Az őrzővédő (8. fejezet)

8. fejezet: Az Élet csak most kezdődik...

Eltelt egy nap, jó kedvvel ébredek.
- Eljött hát az ideje, hogy mindent megtudj! A meteorban olyan reagens anyagok voltak, melyek kölcsönhatásba léptek a széndioxiddal, jelentősen csökkenteni lehetett volna a károkat, ha a környezetszennyezést megállítjuk. Most az egész Földet egy nagy mérgező massza borítja. Inkább légnemű, de sokakra nézve halálos. Valószínűleg most te is úgy érzed magad, mintha a szemedet marná a sav és ólmot lélegeznél be. Én Látó vagyok, ő itt mellettem Hiel. Még van pár ember, akit nem láttál: Aul és Ralion. Hiel képessége, hogy meg tud gyógyítani bármit és bárkit. Aul, ő mindent lát, bár igaz vak. Valószínűleg az aurájával érzékel mindent. Ralion képes képeket közvetíteni telepátiával. Én a jövőbe látok...Neked mi a különleges képességed?
- Nem tudom, valószínűleg az, hogy nagyon jól harcolok.
- Hát ezzel itt nem sokra mész.
- Tudom... Mennyien feküdnek még így álomban, mint én nem rég?
- Körülbelül nyolcvanan, de egyre több nem halott egyén érkezik hozzánk.
Tényleg szörnyű itt lenni. Meglehetősen nehéz felfogni a dolgokat.

- Nektek mi a célotok itt, mit csináltok?
- Élünk... ennyi nekem bőven elég.
- Értem, és táplálékot honnan szereztek?
- Ha itt ilyen rossz bent, akkor kint már csak egy kicsivel rosszabb és elvétve lehet találni néhány bogyót vagy magokat. Ha nagy szerencsénk van, még igazi terméseket is találunk, de ez nagyon ritka.
- Van itt lehetőség valami szórakozásra?
- Hát mivel már több éve Élünk így, ezért Hiel készített néhány táblajátékot, lehet sakkozni vagy dámázni.
- Ennyi?
- Igen, egy szóval sem mondtam, hogy izgalmas itt Élni. Ha igazán nagy izgalmakra vágysz, felderítheted a kinti világot. Végül is néhány ország még teljesen ép. Svájc hegyei között még szerintem normálisan Élnek. Mivel nincs semmi járművünk, gyalog kell, hogy menj.
- Hát ezzel még inkább várnék egy kicsit.
Közben Hiel elhív, hogy beszélni szeretne velem négyszemközt.
- Kriun, hallom, hogy Látó elmondta neked is, hogy bármikor elhagyhatjuk a helyet.
- Igen, neked van hozzá kedved?
- Van, de lenne számodra egy kis feladatom. Nem is olyan messze van itt egy erdő, legalábbis valaha az volt. Az a baj, hogy a meteor nem csak a környezetet borította föl, hanem az állatvilágot is. Az állatok megvadultak, már akik Életben maradtak. Arra kérlek, hogy nézz utána, mi van abban az erdőben, mert még régen, pár éve ott ragadt a barátnőm, és most már nem tudunk utána menni, viszont te valószínűleg jól harcolsz és el tudnál bánni néhány vadállattal.

- Megnézem, mit tehetek, de nincs itt egy fegyver, történetesen egy kard vagy kés, vagy valami?
- Összesen egy késünk van, de erre nagyon vigyázz!
- Jó, akkor utánanézek, merre van ez az erdő?
- Észak- keletre van az atombunkitól.
- Kösz, akkor indulok is... Vagy várj csak!
- Igen?
- Hogy-hogy ott ragadt a barátnőd?
- Hát erről nem szívesen beszélek, de a kedvedért elmondom. Tudod, mi azok közé tartozunk, akik az utolsó pillanatban szereztek tudomást a meteor becsapódásáról. Körülbelül akkor, mikor már elsötétedett felettünk az ég, nem is hittük, hogy igazak a jóslatok. Tudtuk, hogy itt van a menedék, az utunk az erdőn keresztül vezetett. Már akkor is Élet párti voltam és egy állat megharapta, miközben futottunk át a rengetegen és... Tudtam, ha visszamegyek segíteni, én már nem érek be, nem sokáig hezitáltam, végül úgy döntöttem, hogy berohanok a bunkiba. A bejáratig értem. Amikor felébredtem, a barátnőm nem volt sehol... nincs rossz előérzetem, mert tudom, hogy meghalt, ha nem így lenne, akkor már megkeresett volna, gyáva voltam, de most már sajnos elvesztettem örökre, az Életet választottam a szerelmem helyett...

Látó kienged a menhelyről és útnak indulok, az erdő nincs messze, párszáz méter. Amint kiteszem a lábam a menedékből, az örökös fájdalom a sokszorosára nő. A szemem mintha savban úszna, állandó fájdalom gyötri az egész testemet. Gondoltam, hogy ilyen szörnyű lesz. Erőt veszek magamon és elindulok a fák felé. Kicsit félek. Annyira nehéz elhinni, hogy minden odaveszett, hogy most már az egész Életemet ezen a menhelyen kell letöltenem. Nem törődöm bele a sorsomba, lehet, hogy a jövőt nem tudom megváltoztatni, de a jelent azt igen!

Sötétség... akármerre nézek, sötétséget látok, néhol egy-egy pislákoló fény. A nap melege kihunyt, illetve a melege csak néhány helyen tud áthatolni a kavargó, fertőző masszán. Ahogy egyre közeledek az erdőhöz, úgy erősödik a szél süvöltése. Mégis van valami megnyugtató ebben a helyben, talán az, hogy valaha itt Éltem, valaha mind itt Éltünk, miért... miért kellett tönkretenni? A válasz egyszerű: Az emberek nem tudják betartani a mértékeket és mohók, hah... hát most azok, valahol a pokol fenekén égnek. Mi megtaláltuk az Élet titkát, hát ezt érdemeljük? Én választottam ezt az utat. Mértékletesen Élek, de milyen árat fizettem ezért? Lemondtam minden jóról és szépről. Ráadásul most még az Élet is keserű. Ezek a gondolatok nem hagynak nyugodni.

Az erdő mélyén még nagyobb a sötétség és a hideg. Egyetlen késsel az oldalamon valahogy nem érzem magam biztonságban. Lépek egyet... a száraz avar nem állja meg hang nélkül mozgásomat. Hirtelen egy bizarr morgó hangra leszek figyelmes. A gerincemen végigfut a hideg, majd a nyakamnál, mintha jól végezte volna dolgát, „kiszökik”. A fejemet rögtön a hang irányába mozdítom... Nem kell sokat várni és egy szempár is elővillan a sötétből. Még egy lépés... a száraz gallyak recsegnek a talpam alatt. A fenevad már észrevett. Megint elhagyom magam, és átadom magam az ölés örömeinek. Egy farkas ugrik elő a bozótosból. Rám veti magát, de én időben félreugrok.

A második ugrása már közel sem ilyen hatástalan, amint elrugaszkodott a talajtól én átdöftem a kést a fején, de az ő karmai is mély sebet ejtettek a mellkasomon. Bűz terjeng a sötét rengetegben, hullaszag ez. Tanácstalanul sétálok az erdőben, míg egyszer csak egy emberi koponyát pillantok meg a félhomályban. A köd átjárja az egész testemet, mintha ólmot lélegeznék, már megint, pedig a menhelyi levegőt kezdtem már megszokni, de ez sokkal rosszabb. Odasietek, egy női holttest hever a talajon. Valószínűleg sokáig dulakodhatott valamivel, sok seb van rothadó hulláján. Legyek lepik el, meg hangyák... bekapcsolódott az Élet nagy körforgásába. Egyszer csak egy papírcetlire leszek figyelmes. Egy üzenet darabkája: Hi... szere... ezen a cetlin csak ennyi van.

Körbenézek és észreveszek még egy papír fecnit: Mindjárt itt a mete... Már nincs messze az ato... rábukkanok még egyre: el... tlek... Még nyolc-tíz ilyen cédulát találok, mind hasonló üzenetfoszlányokkal, talán Hiel majd tud vele kezdeni valamit. Már éppen kifelé indulnék, amikor halk morajlásra leszek figyelmes. Az érzékeim azt súgják, hogy fussak. Egy perc sem telik el, amikor a rengetegből előugrik egy medve.
- Egy medve!?

Hatalmas kiáltást hallat, majd elindul felém. Nem állok le harcolni egy medvével... inkább eliszkolok. Nem is tudtam, hogy egy medve akár negyven km/h-s sebességet is képes elérni, szerencsére az erdő szélénél, nem követ tovább. A seb a mellkasomon egyre jobban sajog. Épp hogy beérek a menedékre, azonnal elájulok.
Egy ismerős helyen ébredek... Fekete minden, talán ez a hely a kulcs az álom és valóság között? Látom, ahogy a kék fény elhagyja testem és újra szabadon lüktet.
- Kriun, végre, hogy felébredtél, már több napja kómában feküdtél.
- Te vagy az, Kó?
- Igen, emlékszel, mikor megölted Zalerathot?
- Persze!
- Hát, gondoltam kihozlak onnan, és képzeld: Zöld újra a régi, leszámítva a lakosokat. Most hogy Zalerath nem garázdálkodik a környéken, az egész világ gazdasága fellendült, boldogan Élünk.
- A szellemek, ők felszabadultak?
- Igen, azok a lelkek, Zalerath áldozatai voltak.
- Á, a régi kardom, hadd forgassam meg...
A fogása a régi, hangja úgy süvít, mintha csak egy könnyed kard lenne. Családot szeretnék alapítani. Megkérem Kót, hogy legyen a tanúm, ha megházasodnék valakivel. Gondolom, ő is szeretne már valakivel közelebbről megismerkedni.
- Kó, hősiesen küzdtél az oldalamon... ha gondolod, hazamehetsz.
- Én is így terveztem, nekem otthon van családom, már biztosan várnak, azért ugye majd meglátogatsz?
- Persze, legkésőbb pár éven belül.
- Köszönöm, Kriun, igazán jó volt veled kalandozni, ha nem vagy, talán nem lennék ilyen híres. Majd még látjuk egymást!
- Az biztos!

Kimegyek a kórházból, egész szép lett az „új” Zöld. Valóban sok ember költözött ide, és jól mennek a dolgok. Hősként ünnepelnek, mindenki mosolyogva köszön rám, nem csodálom. Zalerath seregeivel leszámoltak, és a vezérük is meghalt, de vajon most tényleg biztonságban vagyunk?

Már nem merem elhinni... már nem merem elhinni. A messziiektől szép volt, hogy eljöttek segíteni Zöldnek, egyedül semmit nem értek volna. A harci képességeik valóban világrengetőek. Tudom, hogy hamarosan felébredek, és a menhelyi ágyban fogom találni magam, vagy mégsem? Végül is, csak rajtam áll, hogy melyik Életet választom, de inkább a valósággal szeretnék szembenézni, mint egy álomvilágban Élni hamis Életem. Csak idő kérdése, és visszanyerem az Életet...