Anyu!

Anyu!
Eltörött a játékom. Olyan kis egyszerű volt, amit szét lehetett szedni. És te újra, és újra összeraktad nekem. Emlékszem egyszer elvették. Még az óvodában. Elvette az óvó néni. Mert mindig azzal játszottam. Nem figyeltem másra, csak őrá. Nem tudtam levenni róla a szemem. Csodáltam, ahogy a kezemben tartottam. Olyan furcsa volt fogni azt a kis műanyagot, melyet a te finom kezed újra, és újra összerakott nekem. Be kell vallanom, önző voltam. Nem adtam oda a társaimnak. Beszéltek hozzám, ajánlottak érte más kincseket. Az ő játékukat. Nem kellett. Hívtak játszani. Hívtak, hogy menjek velük a sárga mászókára, és a piros hintához.
Nem mentem. Nekem csak az a játék kellett, amit te adtál nekem.

Eztán már nem hívtak játszani. Ott ültem a sarokban, a többektől távol. Csak játszottam. Néztem, és csodáltam. Néztem, de nem tudtam elhinni, hogy ott van a kezemben.
Bocsáss meg Anyu! Nem hittem neked. Nem hittem, hogy más játék is lehet ilyen csodás. Nem hittem, és nem is szerettem, ha mások játszani hívtak. Azt hittem, hogy el akarják venni. Ellopták volna, hidd el nekem Anyu! Féltem, nem bíztam bennük.

Egyszer egy nap az óvó néni elvette. Azt mondta, hogy elég volt. Ne játsszak vele többet. Azt mondta, hogy menjek ki én is az udvarra. Játsszak a többiekkel. Én akkor sírtam, de a néni nem adta vissza. Dühös voltam. Azt hittem, hogy ő is a kincseimre vágyik. Bocsáss meg nekem, Anyu!
Sírtam, és közben rád gondoltam. Jössz, és elveszed a nénitől. Megvéded a játékomat. De nem jöttél aznap értem az óvodába. Apu jött elém, és én még mindig sírtam. Apu nem vette vissza a játékomat, amit tőled kaptam. Elmentünk, és a játék ott maradt. Nagyon fájt, de apu csak nézett komoran maga elé. Hiába kértem sírva-ríva. Ő csak fogta a kezem, és mi elmentünk Haragudtam rá. Most már nem teszem. Bocsáss meg nekem Anyu!
Látod, azóta már felnőttem. De az a játék még mindig a kedvencem, amit egyszer te adtál nekem.

Képzeld, egyszer elmentem az óvodába, és elkértem a játékomat. Az óvó néni szépen, kedvesen mosolygott, és előhalászta a fiókból az én kedves kis játékomat. Odaadta a kezembe, és én fogtam. A néni még valamit mondott. De én csak néztem a kis aranyost. Néztem, ahogy a kezembe simul. Néztem, és sírtam. Egy kissé megkopott. de én még mindig szeretem.
Egyszer az egyik nap szétszedtem. Bízva abban, hogy majd összerakom. De képzeld el, Anyu, nem bírtam összerakni. Valami eltörhetett. Próbáltam, az emlékeimből előidézni, hogy te miként is raktad össze. Nem ment.

Sajnálom Anyu, valami eltörött. Gyere és segíts, rakd össze nekem. Gyere, ne menj el... Hiányzol. Hiányzik a kezed, az a finom kezed, ahogy összeraktad nekem. Hiányzik az arcod, ahogy rám nevettél. Hiányzol. Hiányzol nekem...Anyu!

Szabó Sándor.