Vampire Heart - XIV. rész Emlék

- Mégis mit gondolsz? Otthagyom Kloét, csak mert rögeszméd, hogy nem vagyunk együtt? – üvölti Dan Drac arcába.
- Tedd tanítványoddá – válaszolja életem méze higgadtan – Nem nehéz, és akkor mind együtt lehetnénk.
- Meg te zakkanva? Megtudná, úgy otthagyna, ahogy Helga!
- Akkor? Akkor nem lehet olyan erős a szerelmetek… hagyd ott. Dan, együtt kell maradnunk.
- Már miért kéne?!!
- Nem pusztulsz bele…
- De igen! Te hagyj minket! Évszázadoknyi együtt töltött idő után a magunk útjait akarjuk járni! Hisz Belizár is megmondta, pont neked; „Inkább éljetek távol egymástól, békében, mint egymást öljétek, összekötve.” Ő tudta, milyen vagy! Nem vagy képes elszakadni tőlünk! Drac, nőj föl!!
- Dan, szükségünk van egymásra… szerintem.
- Dave?
- Én ma megyek el. Szívesebben vagyok Liával…
- Menj – sóhajt Drac lemondóan.
- Persze, neki meg ennyivel elintézed! Akkor én… egyáltalán, mióta vagy te a főnök?
- Dan, nem veszed észre a kettőtök közti különbséget? Hogy Dave és te hogyan jelented be az elköltözéseteket?
- Mióta vagy főnök?!!!
- Nem vagyok. Ti tekintettetek mindig annak…
Dan csak fújtat Dave hátat fordít, és kimegy. Kint egy kocsi várja, mellette Lia.
Dan ezen teljesen megütközött.
- Liáék viszik el Davidet innen?! Itt mindenki hülye? Föltolt minket? Ez nem lehet igaz!
- Dave nem tolt föl minket. Lia felnőtt, és elköltözik a városból. Senki sem tudja, hogy Dave- vel megy.
- Én is megyek! El ebből a városból, de talán még messzebbre! Rohadtul nem kívánok veletek egy levegőt szívni!!!
Daniel becsapja maga mögött az ajtót. Az ablakban még látni tombolóan menekülő sziluettjét. Aztán az is eltűnik…

Felültem. Koporsóban való fekvésemet tekintve ez szerencsétlen döntés volt, két koppanás kíséretében visszahanyatlottam. Szuszogva hevertem. Nyugalom. Csak álmodtál…
Nagyon sokszor visszaálmodom ezt a jelenetet. Amikor Dan és Dave elköltözik.
Szuszogva hevertem a koporsómban. Már ez sem volt a régi – kemény és kényelmetlen. Vagy csak eluntam… ahogy Drac.
- Dez! Mi a fenét művelsz? – nyitott be életem keserűsége – Jézus! – és elrohant.
- Mi az? – szóltam utána. Valami meleg csorgott le az orromon. Odakaptam – vér.
Drac is visszatért, és valami büdös izét szorított a fejemre.
- Au!
- Ne ellenkezz. Vérzel. Én meg ugrok…
Elnevettem magam.
- Vámpír nem ehet vámpírt…
- Kit izgat? És ha én meg akarlak enni?
Felkapott, és letett az ágyra. A sebem percek alatt begyógyult, ő pedig már a nyakamban babrált.
- Drac, Drac, nyugodj meg…
- Képtelen vagyok – emelte ki a fejét a ruhámból – ha velem vagy, képtelen vagyok!
- Akkor miért akarsz meghalni? – haraptam meg az orrát.
- Valahogy kötelesség… de most ne beszéljünk erről… egyáltalán ne beszéljünk…

Drac mellettem szuszogott. Szálkás felsőtestén semmi takaró. A pirkadat fénye hamarosan eléri…
- Drac…szívem – nem szívesen bár, de hangosabban kezdtem keltegetni – Drac!
- Mi…mi az?
- Reggel van. Menned kell.
Felkönyökölt.
- Úgy csinálsz, mintha a szeretőd lennék, és bújtatnod kéne.
- Az vagy, és bújtatlak – a nap elől.
- Oh… - villámgyorsan felöltözött, megcsókolt. Visszahúztam – nem lehet…
És kiment. Itt hagyott. Ahogy hamarosan végleg itt hagy…
Kedvetlenül visszadőltem. Nekem nem árt a fény…