Egy férfi emlékei

Amikor megismerte a feleségét, éppen egy előző, kissé már nyomasztó kapcsolatból akart kilépni. A barátokkal a tengerpartra utazott, ahol ki szerettek volna kapcsolódni az elmúlt hetek, hónapok taposómalmából.

Már az első napon megismerkedtek. Észtvesztően csinos és szép nő volt. Minden lépése tiszta zene. Azonnal beleszeretett a testébe. A lelke már nem volt ilyen szép, de üdítő. Együtt jöttek haza, és attól kezdve nem váltak el. Sikerült végre a régi kapcsolatát felszámolni. Az a másik, az előző, megmondta, hogy soha nem lesz boldog emellett a nő mellett. Annyiban igaza lett, hogy végtelenül féltékenyen figyelte a mostani barátnője minden lépését. A férfiak, többek között a kollegái és a barátai szívesen nézegették a lányt. Ettől a gyomrában feszülést érzett. Lassan minden barátját lerázta valamilyen ürüggyel. Akit nem bántott, az, később elköltözött. Senki sem hiányzott neki, hiszen így nem kellett vigyázni a nőre többé. Szívesen vitte magával táncolni, szórakozni, sétálni, szerette, ha sokan látták és elirigyelték tőle. Ez boldoggá tette. Az viszont nem, amikor a lány vissza-visszanézett, egy helyesebb pasasra. Olyankor sokáig nem mentek sehova. Már azon kezdett gondolkozni, hogy érdemes-e elvennie, amikor végül mégis úgy döntött, kell neki ez a szépség. Az ő helyes férfiúi mivolta kellemesnek tartotta a szép nő jelenlétét.

Az esküvő után szépen öltöztette, hogy büszkén vihesse bárhova. Igaz utána sokat veszekedtek, mert a nő nem úgy viselkedett, mint egy férjes asszony. Ettől az időtől kezdtek egyre távolabb kerülni egymástól. A válás is szóba került. Majd az egyik komoly vita után, mire hazajött a munkából, csak a félig üres lakás várta, az asztalon egy levél, melyben a válási papírok voltak. A nő elment, de előtte leírta, nem tud élni vele, de nélküle sem. Pár hét után megkereste. Újra összeköltöztek, megint eljártak, ismét szép ruhákat vett neki, kényeztette. Már kezdett lassan haladni minden, amikor összeomlott az egész. Amikor egyik nap véletlenül hazaszaladt valamiért, a felesége éppen egy férfival jött meg. Állítólag munkahelyi jó barátok, és csak hazahozta a kocsiján, de ő nem hitte el. Még aznap hazaköltözött. Elváltak. Azonnal vissza akart vágni.

Emlékezett arra a lányra, akivel még az esküvője előtt találkozott. A szemeiben volt valami felejthetetlen. Egyáltalán nem volt szép nő. De amikor őrá nézett, szinte csillogott benne az imádat. Megkereste. Könnyű volt, hiszen egy munkahelyen dolgoztak. Menet közben elhatározta, hogy ha még nincs komoly partnere, csak jár valakivel, leüti a kezéről, és csak azért is elveszi, neki nem kell többé olyan szép nő, aki miatt éjszakákon át, szenved a féltékenységtől. Ez a lány elég csinos. Talán ha kicsit udvarolgat, utána nem kell majd megerőltetnie magát, hiszen a lány úgy néz ki, eléggé szerelmes belé és elfogadja így is.

Majdnem két évig jártak együtt, mire sikerült úgy beidomítania, ahogy ő szerette volna. Keveset beszélt a volt házasságáról, ahol abban magát elég kedves fickónak, az asszonyt pedig kellemetlen, pénzéhes nőnek tüntette fel, aki nem törődött vele. Azt véletlenül sem ejtette ki a száján, hogy veszettül féltékeny volt rá a szépsége és alakja miatt. Látszott a lányon, hogy nagyon sajnálja. Ezt alaposan ki is használta. Nem jártak sehova, nem akarta, hogy lássák vele, mert kicsit szégyellte mások előtt. Inkább elvitte az anyjáékhoz, vagy a lány szüleinél maradtak. Néha elmentek sétálni, de csak a késő esti órákban, amikor már nem lehetett jól látni. Inkább moziba vitte, vagy nagy ritkán táncolni.

Sajnos egész udvarlása ideje alatt a régit látta maga előtt, szépen, csinosan. A mostani meg sem közelítette. Kedvesebb és mosolygósabb volt ugyan sokkal, sőt szerelmesebb is belé, de neki ez nem volt elég. Kívánta az előző kecses testét, apró, formás alakját. Egyszer összefutottak az utcán, ők hárman. Látszott a másikon, ahogy nevet rajta, a csúnya nő miatt. Szégyennel a szívében, dühvel a lelkében mentek tovább. Egész este kedves volt a lányhoz. Pár hétig a volt felesége képe ragyogott előtte, bárhova is nézett. Alig tudott a mostani kedves teremtésre figyelni. Rászokott, hogy nem hallgat rá, csak úgy tesz. Közben látta maga előtt a volt kedves arcát, alakját. Minden régi szava, mozdulata ott lebegett előtte.
Az esküvője napján megjelent az exfelesége. Megfenyegette, ha elveszi ezt a kis csúfságot, mindig rá fog gondolni, sose lesz nélküle teljes az élete. Majd elment. Az esküvőn igyekezett boldognak látszani. Anyja nagyon megszerette a jövendőbeli menyét. Az előzőt nem bírta. Látta a fián, hogy, a feleségét nem szereti úgy, mint az előzőt, ezért különösen kedves lett a fiatalasszonyhoz. Igyekezett a fiú viselkedését ellensúlyozni. Törődni kezdett a menyével. A férfi a nászút alatt, csak akkor volt boldog, amikor megérezte, hogy tényleg ő neki az első. Azóta csak az a nap felejtette el vele volt feleségét, valamint az, amikor megtudta, hogy babájuk lesz.

A kicsi születése után igyekezett a gyerek nevelése mögé bújni. Egy ideig ment is, míg a lány valamit sejteni kezdett. Egyre többet emlegette és kérdezgette a volt asszonyról. Sokat beszélgettek, de nem szívesen válaszolt, mert félt, hogy elárulja az érzéseit a régi iránt. Egy idő után sikerült lebeszélni az asszonyt, tegye magát túl az egészen. Pár év multán már nem is bolygatta a dolgot. Soha nem vitte sehova mozin kívül, ott is igyekeztek elbújni, ne lássa őket senki. A szülés után a gyerekre hivatkozva maradtak otthon. Őelőtte még mindig a régi, szép, csinos nő teste, arca lebegett folyton.

Már tudta, hogy soha nem lesz képes elfelejteni, mindig őt fogja örökké szeretni. Ez az asszony, csak hiányt pótol, aki a kedvességével el próbálja felejtetni a régit, de érezte ő is, hogy nem megy neki. Ettől egyre boldogtalanabb lett, majd elérte azoknak a nőknek a sorsa, akik nincsenek eléggé szeretve, elhízott. Idegességében, hogy nem felel meg soha a férjének, enni kezdett. Mindenki azt hitte róluk, hogy milyen boldogok. A házasságuk ideje alatt mindketten magányosak voltak. A nő próbálta a férfit a szerelmével magához láncolni, azonban amikor észre vette, hogy nem őrá gondol, akármit is tesz, vagy mond is a férfi, kezdett elcsendesedni.

Továbbra is kedveskedett, de már kevesebb tűzzel és hittel. Sokszor észrevette a férjén, amint szinte nincs is vele, lélekben máshol jár. Ilyenkor elbújt olvasni. Soha, senkinek egy percre sem vallotta be, hogy érzi a másikról, hogy nem őt szereti. Tette magát, mint aki boldog. A környezetük irigyelte őket a mintaszerű házasságuk miatt. A férfi teljesen a lelkébe itta magát. Nem tudta elengedni, bár többször is próbálta. Alvás közben tudta csak igazán érezni, hogy a fiú talán mégis őt szereti, de amikor reggel felébredt és a másik kerülte a tekintetét, sőt a csókjait sem vette jó néven, már tisztában volt azzal, hogy nem őt ölelte álmában. Keserves, magányos évek következtek. A gyerek is társra talált, elment otthonról. Ők ketten maradtak, de nem volt mivel együtt tölteni az időt. Ültek esténként a tévé előtt, néha beszéltek a filmről, amit éppen vetítettek.

Már a barátaik sem jártak hozzájuk, akiket a házasságuk első éveiben szereztek, és ők sem. A nyaralásuk alatt is elbújt vele a férje. Állandóan túrázni mentek, igaz ő úgy mondta, kell ez a kis mozgás. Még 40 év után is szégyellte, sőt még mindig a másikat szerette, kereste. Nem fordított sok figyelmet a másodikra, ahogy magában mindig hívta. Soha nem szólította a nevén a feleségét, mert éjjel–nappal a régire gondolt, így attól tartott, elárulja magát annak a névnek a kiejtésével. Néha, amikor már lelkifurdalása lett, vett egy-két jobb dolgot a nőnek, érezze egy kicsit a férje kedvességét. Nem a szerelmét. Azt nem adta neki soha. Azt ott hagyta a régi feleségénél. A sógora jól mondta egyszer a másodiknak, csak az elsőt szereti az ember igazán, szívből. A második soha nem lesz ugyanaz.

Ettől kezdve a nő egyre gyengébb lett. 40 éves házasok lettek, amikor elkezdett az asszony egyre jobban fogyni. Elzavarta az orvoshoz, aki befektette a kórházba. A kivizsgálások alatt végig bejárt hozzá. A szobatársak irigyelték a nőt, a szerelmes párja miatt. Az utolsó vizsgálat végre kimutatta, hogy olyan betegsége van, amit még nem lehet gyógyítani. Olyan eredeti és különleges. Amikor elmondták neki, ő is pont erre gondolt. A betegsége olyan, mint a felesége. Érdekes, a kórházi befekvése alatta, már nem gondolt a másikra. Valahogy elfelejtette. Most csak ő lett a fontos.

Éjszakánként forgolódva aggódott a feleségéért. Hirtelen belenyilallt. Felesége, így nevezte magában. Már nem a második, már nem. Most ő volt az asszony az életében. Rájött, hogy miközben odabent haldoklik, ő közben itt kint szereti. Amióta fogyni kezdett, néha nagyon szép volt, csinos és gyönyörű. Jesszus, úgy gondol rá, mint egy szerető férj a kedves feleségére. Egyszer éppen az ágya mellett ült, senki nem volt a szobában rajtuk kívül, amikor rádöbbent, ő az eddigi élete minden napján ezt a nőt imádta. Már azt sem tudta megmondani, hogy nézett ki a másik. Ennek a szenvedő asszonynak az arca jelent meg előtte, ahogy fiatalon kinéz, szépen, kedvesen, gyönyörűen és főleg szerelmesen. Hogy szerette őt, a sok szörnyűség ellenére is. Visszaemlékezett, hányszor tolta el a kedves teremtést magától. Most, sok tíz év után is, a régit akarta csókolni helyette. Borzalmas volt belegondolni is, mit szenvedhetett ez a kedves lény itt. Még az otthoni táncot is megtagadta tőle, kitalálva minden félét, csak ne kelljen érezni, hogy nem az „Ő” testét öleli. Amikor egy nap éppen jött befelé, az orvos behívta magához. Elmondta, hogy nem sok van már hátra a feleségének, ha gondolja, vigye haza, otthon talán jobban fogja érezni magát. Az utolsó percekben visszahozhatja. A férfi boldogan vitte el. Beléptek a szépen kitakarított lakásba, a gyönyörű virágok közé, amit imádott a felesége és minden szobába és vázába azt rakott, örüljön neki, ha majd megjönnek.

A nő szeméből most gördült ki az első könnycsepp, hosszú idő óta.
Pár hétig, míg itthon volt, igyekezett mindenben kedveskedni neki. Most érezte csak, mennyire szereti az ő asszonyát. Egyik este a foteljában ülő nő odahívta magához. Gyenge hangon fordult hozzá.
Most hallgass végig. Én holnap meghalok. Érzem. Reggel vigyél be a kórházba. Nem akarok a terhedre lenni többé. Ne nézz így rám, inkább add ide a kezed. Most elmondok mindent, először és utoljára, csak arra kérlek, hogy ne szakíts félbe.

Végig, hosszú házasságunk minden napján és hónapján tudtam, éreztem, hogy nem engem szeretsz. Próbálkoztam megnyerni a szerelmedet éveken át, de olyan sokszor nyomtál el magadtól, amikor a csókjaimmal kedveskedni szerettem volna, hogy előbb-utóbb rájöttem, te nem is engem szeretsz, hanem a békét és a nyugalmat, és a tőlem kapott szerelmet, amit mindig igyekeztem megadni. Te végig a régit szeretted. Még most is. Sokat sírtam emiatt, a magány nagyon keserves volt melletted, miközben imádtalak. Sok éjszaka, amikor úgy öleltél magadhoz, ahogy napközben soha, azt gondoltam, talán mégis szeretsz. De a reggeli első találkozás elfelejtette velem mindezt, amikor nem néztél a szemembe. A gyerek elköltözése után többször eszembe jutott, hogy elmenjek, most megadja a Jó Isten a szabadságodat. Mehetsz megkeresni őt. Már csak az övé lehetsz. Arra kérlek, hogy néha, csak az esküvőnk napján, gyere ki a síromhoz. Máskor soha. Nem akarlak zavarni többé. Nagyon szerettelek és szeretlek most is. Ne haragudj rám ezért.

A könnyei vékony patakokban, hangtalanul gördültek ki a szeméből. A férfi óvatosan letörölte az arcát, majd a kezét simogatva, megcsókolta azt.

Most én mondok Neked valamit. Szeretlek. Igazad van, tényleg nem azért vettelek el, mert szerelmes voltam beléd. De most, hogy bent feküdtél, rájöttem, egész hosszú életünkön át, téged szerettelek mindig. Soha nem éreztem azt, hogy kár hazajönni hozzád. Mindig siettem, minél előbb itthon lehessek. Sajnos későn jöttem rá, hogy veled akartam lenni minél többet. Míg élt az anyám, ő is nehezményezte, hogy ahányszor hazavittem, soha nem kísértem be, csak rohantam vissza hozzád. Az életem egyetlen értelme voltál. A „csókjaid íze most is itt van a számon”. Puha, bársonyos bőröd érintése megremegtette mindig a testemet. Ha nem voltál mellettem az ágyban valamiért, azért simogattalak annyit, mert te hiányoztál. Olyan bolond voltam, hogy egy olyan nőt kívántam és kergettem egy életen át, aki nem érdemelte meg ezt. Téged viszont, aki imádott engem az első perctől, csak elfogadtalak. Azt hittem, én végig őt szerettem, miközben mindig a te szemed volt előttem. Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam neked. Bocsáss meg mindenért, kérlek.

A nő lassan bólintott, megszorította a férfi kezét, aki élete első olyan csókját adta az asszonynak, amit nem osztott meg a gondolatában senkivel. Forró, mély, szerelmes ölelés volt a folytatás. Most értette és érezte meg, hogy ki fogja itt hagyni őt.
Amikor reggel eljött a mentő, ő is beült mellé. Végig fogta az úton a kezét. Amikor a kórházi ágyra fektették, akkor sem engedte el.
Egyik percben a nő odahúzta az arcához: - ha csak feleannyira szerettél volna, mint ahogy elmondtad, talán nem kerülök ilyen hamar ide. Nem akartam meggyógyulni többé. Szerettem volna megadni neked az egyedüllét boldogságát, hogy vele élhesd le a hátralévő életed. Szeretlek.

Nagy sóhajtás után elmosolyodott még utoljára, majd lehunyta szenvedő szemeit, és kisimult arccal feküdt az ágyon. Mire a nővér bejött megnézni, már csendben elment.
Az ágy mellett ülő férfi a kezét fogta, szeméből lassan folytak a könnyek, de amikor a nővér hozzá ért, már ő is halott volt.
Követte őt, ha életében igen, legalább a halálában ne hagyja egyedül többé.