirtelenjében nem érdekelte, hogy ha kinyitja az ablakot, hány fokot mér majd mínuszban a teste. Üdítő frissességként élte meg, hogy a befelé nyíló ablak kitárásakor a jeges fuvallat durván az arcába csapódott és a könnyei hihetetlen gyorsasággal kezdtek hűlni. Letörölte hát a kardigán ujjával és tovább kesergett.

Felkönyökölt a párkányra. Még ha havazott volna, vagy valami… De nem. Az idő nem hagyott alább nyavalyás 11°C-nál. Ott pityeregve, felkönyökölve a párkányra azon tűnődött, mit csinálhatnak most Harry és Eva. Biztosan alszanak, hisz még nagyon korán van. Harryről pedig tudni való volt, hogy akkor sem kel fel, ha ágyút döngetnek a füle mellett… Mindig késett mindenhonnan, pezsgőbontás volt, ha időben pottyant be valahová. A lány ennek szöges ellentéte volt. Felelősségteljes, mégis kellően szétszórt. Biztosan alszanak… - mondta magának. – Biztosan nem is gondolt rám már egy évtizede. Biztosan azzal a… nem tudom, mivel, amit Evának nevez, van elfoglalva.

Nem tudta, ki ez a lány, egyszer találkoztak egy gyűlésen, akkor is csak futólag, de az a gyors kép most olyan élénken élt benne. Szőke, magas, majdnem filmbéli szépség. Mégis kákalag-lepény van az agya helyén. Ő is a Roxfortba járt, de csak utolsó évben, ráadásul egy évfolyammal lejjebb és a Hubrabugba. Már akkor lehetett látni, hogy szétszór, buta és jellemtelen. Csak Harrynek tetszett, hogy esetlen, mégis magabiztos, megfelelő mennyiségben szép és buta egyszerre. Neki is ellentéte a lány… Talán éppen ezért választotta őt…

Hermione csendesen felsóhajtott és ismét az órára nézett, amely 8:50 mutatott, mégis olyan nyugodt volt, amennyire csak lehetett. Elhatározta, hogy ma önző lesz. Nem megy be eligazításra, beteget jelent és olyat tesz, amivel megpecsételi az elkövetkezendő életéveit. Miközben becsukta az ablakot, hatalmasat tüsszentett. Remek, mormogta, még ez is! A telefon a szomszéd szobában volt, így összefogta magán a hosszú kardigánt és megindult a ház következő szegletébe. Remegő kézzel vette fel a kagylót, tárcsázta a Minisztérium számát és várta, amíg kicsöng. Álmos, rekedt férfihang szólt a mikrofonba és kedvetlenül üdvözölte a fiatal hölgyet. Hermione elmondta, hogy kicsoda, mit szeretne közölni, és hogy holnapi Edinburghba utazását, ha nem gond, mára tenné át. A hang érzéketlenül mormolta a szavakat, hallhatóan zaklatta, hogy egy munkatárs ilyen korán zavarja hívásával az épületet és lakóit. A mogorva férfi közölte, hogy még ma délben az első hopp- hálózati kemencét le kell foglalnia, különben teljesen eltéved és valahol Franciaországban fog kikötni. A vonalban halható volt, hogy serceg a töltőtoll hegye. Mikor abbamaradt, a (minden bizonnyal) portás utoljára kellemes napot kívánt és letette.

Egy kő már legördült Hermione szívéről és várta a többit. Egy dolgot letudott az utazás előtt. Most már csak valóban le kéne zajlania az egésznek. Úgy érezte, mivel munkába úgysem megy, elfogyaszt egy nagy bögre kávét, ami majd biztosan feléleszti. Készülődnie is kell. Hiába van kikészítve a bőrönd, a ruhák, könyvek, személyes tárgyak nem repülnek bele maguktól… Elővette hát a legjobbakat. A legcsinosabb ruháit, a legizgalmasabb és legérdekesebb könyveit, a legszebb rúzsait, parfümöket, krémeket. Miután kiválogatott és rendszerezett mindent, úgy érezte, most már tényleg megissza azt a kávét… Kivett egy csészét a polcról pálcájával felforralta, beletöltötte, majd cukorral és tejszínnel ízesítette az élénkítő nedűt. Ahogy a koffein szétáradt a testében és egyre több gondolat ütött szeget a fejében, érezhető, majdnem késélességű volt a feszültség körülötte. Bár a pakliban az is benne volt, hogy nem fognak találkozni, jobb a biztonság.

Az élet kiszámíthatatlan és ezt ő már csak tudja. Uramisten… Mennyi kaland együtt, mennyi veszély, mennyi életük árán való küzdelem és önfeláldozás a többiekért… Mégis ilyen ólomtengerszerű áramlat, amely elsodorta őket egymástól nem sok van… Hermione e percben is visszasírja azokat az időket, amikor még ilyen jóban volt a két sráccal. Ronnal és Harryvel. A varázsvicc vállalkozóval és a fiatalemberrel, aki legyőzte a Sötét Nagyurat. A bugyuta Weasley és a bátor Potter. Nevek… Ugyan minek? Ő pontosan úgy szerette őket, amilyenek voltak. Különösen egyiküket, aki miatt már vagy 10 éve hánykolódik minden este, és akiről tudja, hogy…
- Jézusom! - kiáltott fel ültében. Ránézett a falon csüngő konyhai órára, amin a rosszindulatú időpont, a 11: 05 perc volt leolvasható. Délben kell indulnia, naná, hogy késni fog… Ez csak természetes. Gyorsan bedobta a mosogatóba az üres kávés csészét, mely szerkezet azonnal elmosta, megszárította, és maga mellé helyezte, csillogva, tisztán.

Elégedett, ám halvány mosolyt láttatott és elkezdett öltözni. Csinos, térdig érő, fekete szoknya, a kedvenc magas sarkú cipője és egy elegáns, fekete csipkés blúz. Ezt a három darabot még párszor lecserélte másokra, de az alapjárat ugyanolyan maradt: elegáns, egyszerű és szép. Végül maradt ugyanez a kombináció és felvett egy ezüst nyakláncot. Halvány szájfény, fésű, leporolta a blúzát és 11:50-kor már ott állt a kemence előtt, bőröndöstül, mindenestül, szoknyája mellékzsebében a varázspálcájával, kezében pedig a kabátjával és bőröndjével. Várakozás őrjítette meg, míg 55 nem lett a percmutató alatt. Mikor már végleg elmerült volna gondolataiban, megcsörrent a telefon és arca határozott dühbe torkollott, ami érthető is volt. Fel akarta venni és beleordítani, hogy útban van, ne zavarják, vagy előrántani a zsebében lapuló pálcát és szétzúzni... Ehelyett nyugodt szívvel az arcához emelte és kissé ideges, de a rá igen jellemző, kedves hangon szólt bele:

- Igen? – kérdezte és közben is a bőröndöt markolta.
- Elnézést, hogy ilyen korai órán zavarom, de úgy értesültem, hogy holnapi Edinburghi utazását mára tette át. – ismerős, lágy férfihang szólt vissza, amely furcsán ütötte meg a lány fülét. A férfi folytatta: - Csak szeretném értesíteni, hogy személyesen megyek el önért és hogy akik szintén előbb mennek, azokért is. Biztonsági intézkedés, tudod, Hermione.
Hermione? Miért kezdte el tegezni és a nevén szólítani? Összehúzta szemöldökét és halkan beleszólt a telefonba:
- Öhm… Köszönöm szépen, de… Elnézést a kérdésért, de ki ön?
- Hermione, komolyan nem ismersz meg? Tudom, hogy az R.B.F. óta nem találkoztunk, de a hangom azért ennyire nem változhatott meg…
- Harry?! - a lány felsikoltott és a folyamat folyamatában is remegett, mint a nyárfa levele, bőröndje kicsusszant a kezéből és félig nyitva a földön landolt. Nem tudott mihez kapni, így hát inkább legyintett és folytatta a csodálkozást. - Úristen… Jól vagy? Mi van veled? Hogy hogy értem jössz…? És honnan tudtad a számomat?
- Ha nem tudnád Evával szerveztem a kört, amelynek te is tagja vagy. – a hanghordozásban szinte hallani lehetett, hogy Harry elmosolyodik. – Éppen bent voltam reggel az irodában, és szervezem azt az utazást, amire te is jössz. Meghallottam, hogy a portás a nevedet mormolja a telefonba és megkérdeztem, miért kerested a Minisztériumot. Azonnal befejeztem a papírmunkát, és mivel nem messze a kápolnától lakom, téged meg úgyis régen láttalak, gondoltam, megleplek. Amúgy mi újság? Mindenfélét hallottam rólad a Prófétában, de nem mertelek ilyen apróságokkal zaklatni.
- Zaklatni? - nevetett a lány.- 10 éve nem beszéltünk és te nem akartál zaklatni? Tényleg, mi van Evával? Meg volt már a lagzi? - itt hangja szomorkássá vált, mert tudta, milyen választ fog kapni… De legnagyobb meglepetésére…
- Milyen lagzi? Evával 2 hónapja külön élünk.

Hermione úgy érezte, hogy ami kínozta, a legnagyobb kő, maga a szíve tűnt el onnan, ahol egykor még a fájdalmat érzékelte. Örömében ugrált volna, széttört volna mindent, még a telefonkagylót is, majd fejébe ötlött, hogy „hoppá, én most beszélek valakivel”.
- Külön éltek? Azt hittem, már kis túlélőből előléptél potenciális édesapává…
- Ugyan… - válaszolt Harry, aki mit sem sejtett a lány érzéseiből. - Az még nem nekem való. De úgyis meghívtunk volna az esküvőre. Különben is… Honnan vetted, hogy lezajlik nélküled?
- Aranyos vagy… - mondta csendben a lány és elmosolyodott. - Csak azt hittem, hogy már teljesen kimentünk Ronnal a fejedből. Én ma reggel is épp rátok gondoltam. Arra, hogy…
- … hogy mennyire elsodor az élet, ha nem figyelünk oda. - fejezte be a gondolatot Harry és így szólt. - Pár infóm azért van róla. Ron felesége, Melyssa szintén jó barátja a társaságnak, maga Ron pedig próbál minket mindenféle kacattal felvidítani. Melyssa két hónapos terhes, a férje pedig szinte hetente hív engem. Rólad is mindig kérdez… Többnyire azt mondom el, amit a csoportért teszel, vagy amit másoktól megtudok. Te mennyit tudsz róla?
- Hát ezeket nem… - felelte Hermione és merőben elcsodálkozott azon, amit az imént hallott. Azon, hogy Ron ennyit lépett előre azzal a lánnyal, akit nagyjából öt éve mutatott be neki egy gyűlésen és aki valóban lelkes tagja csoportjuknak. Nevetve hozzátette: – Azért kösz, hogy elmondtad. Ha beszélünk, majd megemlítem neki, hogy többet ne titkolózzon.
- Majd én is. - szünet.- Úristen… Mennyi idő telt el azóta. A vizsga és a Roxfort óta.
- De hát mi történt velünk? – Hermione magának akarta csupán feltenni ezt az égető kérdést, de sikerült egy kicsit hangosabban kimondania, mint ahogy képzelte. És ha már lúd, legyen kövér: - Mi történt azzal a sok mindennel, amiket megéltünk? Nem tűnhettek el csak így…
- Igazad van. De ez a 10 év úgy vágott közbe, mintha balta lett volna… Még át sem sikerült gondolnom, hogy mi történt rá két évre, hogy levizsgáztunk és máris elveszítettelek téged és Ront. Ramatyul éreztem magam, de most örülök, hogy vele is tudtam beszélni múlt héten és most veled is.

A ház előtt kocsi kipufogójának zaja és bűze árasztotta el a békés környéket. Hétvégenként egy kocsi sem jár erre…
- Igen, én is örülök… - majd furcsa érzése támadt. - Harry..?
- Jut eszembe. - játékos hanghordozásából ítélve Harry készült valamire. - Kinyitnád nekem az ajtót?
A lány csak a szájához kapott és teljes erővel lecsapta a kagylót. Félrerúgta a kinyílt bőröndöt és rohant az ajtó felé. Majd, mikor fordította a kilincset, magához tért egy kicsit. Megigazította ruháját, felborzolta a haját és készen állt, hogy kitépje az ajtót a helyéből.
Kinyitva azt, egyetlen dolgon akadt meg a szeme. Azon a magas, jóképű fiatalemberen, aki egy ezüstszínű, Citroën csomagtartójára támaszkodva éppen kikapcsolta a mobiltelefonját. Olyan idegen volt, arcvonásai és a szemüveg mögül kiszűrődő, csillogó tekintete mégis azt sugallták, hogy rég nem látott jó barát néz vissza rá.

- Harry! - a lány gyors lépésben, trappolva a lehullott avarban, majd futva, kabátját maga után húzva a földön közeledett régi jó barátja felé és egyenesen a nyakába ugrott. Úgy, mint minden iskolás évükben a Roxfortban, vagy ha Ronnal és vele a szünetben találkoztak. Átölelték és nevetve üdvözölték egymást. Miután elengedték az ölelést, csak csodálkoztak azon, mennyit változott a másik. Hermione nevető, csengő hangon kérdezte: - Úristen! Ki maga és mit csinált Harryvel?!
- És maga Hermionéval? – kérdezett vissza a fiú. – Úristen, Hermione… Te… izé… megnőttél.

Hosszú percek múltán tudott csak magához térni a lány és homlokára csapva, mosollyal az arcán azt kérdezte:
- Az nem kifejezés. Te is. – majd lesütötte szemét és tovább taszajtotta a témát. – Öhm… Megyünk? Így is dél elmúlt.
- Ja, persze, persze… Bocs, csak annyira örülök.
- Én is, de… - ekkor elővette pálcáját a zsebéből és a kocsira célzott vele. Kinyílt az anyósülés ajtaja, mire Hermione kilépett barátja árnyékából. - … tényleg mennünk kéne.
- Oké.- Harry mosolyogva tekintett vissza a házra. Elővette a pálcáját, sunyin körülnézett, majd ráintett a lány bőröndjére. – Invito bőrönd. - Az a házból egyenesen a kocsi felé lebegett és megállapodott a csomagtartó felett. Míg Harry kinyitotta, Hermione megköszönte neki.
- Ugyan, nincs mit. - válaszolta és bezárta az egy bőrönddel megnehezített csomagtartó fedelét.

A jármű – ellentétben a brit kocsikkal - baloldalon hordozta a kormányt. Harry kívülről kinyitotta tehát a bal oldali ajtót és behuppant a Citroën plüssel borított ülésére. Összecsapta és összedörzsölte a kezét, mivel a november, az november, akármilyen meleg ruhában van az ember.
- A kabátod… - szólalt meg a fiú és Hermionéra szegezte tekintetét.
- Mi? – kérdezte Hermione, majd észbekapott és leporolta föld porától piszkos kabátját. - Nem érdekes. De tényleg.
- Ja, rendben. – Harry furcsállóan nézet rá és vállat vont, majd elmosolyodott. - Nos akkor?
- Indulhatunk. - bólintott Hermione. Beindult a motor, izzott a kerék alatt az aszfalt és elindultak az Edinburghba vezető főútvonalon. Pár kilométerrel később félénk lány hang törte meg a csendet.
- Miért szakítottál Evával?
- Erről nem szeretnék beszélni…- Harry arca most először komorodott el azóta, hogy megérkezett.

Kezdetét vette egy olyan autóút, amelyen nem csak régi, szép emlékek látnak újból napvilágot, hanem amely egy új, tiszta lapot adott Hermione kezébe. Hadd töltse meg színekkel, boldogsággal és szebbnél szebb gondolatokkal. Hamar kiderült, hogy efelől a mellette éppen vezető fiatalember sem mutat kétséget…

Folyt. köv…