Vampire Heart - XII. rész Az új lakók

Valaki kopogott a koporsómon. Eleinte visszakopogtam, majd miután végképp nem akart aludni hagyni, fölcsaptam a fedelet, telibe arcba ütve ébresztgetőmet. Dracot.
- Ez mire jó? – kérdeztem a földön fekvő testtől. Nem válaszolt. Visszafeküdtem és aludtam tovább. Aludtam volna tovább, ha életem méze föladja. De nem tette.
- Dez!! Mondanom kell valamit!
- Mit? - mormogtam.
- Az ikrek végleg nálunk fognak lakni.
- Hurrá. HOGY MI?! – csaptam ki a fedelet megint. Drac ezúttal készenlétben állt – távolabb.
- Neee…!
- De.
- Miért?
- Beszéltünk róla, és arra jutottunk, hogy végülis nem zavarnak, és maradhatnak.
- Ezt nem hiszem el. És koporsó, vagy ilyesmi?
- Elszoktak tőle. Meg szerintem már bele se férnének.
- Pfu.. – fújtam el a hajam az arcomból. A szekrényre néztem, Drac pedig toleránsan kivonult.
Fekete miniruha, fekete, rózsás harisnya és fekete sál. Rendbetettem a hajam és lementem. Drac és az ikrek az asztalnál szórakoztak, hátrébb Dan és Dave sutyorogtak. Volfram a ruhámra nézett;
- Gyászolunk?
- Igen, a békét ebben a házban – válaszoltam csípősen – és a türelmemet – csatoltam fel a csizmám. Danék csak néztek. Aztán szorgalmasan sutyorogni kezdtek.
- Hova megyünk? – Volfram újabb elmés kérdése.
- Kukutyinba zabot hegyezni?
- Vagyis vadászni – fordította Drac, és felállt.
- Az lesz az.
A tar fejűek követték a példáját, és vonakodva bár, de a másik kettő is. Sok már a nép ebben a házban…

Kiléptem az ajtón. Esti szellők lebegtek, a levegő azonban meglepően langyos volt. Elrúgtam magam a földtől, és működésbe léptettem évtizedek óta megunt, otromba szárnyaim. A városban már nem repkedtünk, így a várt körülvevő évszázados, kukoricaföldnek indult erdőben kellett mindig leszállnunk. Sajnos sokan ezt az erdőt is be akarják építeni, és a várat turistalátványossággá tenni. Ez az, amit én semmiképpen nem fogok engedni.
Miközben az utcákon haladtam, folyamatosan az járt a fejemben [mint minimum szűk 200 éve folyamatosan], hogy az emberekre rápillantva vajon melyik lehet a rokonom. Néha észreveszek hasonlóságot, de olyan hihetetlennek tűnik, hogy egy vadidegen ember tulajdonképpen a rokonom volna…
- DEEEZ!

Az ikrek fejezik ki nemtetszésüket magányra vágyásommal szemben.
- Dez, merre fo…
- Csend!
- Dez, mi felvállaljuk! – húzta ki magát Russel.
- Én nem. És erről, ha muszáj majd még beszélünk, de nem itt és nem most – magyaráztam izmos hasfalának – most pedig menjünk. Amúgy meg nem édesmindegy?
- Gondoltuk, együtt leszünk…
- Miért lennénk? Megtanultatok már itt tájékozódni…de ha Drac elvállal titeket… - sandítottam életem mézére, és rámosolyogtam – bár azt erősen kétlem.

Megfordultam és továbbmentem. Egy kultúrált nevén italozó, egyszerűbb nevén kocsma a célpontom. Bár talán a kocsma lehetne a kultúráltabb neve…
Drac utánam jött. Értette a célzást.
- Miért akartad, hogy veled jöjjek?
- Mondd csak, mikor voltunk mi utoljára együtt? Vadászni… - susogtam a fülébe.
- Igaz, igaz, régen… akkor ma együtt megyünk?
- A kocsmába legalábbis… - kacsintottam rá.
- Persze, és egy jobb férfi kedvéért megint itt hagysz…
- Valószínű.

Beültünk. Már belépésünkkor kifigyelt minket egy fekete, hullámosabb hajú férfi. Én is gyakrabban rá pillantgattam. Drac nagyon örült neki.
- Mi lenne, ha te is kifigyelnél valakit?
- Próbáltam. Nincs senki érdekes nőnemű.
- Akkor kövesd a példám – keress egy férfit – álltam föl, és odamentem az íjászhoz. Látni lehetett rajta, az izmain.
- De…
Lehuppantam a férfi mellé.
- Üdv. Mi a neved?
- Oh, hirtelen vagy.
- Nem annyira. Csak kíváncsi – mosolyogtam rá. Szelíden, persze.
- Thomas. A tiéd?
- Dez.
- Nem sokat láttalak errefele.
- Én annál inkább. Amúgy meg sokat járok be a városba – majdnem minden este.
- Nappal miért nem?
- Dolgozom.
- Hol?
- Hát… ez titok de… a várban – hajoltam át az asztalon.
- A várban?! Mit csinálsz te ott?
- Az uramat szolgálom.
- Élnek még ott?!
- Persze! – ültem vissza – Miért ne élnének ott?
- Nem tudom… senki nem volt ott mostanság.
- Az uram nem szereti a látogatókat. Esténként a szolgálóit sem tűri meg a várban, ezért jövünk ki mindig a városba.
- Többen is vagytok?
- Még jó! Szerinted egymagam el tudnám látni őt?
- Ez igaz… nagyon zajos ez a kocsma, nincs kedved elmenni valahová?
- De, miért ne.

Felálltunk, fizetett és kimentünk. De aztán látva a kínálatot, felajánlotta, hogy menjünk az ő házába. Ráhagytam.
Lehuppant az ágyra.
- Gyere te is, nem harapok.
- Én igen…
- Hm? – hajolt föl cipője babrálásából. A térdére ültem.
- Én igen – ismételtem el.
Értetlen fejjel nézett rám. A nyakához hajoltam, és csókolgattam. Ő a hátamra tette mindkét kezét, majd a derekamra csúsztatta őket.
Megcsalásnak minősül ez? Hisz ez csak az áldozat becsapása…
Eldőlt, és magával húzott. Följebb ültem, az ágyékára, és pár csók után belemélyesztettem a fogaim a nyakába. Ordítani próbált, de nem volt ereje hozzá.

Sokáig szívtam a vérét, kiélveztem minden egyes cseppet. De vége kellett, hogy legyen – ezt sajnálkozva vettem tudomásul. Övéből kivettem egy kisebb nyílvesszőt, és a szívébe döftem, majd rákulcsoltam a kezét. A hajával elrejtettem a sebeket a nyakán, majd eltűntem. A Fő utcán sietve, elkaptak az ikrek.
- Mondd, hogy képzeled, hogy eltűnsz? Nélkülünk? Egy férfival? Drac pedig halálra aggódta magát…!
Drac épp addigra ért oda, és értetlenül körbepislogott neve hallatára.
- Már nem az a 17 éves lány vagyok, aki épp hogy átváltozott – hajoltam Russel arcába – öregedtem néhány évet.