Vampire Heart - XIII. rész Csak még egyetlen kérés...

Újholdas éjszaka volt. A szobámban 2-3 gyertya égett. Az ajtóm nyitva, a könyvtárszobából kiszűrődő fény még hozzám is átjött. Drac sűrű lapozgatása, tollának sercegése halkan bár, de behallatszódott hozzám. Az ágyban feküdtem, térdemet felhúzva a sírással küszködtem. De hisz boldognak kéne lennem, hisz a menyasszonya vagyok. Legalábbis megkérte a kezem… de én hülye, kitérő választ adtam. Még mindig úgy érzem, megcsalom Bent – pedig mikor volt az már.
Felkeltem az ágyról és átmentem a könyvtárszobába. Mikor beléptem halványan, szinte rutinszerűen elmosolyodott. De csak a szája mosolygott, szemével alig nézett rám. Leültem mellé.
- Féltelek. Annyit böngészed ezeket a szemeteket, aludnod, enned is kéne.
- Még nem is mondtál igent a leánykérésre, mégis úgy viselkedsz, mint egy feleség.
Elmosolyodtam. Nos igen…
- Egyébként mit keresel? Tudod még egyáltalán?
- Téged akarlak megismerni.
- Volt rá alkalmad. De szerintem rossz helyen keresgélsz. Én itt ülök melletted, kérdezz.
- Nem fogod tudni a választ.
- Drac, akkor az nem én vagyok.
- Miért vannak szárnyaid?
- Öh… najó. Miért?
- Erre keresem a választ. De… azt hiszem megtaláltam.
- Mondd!
Elővette korábbi jegyzeteit is, és átböngészte.
- Igazából a lényeg az, hogy… az olyan, később vámpírokká vált embereknek van a szárnyra hajlamuk, akit korábban megharapott valami iszonyatosan randa denevér. Azt hiszem…igen, itt is van a kép róla.
- Ez még annál is randább…!

Ugyanolyan szárnyai voltak, mint nekem, csak kisebbek. Kissé megnyúlt, talán macskáéra emlékeztető feje volt. Csak egy macskából több szeretet, vagy legalább közömbösség süt, de ez…
Mellkasát, akár egy férfi, kidüllesztettem vagy legalábbis olybá tűnt. Teste teljesen fekete volt, és apró.
- Nos? Nincs emlékeidben valami hasonló?
- De… talán. Apám az éppen kezébe kerülő fazékkal ütötte le – én is megszenvedtem. Heves ember volt – az utolsó mondat könnyekbe fulladt. Eszembe jutott, amikor elüldözött otthonról. Nem sokszor jut eszembe, elsiklom efölött az emlék fölött – talán önvédelemből.
- Mert akkor te talán emiatt az állat miatt vagy ilyen. Babonásabb emberek úgy tartják, nem ok nélkül harap meg ez az állat embert. Általában azokat, akik később vámpírrá lesznek – de megtervezve.
- Hogy mi?
- Szóval, ha valakit, mint például én téged, majdnem születésétől fogva figyel a majdani tanítója. Az állat ezt jelzi ezzel neki és a te esetedben a szülőknek. Ők az ellenségeink, bár nem tudom, miért. De ezt mind valami hülye babonás szemétből szedtem ki – de erre vonatkozó volt.
- És nálam tulajdonképpen be is jött.
- Hát… igen.
- Tehát akinek nincs ilyen szárnya, mármint vámpírok közül, azt csak úgy, spontán támadták meg?
- Igen. Ritka az olyan eset, mint a tiéd.
- Oh… tiszta vigasztaló.

- Nem szereted őket, ugye?
- Rühellem. Annyira otrombák. De tulajdonképpen miért lesz ettől nekem szárnyam?
- Van valami a nyálával. Azt már nem olvastam tovább, és persze pont azt a lapot hagytam el.
- Gratulálok.
- Ne haragudj már… tulajdonképpen… mindegy, nem?
- Végülis… de, az.
- Még ami érdekes itt a jóslás részével kapcsolatban, hogy ha valakit este támad meg, a seb hamar begyógyul, így sok ember nem is tud róla, hogy áldozat lett.
- Szép.
- Dez!
- Igen?
- Kérni szeretnék tőled valamit – Drac lehorgasztott fejjel előhúzott egy kis bőrtokot a jegyzetei közül – túl öreg vagyok már. Szeretném, ha… szóval talán érted.
A kis bőrtokban egy tőr volt. Vékony pengéje, és agancsbók készült nyele volt. A szívem kihagyott legalább két dobbantást. Nem mertem elhinni…
- Tudom, nagy kérés. De csak még ezt az utolsót…
- Drac, bármit kérsz, az nekem nem teher, de ezt nem teszem meg! – pattantam föl mellőle.
- Kérlek… muszáj…
- Megőrültél?
- Nem. Megöregedtem.
- Ez hülyeség!
- Dez, kérlek, muszáj megtenned!
- Mentsisten!

Szomorú szemeivel rámnézett. Mély csalódottság látszódott benne – de lehet, hogy csak az enyém tükröződött.
Visszaültem mellé. Kezeim rákulcsoltam az övéire.
- Miért?
- Nem tudom folytatni. Nincs már értelme.
- Kösz szépen.
- Nem úgy értem – csókolt meg – csak… szeretlek. Tényleg. De minden olyan szürke lett már, a szerelem is. Nem tudom elviselni…
- Önző vagy.
- Tudom. Ne haragudj.
- És ha igent mondtam volna?
- Talán már az sem változtatna a dolgokon…
- Akkor miért kértél meg? Hogy utána özvegyként itt hagyj?
- Nem, erre már nagyon régóta gondolok, és ha igent mondtál volna… talán még ellettem volna néhány évig, de előbb- utóbb úgyis csömöröm lesz ettől a világtól. És a világ sötétségétől – tekintett ki az éjbe.
- És mondjuk, nem tudtad volna elmondani nekem mindezt?!
- Én sem voltam vele teljesen tisztában. Dez, ne haragudj, de meg kell tenned.
- Egyáltalán miért pont nekem? És kié a tőr?
- Belizáré. Ő ugyanezt kérte tőlem.
A kezembe adta a fegyvert, összepakolta a jegyzeteit, és elkísért a szobámig. Az ajtóból visszanéztem rá.
- Szeretlek – suttogtam, sírással küszködve.
- Én is – válaszolta, és megcsókolta a homlokom.
Hát már igazi csókot sem kapok tőle?
De ha igent mondtam volna… talán még évek múlva is együtt lehetnénk, és valami csodaszerű dolog folytán…
Mindegy. Hülye vagyok, vége.
Letettem a tőrt a holdfénybe vont asztalra, és bezárkóztam a koporsómba.