Lefesteni egy halott lányt

Csillagos éjszaka köszöntött Párizsra. A szél hűvösen lengedezett a háztömbök között, elhagyatott utcákon. Az egyik régi, romos épület magaslott a város egyik sikátorára. A legfelső „lakosztály” teraszán állt egy igen szemrevaló nő. Karjait összefonva szívta magába a cigaretta mérgező füstjét. A Hold fényét beengedték a kecsesen lengedező hófehér függönyök.
A szobán belül mindössze egy múlt századi kanapé, néhány csodás bekeretezett festmény, s a kanapén alvó egyed volt. Egyik lába a padlón, míg másik a szófatámaszkodó tetején pihent. Feje alatt egy lila színű, selyem párna nyugodt. Álma bizonyára örömteli volt, hisz mosolygott, de álma szertefoszlott. Szemei felnyíltak, pupillái automatikusan összehúzódtak a fény miatt.

A teraszon cigarettázó nő elnyomta a „méreg rudat”, s halkan belépdel. Talpai alatt a padló ropogott. A már nem pihenő fél felült, s rámosolygott. Ő visszamosolygott.
- Örülök, hogy jól vagy! – mondta a nő.
- Én is! – nézett maga elé, majd elpirult. A nő harsányan elnevette magát, majd leült az elpirult fiatal lány mellé. – Szépek, a képeid!
- Köszönöm! – hálálta meg a dicséretet.
- Van kedved… - határozatlanul belekezdett, de abba is hagyta.
- Mihez? – kíváncsiskodott.
- Óh, semmi! Csak egy meggondolatlan mondat. – s újra elmosolyodott.
- …lefesteni? – állt fel.
- Nem, nem! – akadozott.
- Már nem festek elég rég. De megpróbálhatom! – ajánlotta fel határozottan.
- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza.
- Persze! – bólintott.
- Feküdjek, vagy üljek, esetleg álljak? – kérdezte.
- Vetkőzz le! – hajtotta fel ingje ujját.
- De, miért? – s jobban elpirult.
- Nem szeretek ruhát is festeni! Túl nehéz! – finnyáskodott.
- Hát, rendben.

A lány azzal lassan levetette ruháit, s elővillant érintetlen teste. Az ágyra feküdt, majd sóhajtott egy mélyet.
Kis idő elteltével, a mázolmány már- már élethűvé varázsolta a fekvő lányt. Buján ránézett a festő nőre, aki boldogan mázolt.
- Mikor festettél utoljára? – törte meg kíváncsi lány hangja a csendet.
- Pont ma, 10 éve. – halovány mosoly ült arcára.
- Miért hagytad abba? – kérdezősködött tovább.
- Volt egy lány. Nagyon szerettem, talán jobban is, mint kellene. – emlékezett vissza, mikor már az utolsó simításokat végezte.
- Mi történt? – csillogtak a szemei.
- Miután lefestettem, hazaindult. Másnap reggel találtam rá, a ház ajtaja előtt. Ott aludt. Iszonyú hideg volt, de nekem azt mondta, hogy van hová mennie. Sőt, vékonyan volt öltözve. – tartotta vissza könnyeit. Már nem nézett a fekvő lányra.
- És, utána? – tovább kérdezősködött.
- Tüdőgyulladása volt. – végül letette az ecsetet. – Meghalt…

Sírva fakadt bánatában. A fekvő lány megfogta ingjét, magára öltötte, majd odalépdelt a síró nőhöz. Átkarolta. A festményt nézve, egyáltalán nem hasonlított rá. A festményen egy másik lány feküdt, vörös haja volt, kedves, vadító zöld szemekkel. Míg neki, a szeme kék, haja szőke. Rövid. Száját eltátotta, majd ránézett a síró nőre.
- Ő ki? – bukott ki remegő száján.
- Sajnálom! – szorította magához. Végül ő is ránézett a festményre. A lány visszament a kanapéhoz.
- Mi a… - odahajolt, közel a festményhez. – Én nem…
- Tudom ki ő! – oldala nézett, fogva a párnát. A nő száját eltátva nézett a kanapéra.
- De én esküszöm, hogy én téged…
- Én is így haltam meg! – majd elcsuklott hangja.
Mikor tekintete odaért, a lány már nem volt ott, köddé vált.

Reggel, mikor a nő felébredt, a festmény a padlón hevert. A vörös hajú leány feje a szőke lány ölében pihent, miközben egymás szemébe néztek. A sarkába pedig két név volt írva…


Vége...