Rája napló (Részlet II.) -A hétfőBŰN-

Az akció hétfőn reggel indult. Már hosszú napok óta készültem rá, de még sem tudtam elfogadni a valóságot. Az egyetemi konferenciák, mint események, egy szinten voltak egy romantikus vígjáték megnézésével, vagy 3 órányi rádió kabaré végig hallgatásával. Totális időpazarlás. Áltattam magam a „felkészültséggel”. Sem kedvem, sem energiám nem volt az egészhez. De átnyúltak a fejem fölött, és nagyobb, sötétebb erőknek engedelmeskedve tettem a dolgom. Hajnali ötkor kellett kelnem, ami nem vészes, ha hozzá vagy edződve a reggelekhez. De halálos tud lenni azokra nézve, akiknek a délelőtt csupán abból a fél órából áll, amit további fetrengéssel töltenek és várnak, míg a kis mutató átkúszik a 12-es szám felett. Én határozottan ezek közé tartoztam.

Az ébresztő telóm csengése kegyetlenül verte bele a fejembe: ez a nap úgy ahogy van, el van cseszve. Teljesen egyetértettem. Kikecmeregtem a buszmegállóba, persze késésben voltam. A közvetlen busz járatot meglátva, kedvem lett volna felordítani: „Ti rohadt spiclik, ez direkt volt ugye?” Természetesen egy szabad hely sem volt. Táskás szemű sorstársak tucatjai nyomorogtak téli kabátokban, egymásnak préselve, mint a szardellák. Gondolkodtam rajta, hogy lerángatok néhányat, kicsit megrugdosom, tudva, hogy úgysem fáj nekik a sok táska és meleg cucc miatt. Kéjes fejfájás közepette ballagtam át a másik buszhoz, ami üresen tátongott, hiszen fél órás kerülővel érte csak el a célvárost. Igaz, így késésbe kerültem, de köptem rá. Nálam a részeredmények is számítanak, és az, hogy a buszon voltam, mindenképp felért egy „checkpoint”-tal. De korántsem dőlhettem kényelmesen hátra az ülésen, átaludni a következő másfél órát… nem… ugyanis kifogtam egy beteg állatot, aki pont mögém ült be. Szó szerint beteg volt.

Némi részvéttel vegyes sajnálat kúszott a mellkasomba, de csak addig, amíg a hülyéje, el nem kezdte ütemesen rugdosni a háttámlám, percenként lekevert magának egy maflást, és válogatott szidalmakkal kommentálta minden másik utas leülését. Perceken belül kiderült ki itt a balek. Én. Minden más normálisan ingázó tudta mi a szitu, tudták, hogy a faszinak ott a helye. És kurvára a közelébe sem ültek. Valószínüleg ez cseszhette az ürge csőrét is, mert akárhányszor csak megálltunk egy új utast felszedni, aki inkább állt végig az egy órás úton, minthogy a „psycho” közelébe üljön, barátunk irdatlan verekedésbe kezdett önmagával, én meg reflexszerűen mégis óvatosan vettem kezembe a bicskám, és helyezkedtem olyan pozicióba, hogy a nyakának ugorhassak. Túl voltam az Önsajnálaton, a harc heve magával ragadott. Tudtam, ez nem az a fajta rizikós szitu, amelyet túlreagál az ember, és megpróbálja játszani a „survivort”. Ez komoly volt. A faszi kb. öt doboz 0,33 borsodi sört gurított le úgy 25perc leforgása alatt a hátsó ülésen, ami tudatosította bennem: ha neki is esem, ez nem fog fájdalmat érezni. A torkának kell mennem. Egy ütés, egy szorítás, csak addig, míg az agy nem kap elegendő oxigént, és pár pillanatra elájul. Akkor aztán megdolgozhatom rendesen. Nem fogom kímélni.

Szerencsére nem került sor tettlegességre, de az volt életem legkimerítőbb utazása. Örültem, hogy megszabadulhattam a tipikus száraz hőség fogságából, meg a beteg pszichopaták markából. A hideg szél józanítólag hatott, és rádöbbentem, hogy a neheze még csak most jön. Végig kell ülnöm hatszor másfél óra dögunalmat. Ez kurávra zsibbasztóan hatott, és azt kívántam bárcsak téptek volna szét a buszon. De beültem, és végig szenvedtem pár órát. A legutolsó sorban ültem, ez afféle kispad volt, olyan játékosok gyűjtőhelye, akik soha nem fognak a pályán labdába rúgni… és nem is akarnak. Mindenki beszélgetett, laptopozott, páran aludtak, jómagam egy harmadrangú sci-fi regényben mélyültem el, de olyan lapos irodalmi értékkel bírt a mű, hogy 10 percenként bevágtam a padba és megfogadtam, amint elolvastam felgyújtom.
A változást az utolsó óra hozta meg. Már fél lábbal és teljes lelki (és mentálpszichológiai értelemben véve) tudattal a hazatérés utáni dolgokon járt az eszem, ám „tanárbánk” gondolta, még utoljára felpörgeti a partyt, így bedobta a beszélgetésbe a legutóbbi dolgozataink eredményét. Mondanom sem kell, kiváló dolgozatot adtam be. Mind tartalmilag, mind szerkezetileg, mind stilisztikailag kifogástalan volt. Egy csillagos ötös, ami végtelenül ritka ennél a tantárgynál, hacsak nem vagy olimpiai bajnok, vagy egy kibaszott minta mókus. Egyiksem vagyok, mégis úgy éreztem, megkaphatom az áhított vizsga előtti jegyet, és kezemet magasba emelve adhatom a világ tudtára: „Igen, egy újabb büntetőt értékesítettem. Nálunk a vezetés.” Szóval a cucc a helyén volt. Csupán egy apró gond volt vele: hogy nem az enyém volt. Kicsit lapos csattanó, de igaz. Röpke 12 percig tartott összedobnom a dolgozatot: 3 perc volt a keresés, kb 20 msp a letöltés a netről, és nagyjából 8 perc 40msp lehetett mire átirtam a nevemet rajta és egyébb adatokat. Ezekután nem meglepő, hogy feszültem vártam a „boss” beszámolóját. A névsor lassan haladt, több helyen egyet-nem-értő hurrogás hallatszott akárhányszor csak felhangzott a mondat: „Új dolgozatot írhat…” Nekem is megcsappant kissé önbizalmam, ahogy közeledett felém a névsor, kezdtem érezni, hogy korántsem biztos, hogy akarom hallani, ahogy: „Gratulálok X. Y.! Öné ez egyetlen elfogadható dolgozat, várom szakmai gyakorlatra, sőt beülhetne vizsgáztatni is mellém…ez a sok szarfaszú tanulhatna magától!...” Az lehet. Az internet mire való bazzeg?
Feszültem húzodtam egyre lejjebb a padba, szerencsére bárki, aki tudta a nevem, az vagy nem volt ott, vagy az első sorban stréberkedett. Igen. Stréberekkel is haverkodom. „Know Your Enemy!” Aztán felhangzott: „Tisztelt xy!” Még hátulról is láttam, hogy apró félmosolyra húzódott a szája…de akkor még nem tudtam minek tulajdoníhatom ezt. Nem ömlengett a dolgozatról, csak annyit mondott, óra után vár egy kis megbeszélésre. Felrémlett bennem egy rémkép a múltból. Gimnázium, biológia óra. Felelés. Téma? A férfi nemiszerv. Felkészültség nulla. Alapfokú anatómiai ismeretek megléte. Pozitív. Ami bőven elég az öthöz. A dillema? Égni, mint a Reichstag 30 diáktárs előtt, ahogy elemzem a merevedést és az ejakulációt, vagy becipkázni egy karót. Akkoriban még voltak ilyen problémáim. Nem tudom miért, de valahogy ezen az emléken rágódtam az óra végéig. Aztán jöt a beszélgetés. Úgy kúsztam az első sorba, mint valami áruló. Láttam a szalagcímet az egyetemi fórumon: „A dezertőr. Újabb átállás az ellenséghez. Vérdíj: 2 melegszenyó a büfében.” Szinte éreztem a többiek követő tekintetét. „Ő az.„ - suttogták. Tudták. És tudták, hogy én tudom, hogy ők tudják. Ezt már sehogy sem úszom meg. Vagy meglincsel a csöcselék, vagy a tanár tép szét darabokra. Nem tulzok. Ahova én járok ott nem közkedvelt figura leszel, akit mindenki megkeres és tippeket kér, meg korrepetálást. Inkább besorolnak a tanársegédek kasztjába, és ha ott vagy akkor már transzferálhatsz is egy másik suliba. Csajok, partyk, házibulik, drogok…mind elérhetetlen távolságba kerülnek tőled. A társadalmi kirekesztettség érzése kavargott bennem. Mint valami hajléktalan, nem volt menedékem. Az utolsó penészes kompótnak éreztem magam. Akit most megtörnek és vagy kidobnak vagy, felfalnak, de mindenképp végeznek velem. Egy Feri nevű srác húzta még az időmet, de örültem neki. Addig is egyre fogyott a lincselők száma. Végül sorra kerültem, és még mindig kicsit aggódva halkan jeleztem, hogy én lennék az illető, akivel beszélni kíván. A nagy harcilázban, valahogy elsikolhatott a figyelmem, mert az a feltételezés, miszerint a tanárnak elsőre leesik, hogy ilyet én nem írhattam, eszembe se jutott. Annyira lefoglalt a környezet, hogy ez az eshetőség fel sem merült bennem. A mai nap másodszor küldtem el magamban mindenkit a picsába. De ez nem segített. A helyzet még mindig adott volt. Velem szemben a milliárdos üzletember. Öszülő frizu, sárga fogak. És olyan felsőbb rendübb beszéd és mozgás kultúra, amiből egyből lejött, a szart sem szedhetném össze a kertjében.

„-Nos, az Ön dolgozata annyira kiváló volt, hogy szeretném, ha ezt szóban is kifejtené nekem. Maga tényleg ennyit tud erről a szakmáról. Tudja, ehhez némi szerencse is kell, hogy ilyesmit összehozzon az ember. Magának honnan jött az ötlet?”

Csak higgadtan. Mély levegő és kezd a rizsát….

-Hogy honnan tudok ennyit? Tavaly nyáron dolgoztam egy ilyen helyen. És a régi sportegyesületem terveit is láttam. Valamint sok segítséget is kértem ehhez. Hazudnék, ha azt mondanám önerőből írtam a dolgozatot. Van egy ismerősöm a Vendéglóipari Főiskolán, ő nagyon sokat segített a részletekben, Valamint a hugom közgazdász, így a jogi és szakszavakkal ő bíbelődött. Úgy éreztem felesleges lett volna magamtól neki fogni, előismeret nélkül nem tudom, hogyan tudtam volna megoldani. De így ezeket a sablonokat és valós terveket átolvasva és összeszerkesztve úgy érzem sokat tanultam a dolgozat írása során. El tudja ezt nekem hinni?

Természetesen nem. Én se hittem volna magamnak. De meg kellett próbálni. Ez a természetemmel jár. Never give up. Never Surrender. Bosszúsan és megaláztatva kullogtam haza. Persze írnom kell egy másikat, de azzal a handicappes hátrányból, hogy már ismerik az arcom. Pontosan abba a szituba kerültem, amit mindig is kerültem. Előtérbe. Olyan pozicióba amelyből rámlátnak. És ezt rühellem. A csendes árnyékos sarkokat kedvelem. Semmi, „halál-mánia” meg „utálom az életet” érzés. Nem azért mászok a hüvös kövek alá, mert a menő srácokkal megküzdve alul maradtam és ide szoritottak. Nem. Szó nincs önkéntes számüzetésről. Csupán azt a kevésbé közkedvelt filozófiát vallom, hogy van, amit jobb, ha nem tud az ember. Ez talán eretnekség a mai világban, de jöjjön csak az inkvizició…vagyunk még páran.
Csak tökösen.