A labda

S az a labda csak gurult megállíthatatlanul. Csontig hatolóan sírt az árok széle felé tartva, üldöztetve fájdalmas képektől, melyek félelmetes vadként egyre közelebb és közelebb terelték az út menti giz-gazos árokhoz. Nem tudott hátra nézni többé, egyetlen út létezett már csak a számára. Kegyetlenül és visszatarthatatlanul haladni az árok felé. Nem saját döntése volt, az égiek szánták neki. A sors kötelei húzták egyre az árok felé, s a labda csak gurult fejvesztve, megrémült önmagával, lelketlenül, s megállíthatatlanul. Nem tudta, mi vár rá, nem tudta hova megy, csak az árok vad és álomtipró magánya hívogatta egyre jobban, s ő engedvén a hívásnak egyre csak sodródott a számára megírt élet posványokkal teletűzdelt útjának vége felé.

Lacika volt a család szemefénye, az egyetlen gyermek, akinek egyaránt nagyon sok bosszúságot, s örömet is köszönhettek szülei. Az élet nehéz súlyt aggatott már ilyen fiatalon a nyakába, mivel különösen érzékeny gyermeknek született. „Később biztos valami művész lesz” – szokták volt mondani szülei, mikor sírva futott haza az oviból, ráragasztott becenevei miatt. Aznap is kissé felindult állapotban hagyta el az óvoda szülőket hívogató kapuit. Merthogy az óvodák kapui csak a szülőket hívogatják, a gyerekek számára kész rémálom a kötelező szundióra, az agyonhasznált játékok mindennap. Hisz sokkal fantáziadúsabb program lenne egész nap a tv-ben játszott filmeket, s izgalmas sorozatokat bámulni, néha átfutni a szomszédhoz, s incselkedni nála, hogy engedje már ki a kisfiát egy kicsit játszani. Majd a napvégén a boldogságtól fáradtan a pihe-puha ágyban egy újabb önfeledt napra készülni. Ezzel Lacika is egyetértett, s a hazafelé úton minden eszközt felvonultatva végig azt demonstrálta, hogy ő nem akar óvodába járni. Így érthető, ha apukája egy kissé mérgesen csukta be a családi autónak remekül bevált Toyota ajtaját.

- Ma nem mehetsz át Tomikához, mivel csúnyán viselkedtél hazafelé! – rivallt rá Lacikára az apukája. S a kisfiú kicsit megszeppenve, de a megszokás hatalmától magabiztosan topogott be a külvárosban lévő, egyszerű polgárságot hirdető lakásukba. A ház nem volt túlontúl hatalmas, azonban kicsinek sem volt mondható mivel öten kényelmesen elfértek benne a nagyszülőkkel együtt, egyszóval tökéletes példája volt a feltörekvő már-már új eszményekkel rendelkező, egyre inkább kozmopolita családok jellegzetes külvárosi házának. A kertben minden hétvégén az apa vágta le a füvet, ha pedig nem ezzel volt elfoglalva, akkor a kocsit javítgatta, vagy a barátaival beszélgetett a közeli sörözőben egy hűs ital mellett. A sövényekről a nagyszülők gondoskodtak, mivel azt csak nagyritkán kell tisztogatni, s egyébként sem nagy ördöngösség. Az anya rendszerint a konyhában foglalatoskodott, Lacikával pedig igazán senki sem törődött. Így fordulhatott elő, hogy Lacika könnyedén ki tudott lopódzni a házból, amikor csak akart. Aznap délután is megtette ezt apja tiltása ellenére. Örvendetes léptekkel haladt a szomszéd kapuja felé, csengetett, majd mikor látta, hogy senki sincs itthon, befutott az ablak alá, hogy megnézze legjobb barátját. A kutyától nem tartott, hisz régi ismerősök voltak már, sőt egy egészen picit még meg is simogatta csak, hogy jelezze neki, hogy milyen nagyra becsüli azt, hogy a kutya kivételt tesz vele. Aztán rögtön rohant Tomika ablaka alá. Kissé nyújtózkodnia kellett, de végül is be tudott kopogtatni. Várt, majd hirtelen kinyílott a ház ajtaja, s egy kéz berántotta Lacikát.

- Ne butáskodj! Még észrevesz a légierő egyik harcigépe! És akkor nem kérdezik ám meg mit keresel itt, hanem bumm, bumm, bumm!- vágta magát hasra Tomika.
- Ne viccelj! Majd pont a mi légierőnk fog a nyomunkra akadni. Apa mesélte, hogy akár az egész országot el lehetne lopni…- mondta halálos komolysággal, majd nem tudta tovább türtőztetni magát, s hangos nevetésben tört ki - Nem tudom mire gondolt ugyan, de ezek alapján nem hiszem, hogy bármi is jó lenne itt nálunk!
- Tudod mit?! Próbáljuk ki, menjünk ki focizni! Csak nem lőnek le minket!
- Rendben!
S ezzel útnak indultak a közeli parkba, ahol máskor is focizni szoktak. Kisétáltak a ház kapuján, s közben őrzőjét jómódorra intették. Majd a forgalmas út szélén, a zebra mellett megálltak, s vártak a zöldre. Mikor pedig a lámpa tilospiros színe átcsapott zöldbe, a két lurkó hatalmas dobbantások közepette megkezdte a parkig való futóversenyt, s csak akkor álltak meg, mikor Lacika elsőként érintette meg az előre megbeszélt odvas fa kiszáradt kérgét. Talán még órákig is eljátszadoztak, s az önfeledt játék hevében mit sem törődtek az aggódó szülőkkel.

Kezdetben gyönyörűen sütött a nap, mintha csak egy stadion reflektora lett volna, s ettől a gyerekek csak még jobban élvezték a labda kergetését. Néha elszállt egy-két madár a fejük felett, jelezvén, hogy óra órát követ, de a fiúk továbbra is csak a műbőrrel voltak elfoglalva. Egyszer Tomi indított támadást, másszor Lacika lőtt a hálóba. Legalább klasszisjátékosoknak érezték magukat, s a vége felé, ha valaki gólt lőtt a másik kapujába, az utána automatikusan a pólója feldobásával járt. Mindenesetre izgalmas játék volt, amiben annyira kihevültek, hogy csak mikor már csurom vizesek voltak, akkor kaptak észbe. Persze ennek volt még egy oka is. Eleredt az eső. Így hát a fiúk rögvest hazaindultak, szinte megrészegülve gyermeki örömökkel a szívükben.

A haragoskék felhők lassan eltakarták a napot, s a két fiú után eredtek. Egészen hazáig kísérték őket, ahol a gyerekek megálltával sikerült kelepcébe csalogatni őket. Hirtelen erős szél támadt, s Zeusz dühös villámokkal büntette a megkésett csemetéket. Az erős szél veszettül cibálta a fák piheteg lombját, s közben ujjait szájába téve süvített el Lacika és Tomika mellett. Hirtelen támadt vihar volt, viszont annál félelmetesebb, s a világ leggonoszabb hangjával nevette teli a teret a város felett. Már sötétedett. A két jó barát rövid búcsút intett egymásnak, s ki-ki elindult, hogy visszalopja magát elfeledett otthonába.

Tomika gyorsan beugrott a kerítésen, ügyet sem vetve a kutyaházban lapuló félelmetes állatra. Az enyhe sötétség ádáz szemeket kölcsönzött a kutyának. Cerberus is hasonlatos lehetett hozzá, miközben a pokol bejáratát őrizte. De a sötét alak a kutyaházban csak állt mozdulatlanul, s az előtte elrohanó kölyköt méregette, azonban miután rájött, hogy gazdájával van dolga, csillapította magát, s eddig feszített izmai lassan lazulni kezdetek.

Lacika is a házuk felé tartott. A focilabda nála maradt, mivel barátja oly hihetetlen gyorsasággal tűnt el mellőle, hogy teljesen elfelejtette a játékszert. S Lacika csak rohant egyenesen a kapuhoz. Nagy sietségében elfeledte, hogy befelé nyílik, s csak rövid erőlködés után jutott be a ház udvarára. Azonban ahogy belépett szörnyű dörgés hallatszott egészen közelről. A kisfiú egy pillanatra felkapta a fejét, s akkor még nem tulajdonított jelentőséget a látottaknak, holott igazán érdekes jelenség hívta fel magára a figyelmet. Az esőcsarnokok teljesen megálltak, szinte megmerevedtek. Aztán elemi erővel tódultak egymásra. Egyik a másikra hágott, olyan volt az egész, mint a tenger, csupán alulnézetből. Számtalan bivalyerős hullám ütközött visszavonhatatlanul egymásnak. Hullám hullámot lovagolt, gyűrt, roppantott. S közben egyre több menydörgés közepette, egyre többször villant a komorkék ég fénylő vakuja. Mintha az egész vihar egy ádáz szerkezet lett volna, melyet azért készítettek, hogy elpusztítson minden vitális értéket, így hívván fel magára a figyelmet. Így sodorva a szerencsétlent végzete felé.

De Lacika még nem érthette ezeket a jeleket, hisz ő még nem tudta, hogy mi az az élet. Óvatosan nyitott hát be a ház esőtől áztatott ajtaján. A labda végig a kezében pihent. Benyitott, s látva, hogy senki nincs a közelben óvatosan betette maga után az ajtót, s a szobája felé vette az irányt. Lépést lépés követett, s mikor már majdnem elérte célját észrevette, ahogy közelebb ér a szobájához, annál hangosabban hall valamit. Valamit, ami egyre inkább hasonlított a legutáltabb, legijesztőbb rémálmára. Aztán sajnos rá kellett döbbennie, hogy elérkezett az idő, amikor szembe kell néznie saját félelmeivel. Így hát tovább suhant az övé melletti szobáig, s hirtelen benyitott. A szülei szobája volt. S ahogy egyre többet látott az ajtónyitás adta látótérből, egyre rosszabbul lett. A szemei kikerekedtek, úgy érezte majd szétpukkan, hirtelen hatalmas belső hőség öntötte el, mint amikor a monológ közepén elakad a színész. Sajnos Lacika azonban nem egy színpadon állt. Szemeibe aztán lassan gömbölyű könnyek szöktek, melyek végigbukfenceztek fiatal arcán, s aztán elszakadva attól, akár a „hibás” csecsemők a Taugetosztól, egyre sűrűbben és sűrűbben lelték meg halálukat a rideg padlón. Aztán nem bírta tovább.

Félig ájultan futott el a szobából, egyenesen az ajtó felé, majd azután a kapuhoz, de az már nem engedhette tovább. A kisfiú hatalmas lendülettel nekicsapódott az ajtónak, ami szörnyűt nyögött az újbóli hiba miatt. Lacika szinte eszméletlenül vágódott el az esőtől puhított, sáros földön. Azonnal magához tért, s egy pillanat múlva máris az ajtót nyitotta, már a megfelelő irányban. Azonban ez az egy pillanat elég volt arra, hogy sebtében ismét végigfussanak agyán az iszonyú képek. Nem látott sok mindent, de ahhoz épp eleget, hogy most már megszállottan vágyódjon valahova máshova. Látta a szomorúság megtestesülését, az ábrándok, s a felhőtlen élet kegyetlen megsemmisülését. S Lacikának ez hatalmasan fájt. Átélte a kínok kínját, s a pokol kapuján kirontva, egyenesen a park felé tartott. A labda még a kezében volt, görcsösen szorította, mintha abba zárta volna bele minden fájdalmát és emlékét, hogy sose felejtse el. S csak rohant, rohant és rohant. Nem törődött se a cikázó villámokkal, se a viharral, ami úgy tombolt, mintha az istenek ezerévenként csak egyszer engednék ki, hogy akkor, akkor játssza ki magát, pusztítson, törjön, zúzzon, mutassa meg hatalmát.

Lacikát ez már mind nem érdekelte, vagy talán észre sem vette. Más gondjai voltak, azon törte magát, hogy ne figyeljen oda. Hogy ürítse ki a gondolatait, hogy könnyebben átjusson oda. Nem is foglalkozott semmivel sem. Így hagyta el a szomszéd házat, a kis sétányon is így katatott végig, mígnem elérkezett oda. Oda, ahol szülei mindig felhívták a figyelmét, hogy roppantmód vigyáznia kell. Most nem vigyázott, csupán a bizonyosság kedvéért rápillantott a lámpára. Pirosan villódzott, az orkán azt sem hagyta érintetlenül, de piros volt, s közelről hallani lehetett az autók robaját. Lacika most már megnyugodott. Behunyta szemét, mint mikor aludni készül, s várva a jó szerencsére belerohant a végzetébe.