Történetek

Ölelése hideg és tartózkodó volt. Nem lökött, nem tolt el magától. Éreztem teste melegségét, mégis fagyos jégcsapként állt mellettem. Nem volt benne semmi érzelem, semmi kedvesség. Nem tolt el, csak hagyta. Hagyta, hogy az utolsó vele töltött pillanatokat magamba szívjam mielőtt elengedne...

És még most sem tudnám megmondani mi volt az… Nem olyan volt, mint a többi lány. Nem is olyan, mint egy emberi lény. Senkinek sem jutott eszébe a visszahúzódó jelzővel illetni, pedig alig szólt egy szót, ha a gimiben bárki kérdezett tőle valamit, csendesen, de nagyon jól érthetően, és egy szóval felelt. A hangja is különös volt, talán azért, mert olyan keveset hallottuk...

Volt már úgy, hogy ültél a buszon és álmodoztál? Ha igen, te miről szoktál? Egy csinos nőről, esetleg férfiról? Egy sportkocsiról amit megláttál? Én egyikről sem. Ha nem kell valamire koncentrálnom (munka, problémák stb.) akkor olyanról szoktam ami csak a képregényirók fejében születik meg: kézből előugró energiapajzs, lézerszem, epikus küzdelmek a jó és gonosz között...

Tegyük fel, hogy írsz. Írnál. Valami szívből jövőt, szívhez szólót. Valami személyeset, mégis titkolózót. Valami meghatót és mégis humorosat, amiben rólad szól, és mégis másról, valami egyedit de besorolhatót. Egy napodat, amiben az életed van. Egy percedet, amiben az idő csak úgy tolong...

Mi az a kentaur? Ki találta ki? Mi ihlette rá? – ezen gondolkoztam, és eljutottam a válaszig, ami igazából teljesen egyértelmű és minden lovas szeme előtt ott van, mégsem látják meg.
Rájöttem, hogy te is lehetsz kentaur, de egyedül nem vagy képes az átváltozásra… Kell még valaki. Persze az alsó feled, a ló…

A férfi hamar megérezte a lángok melegét, még kétségbeesettebben próbált szabadulni, még jobban ficánkolt, aminek az lett az eredménye, hogy a karja kiszabadult, de a hurok rögtön megszorult a nyakán… Rángatózott, remegett egyre lilult majd végül kibuggyant kékre vált nyelve és nem mozdult többé. A narancsvörös lángok már egészen körbenyalogatták a himbálózó holtestet, betöltötte a helységet a megpörkölődött hús émelyítő bűze…

Ásóval jött értem. Micsoda világ! Még egy védtelen répa sem lehet biztonságban!
Elszakított szülőföldemtől. Kiszabott az otthonomból. Aztán bele rakott egy kosárba. Odabent sok hasonló sorsú áldozattal találkoztam, mint amilyen én is vagyok. Aztán még több répát tett be, ebbe a börtönbe. Míg olyan sokan lettünk, hogy az már felért egy répakínzással. Egymást vigasztaltuk, hogy biztosan nem jutunk a „vágóhídra” (vágódeszkára)...

Megöleltem. Kitört a sírás belőlem, szorítottam, ahogyan tudtam. Ölelése hideg és tartózkodó volt. Nem lökött, nem tolt el magától. Éreztem teste melegségét, mégis fagyos jégcsapként állt mellettem. Nem volt benne semmi érzelem, semmi kedvesség. Nem tolt el, csak hagyta. Hagyta, hogy az utolsó vele töltött pillanatokat magamba szívjam mielőtt elengedne...

A cselekedetet, ezt a feszült kézfogást, misem tetézhetné, mint a még feszültebb és izgalmasabb bátortalan csók, ami olybár régóta váratott magára, elérkezett. Milyen hihetetlen, hogy nem lopott, hogy nem hág át egy szabályt sem, hogy egyszerűen csak egy csók, rövid, érzékeny, felemelő. És mire Emma újra kinyitotta a szemeit, az után, hogy megint kútba ejtette az elveit, szikrányi mosollyal , és azzal a megmagyarázhatatlan megérzéssel bajlódott, hogy képtelen volt, képtelen lesz erre a...