Az őrzővédő (9.fejezet,10. fejezet)

II. rész: A svájci út hosszú...

9. fejezet: „Új” zöld...

Hiába várom, nem jön el a feketeség... lehet, hogy ez a valóság? Nem lehet... Oly keveset tudok, mi a valóság? Én Élni akarok! Jöjjön el a feketeség! Vajon miért nem jő el értem? Talán szem elől tévesztem a célt? Ugyanabba a hibába esnék, mint Zalerath? Igen... Azért kell az Élet, hogy kijussak erről a világról a másikba, és nem azért, hogy Éljek... Várnom kell és elérem. Gyönyörű napok könnyed, mézillatú szárnyain lebegek tova, nincs teher, mi korlátozna... szabad vagyok. Én vagyok a hős és nem egy hölgyemény vetette már rám a szemét. Gyakran ülünk össze a jó barátokkal és iszunk meg egy - egy korsó sört, miközben elmeséljük egymásnak a soha vissza nem térő kalandokat. Harci párbajokon is gyakran részt veszek és több kevesebb sikerrel meg is nyerem azokat.
Még mindig furdalja az oldalam a kíváncsiság, vajon hogy tudta Zalerath megállítani a messziieket? Odalépek az egyik messziihez.
- Te ott voltál a nagycsatában?
- Nem.
- Hogy - hogy?
- Hát, te nem tudod? Az utolsó néhány messzii feláldozta magát, hogy mi túléljük, akkor még gyermek voltam.
- Akkor, mit tudsz a csatáról, hogy tudták legyőzni őseidet, ha most pár harcosotok könnyűszerrel bánt el tízezrekkel?

- Erre tudom a választ. Zalerathot, biztos tudod, teljes képtelenség megsebezni természet feletti képességekkel. Ezt a képességét valahogy kiterjesztette a többi katonára is. A fegyvereikkel viszont, nem tudom, hogy tudtak minket megsebezni. Valójában váratlanul csaptak le ránk, és mikor már észlelték, hogy nem tudják megállítani a támadó sereget, akkor már késő volt. A maradék messzii összeállt, hogy feláldozzák magukat és megmentsék a hazánkat. Zalerath úgy Élte túl ezt a robbanást, hogy ő maga csak távolról irányította az eseményeket, tudta, hogy a messziieknek van még valami a tarsolyukban.
- Köszönöm.
Egy lány lép hozzám.
- Szia! Te vagy Kriun?
- Igen...
- Az én nevem Naja.
- Elmehetnénk valahova, mondjuk sétálni...
- Jó.
Naja gyönyörű húsz év körüli lány, útközben kiderült, hogy Szér-en éldegél, csak az én érkezésemre jött át ide.
- Kriun, szörnyű, ami veled és a hazáddal történt, hogy tudtad ezt feldolgozni?
- Tudod, belőlem távozott a... illetve nagyon nehéz volt, még most is fáj.
- És most mihez kezdesz, hogy így véget vetettél Zalerath garázdálkodásának?
- Egyszerű, letelepszek és családot alapítok.
- És kire gondoltál? Van már jelölted?
-  Még nincs, de ha gondolod...
- Még egyelőre ne, de majd pár év után...
- Jó! Egyszer szavadon foglak még...


10. fejezet: A valóság árnyékában...

Azóta évek peregtek le, és úgy döntöttem, hogy feleségül veszem Naja-t. A feketeség még mindig nem kísértett meg azóta. Már lassacskán két éve Élünk együtt, mint házaspár. Élvezzük egymás társaságát, minden rendben megy.
Egy napon eszembe jut Kó barátom. Meg kellene látogatni őt is, mert megígértem neki. Remélem, örülni fog majd a látogatásomnak.
- Naja, emlékszel Kó-ra , ő velem kalandozott, most meg kellene látogatni, mit gondolsz?
- Jó ötlet, addig én előkészítek neked egy kis meglepetést.
- Ez remek, akkor indulok is.
Felülök a lovamra és elindulok Tór felé. Vajon milyen családja lehet neki? Az út kellemes, főleg, hogy most kihagyom az árnyvadászokat...Mikor a városkapukon belülre kerülök, megkérdezem az első embert, hogy hol találhatom Kó-t. Elég nevetséges a külseje, de remélem, tudja hol lakik a barátom.
- Elnézést, merre találhatom Kó-t?
- Kó-t? Azt a fic-Kó-t ? Ismerem ám én őt, ott lakik a sarkon, milyen ügyben jött?
- Személyes...
- Veszélyes, személyes ügy, erélyes nem éppen?
- Igen, persze...

Most a ház, amelyben Kó lakik, békésnek tűnik. Odalépek az ajtóhoz és bekopogtatok. Szerencsémre ő nyit ajtót.
- Kriun?
- Igen...
- Tényleg betartottad a szavad... Gyere beljebb!
- Köszönöm, örülök, hogy újra látlak.
- Mi történt veled az óta?
- Tudod ,Kó, megházasodtam.
- Kit vettél el?
- Naja-t. Szérből érkezett Zöldbe, hogy engem láthasson.
- Értem, és mióta vagytok házasok?
- Körülbelül egy éve, és neked ki a feleséged?
- Azena, már akkor is ismertem, mikor veled még nem találkoztam.
- Képzeld, a nejem azt mondta, hogy mire hazamegyek, várni fog egy meglepetés.
- Ez igazán szép dolog tőle. Kérsz valamit enni vagy inni?
- Egy kis víz jó lenne, köszönöm. Veletek mi van?
- Mióta megölted Zalerathot, békében Élünk a környező népekkel, és kezd a város áttérni földművelésre.
- Na, csak volt valami hatása az öldöklésnek.
- Igen, határozottan állítom, hogy volt!
- Most már kezd késő lenni, lassan hazamegyek, majd egyszer ti is eljöhettek hozzánk.
- Jó, majd meglátogatunk titeket.
Az út hazafelé nagyon kellemesen telik, ahogy csiripelnek a madarak.

Ám amikor visszaérek, nem a legszebb látvány fogad. A házunk ég, a környező emberek ordibálnak, hogy oltsák el. A lángok végítéletként szöknek a magasba. Vágtára fogom a dolgot. A házunk mellett meglátok egy nagykabátos alakot, nagyon jellegzetes baltával szabott arca van. Olyannyira nem illik ebbe a világba, nem vagyok benne biztos, hogy innen származik... Mások is lejuthatnak az én álmomba? Ő tette, ő csiholta a tüzet. Berohanok az égő házba, hogy kihozzam Naja-t. Ám amikor megpillantom a földön heverni, elhagy az összes erőm.
Hol vagyok? Megint fekete minden. A fénypompás kék erő közel van hozzám, mindjárt elérem... NEM! Tanultam Hiel hibájából, én megmentem Naja-t, még ha ez nem is a valóság.

Felébredek Gyorsan az orrom elé teszek egy ruhadarabot és odarohanok szerelmemhez. Felkapom és elhagyom a házat. Bárcsak felébredne, bárcsak felébredne. A házamat közben kezdik oltani, de Naja nem tér magához. Miután nem kel fel, a kabátos alak után rohanok. Már sehol nem látom... Talán Zalerath egyik alattvalója volt? Nem hinném. Már nincs mit tennem itt, elhagyom ezt a világot, most már akarom...
Eljő hát az Élet helye, ahol őrzik, és én meglelem azt. Újból átjárja testem, a keserű édes érzés, amit a valóság hagy maga után. A nehéz lélegzés, az örök fájdalom... igen, itthon vagyok.
Felébredek az ágyban, a menhely egyhangú szürkés falait látom magam előtt, Látó már ott áll az ágyam mellett...
- Szóval Ralion terve félresikerült, ezt nem gondoltam volna rólad... ezt nem tudhattam még én sem.
- Mit? Mi volt a terve?
- Hogy visszautasítod az Életet, hogy - hogy akkor még is itt vagy?
- A végén, úgy éreztem, már semmi keresni valóm nincs azon a helyen, így hát eljöttem.
- Csak így, a te akaratod szerint?
- Igen, miért?
- Akkor ez azt jelenti, hogy...
- Kriun, felébredtél? Az üzenetet, amit elhoztál nekem, köszönöm. Tudom már, hogy tényleg szeretett a barátnőm és... kár volt otthagynom...
- Mi volt Ralion terve?
- Tudnod kell, hogy az ébredésed érdekében tettük, tudom, hogy rosszul fog érinteni. Ralion egy lányt küldött az álmaidba, hogy aztán felébredhess, két lehetőség volt. Vagy a boldogságtól, ez nem következett be, vagy a bánattól fogsz felébredni...
- Szóval ő Ralion?
- Igen, nem rég tért haza.
- Szia, Kriun, bocsáss meg, hogy ennyire kíméletlen módszerekhez folyamodtam, de szükség van rád... újból...
- Miről lenne szó?
Látó arcáról most egy pillanatra eltűnt az-az örök nyugalom, és kétségbeesettség váltotta föl.
- A vadállatok... nem gondoltam volna, hogy rátalálnak a rejtekhelyre, pedig sejthettem volna. Már évekkel ezelőtt láttam, hogy ez lesz. Most meg akarják támadni a menhelyet, és úgy vettem észre, van valami szervezettségük, talán egy falkavezér...
Ralion szól közbe, némi bocsánatkéréssel a hangjában:
- Látóval szoktam társalogni távollétemben is. Mindenfelé jártam és mondta, hogy új jövevény ébredt föl, gondoltam, akkor hazatérek. Közben azt is elmondta, hogy miben vagy járatos. Mivel már több éve bolyongtam, gondoltam Kínába is ellátogatok, ott is csak Menhelyek léteznek, a légkör a bolygó 80%-án megfertőződött. Látó mondta, hogy te nagyon jól forgatod a kardot... Ha már úgy is Kínában jártam, gondoltam hozok neked egy ajándékot, hisz úgy is olyan gonoszan bántam veled, mikor felébresztettelek, de hidd el, tényleg szükség van rád.

- És, mi ez az ajándék?
- Ha megnézed a szekrényedben, majd meglátod.
- Csak nem egy...
Közben elindulok a szekrényem felé, reménnyel teli. Kinyitom az ajtót és megpillantom az ajándékot; Ahogy a lámpa rávilágít, nem is látom, mi az, a nagy csillogástól, talán egy szép tükör? Nem... az adomány egy kard. Olyan kard, amit egy harcos csak kívánhat, megfelelő hosszúságú, nem túl rövid, nem túl hosszú, enyhén görbített pengéjű, tökéletesen kézhez álló, a súlyeloszlása is jó.
- Köszönöm, egy ilyen kardról álmodni sem mertem volna, köszönöm szépen. Hol vannak a vadállatok, merjenek csak a közelembe kerülni!
- Örülök a lelkesedésednek Kriun, de attól félek, hogy már nem kell nagyon messzire menni, hogy megleljük őket... A menhelyünknek hamarosan megtalálják a gyenge pontját. Amint kimész, látni fogod őket, ahogy körülöttünk ólálkodnak és csak arra várnak, hogy valaki kimerészkedjen.
- Akkor, ideje indulnom, ha nem jönnék vissza, majd nézzetek rám.
- Az erődünk egyetlen gyenge pontja a szellőzőrendszer, ott sajnos bejuthatnak, bár meg van erősítve, de nem hiszem, hogy sokáig bírja. Ha bentről hallasz üvöltözéseket, kérlek, azonnal gyere be...
- Jó, de elsősorban mit védjek? A menhelyet vagy titeket?
- Minket!
- Minket!
- Oké... megteszem, amit tudok, elég a szóból!

Odaállok a zsilip elé, pár pillanat múlva már emelkedik is. Ahogy kinyílik a kapu, belevetem magam a harc hevébe, felkészülök az összes lehetséges támadásformára. Erősen megmarkolom a kardomat és várom a csapásokat...
Semmi... körülnézek kint, de nem látok semmi szokatlant, nem hallik egyetlen nesz sem, vagy morgás, nem hallani az állatok mozgását... Elindulok , hogy jobban szemügyre vegyem ezt a jelenséget. Sajnos most tél van és lehetséges, hogy a hideg okozza a vadak dühét. A hóvihartól a sötétségben nem látok el sokáig, talán ezért nem hallom a lépteket. Bárhonnan jöhet a támadás, de én készen állok. A bunker mellett megpillantok egy sötét alakot, közelítek felé...Huh, csak egy fa.

Hirtelen kellemetlen hideget érzek a hátamban, rögtön hátrakapom a fejem és a kardomhoz rántom kezem...gyanúm beigazolódott. Egy farkas ront rám. Először karmol egyet a mancsával, de ahogy előhúzom kardomat, sikeresen hárítom a támadását. Fájdalmasan vonyít egyet, és megérzéseim most sem hagynak cserben. Két újabb farkas formája tűnik elő a ködben. Kettő a hátam mögé oson, de én ezt nem hagyom. Ahogy rám ugrik az egyik, azonnal lecsapom a fejét, Élettelen teste mozdulatlanul esik a földre. A másik kettő igen csak felbőszülten várja a támadásom. Nem várom meg, míg ők feleszmélnek, inkább én megyek oda először. Az egyiket megrúgom, a másikat pedig leszúrom a kardommal. Amelyiket leszúrtam, hamar összeesik, viszont a másik harapni próbál, de a kardom idejében volt a helyén. Vérezni kezd a szája és a vér ízétől, nem lett nyugodtabb... Újabb harapást kísérel meg, de kitérek a csapás elől és ugrás közben megsebzem az oldalát, de ezzel a támadással nem okoztam komoly sebesülést. Már nem ugrándozik annyira és inkább csak karmolászni próbál. Még egyet belerúgok, ettől már csak vánszorogni képes. Végignézem, ahogy elsántikál egy fához és ott leheli ki lelkét. Szegény párák, kár, hogy megdühödtek. Ez a küzdelem elég siralmasra sikeredett, tudom, hogy többre is képes vagyok és a következő csatát már újult erővel várom. A szél nem csitul és a havazás is csak erősödik.

Behunyom a szemem és csak a szél süvítését hallom, érzem, ahogy a fagy a csontomig hatol. Hihetetlen élményt tapasztalok. Látom az élőlényeket és látom a szándékaikat. Így meglehetősen könnyedén kutatom fel a maradék vadállatokat. Egy ponton tömörülnek, lehet, hogy a hideg miatt gyűltek egy helyre. Sajnos így csak az élőlényeket látom, így jobbnak találom, ha kinyitom a szemem.

Mikor közeledek a helyhez, ahol láttam a sok állatot, különös megérzésem támad. Érzem, hogy észrevettek és egy kisebb méretű farkas közelít jobbról. Abban a pillanatban a kardomat kitartom jobbra és már érzem is, ahogy a farkas nekiugrik a pengének. Izmaim megfeszülnek és még jobban kitartom a fegyverem, mikor a fejemet is odafordítom már csak a holttestet látom. Újból becsukom a szemem, látom a vadakat megint. Valamit kaparásznak és van pár őrszem, aki a környezetet figyeli. Óvatosan megközelítem a terepet, lépteim hangját a szél elhordja szerencsére. Sajnálom, hogy az összes állatra ugyanaz a sors vár...Mikor az őrszemek észlelnek, összeszűkül a pupillám és elönt a harc heve. Kardomon fogást találok és elindulok a veszedelem felé. Három farkas tűnik fel. Az elsőt mozgásképtelenné teszem egyetlen suhintásommal, a második felé veszem az irányt. A vágásommal végzek vele. A harmadik már támadásba lendül és épp hogy csak sikerül kitérni a csapása elől. Rögtön utána ráfordulok és halálos csapást mérek rá. A másodiknak is kioltom a lelkét. A nagy vonyításokra a többi állat is figyelmes lesz. Ám ekkor ismerős hangokat hallok:

- Kriun! Gyere! – Hiel ordítozik kétségbeesett hangon. Mérlegelem a helyzetet. Ha visszafordulok, több percbe is telhet, míg visszaérek, ha az állatok bejutottak valahogy, én is azon az úton megyek. A csatornát újabb farkasok őrzik, első pillantásra hatan vannak. Egyszerre támadnak felém, sikeresen hárítom csapásaikat. Akárhogy mozgok, mindig körbevesznek, hát jó...összegyűjtöm az összes meglévő erőmet és a támadásra figyelek. Egy teljes kört írok le kardommal és mind a hat farkas elernyed...
Sietve indulok a csatornabejáró felé. Már csak egy szétkarmolt lyuk tátong előttem. Azonnal belevetem magam. Mikor földet érek, két járatot látok.
- Kriun, hol maradsz már? Siess!

A hang irányába haladok tovább. Remélem, a többiek kitartanak, amíg odaérek. Látó nem látta ezt előre? Vagy tudja, mi fog történni? Egy farkas ugrik elém, jól megtermett példány. Kétszer próbál megkarmolni, mindkét kísérletét hárítom a fegyveremmel, aztán harap egyet, sikeresen elkerülöm a csapását, de újból harap. Megharapja a kezem, mire én levágom a farkát és beleszúrok egyet. Érzem, ahogy a harapása gyengül, végül elpusztul. Rohanok tovább feléjük. Meglátom a menhely lakterét, ott van Látó, Hiel és Ralion a farkasok gyűrűjében. Egyetlen pillantással állapítom meg, hogy még öt farkas és vége az egésznek. Egyszerre hárman ugranak felém, erre széltében suhintok egyet a kardommal és mire földet érnek, már csak Élettelen testek. Gyorsan a másik kettővel is végzek.
- Hah, kösz Kriun, azt hittük, hogy már sosem érsz ide.
- Sok volt a farkas.
- Látó, te nem láttad ezt előre, nem tudtad volna könnyűszerrel megakadályozni?
- Sajnos nem, mindent látok, és mégis semmit. Amiket látok, valóban meg fognak történni, ha minden így halad tovább, egészen addig, míg meg nem változtatjuk a jelent, de nem tudom megmondani, hogy mikor fog bekövetkezni. Így lehet, hogy másnap, de az is előfordulhat, hogy sok év múlva.
- Értem, akkor most, Kriun nyújtsd a kezed.
- Minek?
- Meggyógyítom.
- Köszönöm.
- Azok után, hogy megmentettél minket, ez igazán semmiség.
- Látó, el fogunk jutni Svájcba?
- Ha minden így halad tovább... igen.
- Látó, mit tudsz még a bolygó pusztulásáról, és mit hoz a jövő az emberiség számára?

- Elég kevés látomásom van erről, de érzem, már nincs messze, mikor bekövetkeznek.
Az emberiség egy hatalmas rakétát fog építeni és elhagyja a Földet.
Szegény bolygónk sorsa... mit sem fog változni. Ebben az állapotban fog maradni több ezer vagy tízezer éven át sajnos. Különös fajok tűnnek elő a ködből és nem barátsággal fognak fogadni minket. Ugyanakkor hamar meg fogjuk szokni az új Életet. Hamarosan két pártra fog oszlani kicsiny kis lakosságunk... és mindkét út helyes, de csak az egyikben távozunk. Ha akarod, megváltoztathatod a jövőt, de ne feledd: „Bárhogy alakítsd is a jelent és a jövőt, te mindig ugyanaz maradsz.” Ezen semmi nem változtathat.
Kriun, nyugodtan menjetek el Svájcba, ha valóban ezt akarjátok, de ha elmentek rövidke boldogság után, sok szenvedés és egy még hosszabb út fog várni rátok. Ralion segít neked, hogy megtudd, mire vagy képes és hogy mire számíts.
Ralion odalép Látóhoz és a halántékára helyezi kezét, azután engem is megérint. Átsuhan előttem rengeteg kép és emlék, olyan különösek, mind zavaros és néha kivehetetlen.
Letörlöm kardomról a vért és odafordulok Hielhez:
- Végre, indulhatunk. Azt hiszem Látó, elérkezett a búcsú pillanata.
- Ápoltunk téged, amíg fel nem épültél, Megmentettél minket. Önzetlen cselekedeteddel elnyerted bizalmam. Nyugodt szívvel bocsátalak útra titeket, mert úgy hiszem, még találkozni fogunk, kevesebb, mint egy emberöltő múlva.

Azzal elindulunk a messzi Svájc felé, ahol még ép a környezet. A kilépés most sem kellemes A levegő nehezen áramlik a tüdőmbe. Mintha a valóság olyan lenne, mint a Messzi. Látó emlékei elég ijesztőek, ha valóban igazak a látomásai, az utunk épp oly kalandos lesz, mint Zalerath hajszolása.