Történetek

A második ugrása már közel sem ilyen hatástalan, amint elrugaszkodott a talajtól én átdöftem a kést a fején, de az ő karmai is mély sebet ejtettek a mellkasomon. Bűz terjeng a sötét rengetegben, hullaszag ez. Tanácstalanul sétálok az erdőben, míg egyszer csak egy emberi koponyát pillantok meg a félhomályban...

Sötét, hideg éjszaka van. Jeges szél fúj, az egész falu gyászban. A helység leggazdagabb asszonyát éppen ma reggel találták meg, saját vérébe szinte belefulladva, a temetőben. Házát és vagyonát a friss házasok, Selma és Boris Koch veszi át. Azut pedig hivatalosan is rokonukká ismerhetik el. Most ő mégis itt áll, a temető kapujánál...

Jól esne egy baráti… nem is, egy szerelmes ölelés. Ám ez, ahogy az lenni szokott nem következik be. Valami mindig megtöri az idillt…
Érzed a bogarak pánikját, ahogy a kósza denevérek elől menekülnek… félsz a denevérektől?
Az erdőben farkasok vonyítanak, verekedhetnek. A morgásokat, és egy- két reccsenést, a csata zajait egy fájdalmas, utolsó nyüszítés és egy diadalittas üvöltés követi… a küzdelem eldőlt...

Elkezdünk futni, de két messzii lehagy minket, emberfeletti gyorsasággal rontanak rá az ellenséges seregre. Hárman hátramaradnak, de látom, hamarosan ők is harcba szállnak. Mi sértetlenül átfutunk az ellenséges seregen, de nem tudjuk levenni a szemünket a harcról. Az első messzii elrugaszkodik a talajtól és egy hatalmas szárnyas szörnyeteggé változik...

- Azu, miből gondolod, hogy erre kell jönni? – szegezi neki a kérdést remegő hangon Selma. Boris is kétkedik. Azu megtorpan. De aztán körülnézve megnyugszik;
- Látod a letört ágakat? A lábnyomokat? Egy- két leszaggatott ruhadarab… ez nem gyárilag került ide.
- De hát anyánk sosem járt mezítláb!
- Talán elhagyta valahol a cipőjét. Üldöztében az is lehet, hogy szándékosan dobta el! Nem szokott az ilyenkor jól jönni. És a kendőt is errefele találtuk. Azt hiszem, továbbmehetünk......

Már lassan két hónapja, hogy vámpír lettem. Sokat gondoltam a szüleimre, főleg azóta, hogy Nan megjegyezte, anyámhoz úgysem mehetek már vissza. Éjfél volt. Pontosan. A fogyó hol erőtlen kis fényével nem világította be túlzottan a szobát. A fiúk pihentek. Nem terveztünk mára vadászatot, tekintve, hogy tegnap a kocsmában volt egy kis verekedés, és... mi voltunk talán a kiváltó okok? ...

Jobbra megyek, de amint elkanyarodok, több tíz behemót özönlik felém szemből. Hiába döföm le a kardomat, nem történik semmi. Itt valóban harcolnom kell. Hatalmas husángjaik csapásai elől igen nehéz félrehajolni, de szerencsére nem talált el egy sem. Sok hajolgatás után az elsőt ledöföm, úgy, hogy a másodikon is áthatol pengém...

Napról-napra rosszabbra fordult a helyzet, egyre sűrűbben veszekedtünk, a gyakori rosszulléteim miatt egyre ingerültebb, csalódottabb és elégedetlenebb lettem. Nem volt kedvem felkelni, gyengének éreztem magam, és már egyáltalán nem voltam boldog… Ezért természetesen a páromat okoltam, és már a látványát is nehezen bírtam elviselni. Így ment ez három hónapig, amikor egy vasalatlan ing végre feltette az i-re a pontot...

A temető egy olyan részéhez érnek, ahol a gazdagabbak kriptái épültek. Ezeket, a védelem szempontjából, felül lándzsához hasonló hegyben végződő vaskerítés védi. A lány lendületét kihasználva átemeli magát fölötte, az állat azonban nem tudván lassítani, egyenesen két rács közé csapódik. Nem adja fel, átugrás helyett az átbújással kísérletezik...

Megláttam egy Danhez hasonló férfit az egyik sikátorban. Hosszú, szőke haja hátra volt fogva, és éppen a pénze számlálásával volt elfoglalva. Lehetett is, vaskos köteget tartott kezében. Leszálltam a sikátor sötétebbik végében. Amikor beléptem a látókörébe, úgy nézett rám, mintha most léptem volna ki a pokol kapujából...