Történetek

Hél tapsolt egyet, mire az emlegetett ellenfelek előléptek a trón mögötti teremrészből. Elsőnek az Öregség, majd a Szerencsétlenség, az Éhínség és a Veszély. Megálltak a trón ellőtt, kezükben vagy lándzsa, vagy, pedig pallos volt. Hél megadta a jelet, mire az Öregség Antoniára, míg három társa Tyr-re vetette magát. Egyiküknek sem volt könnyű a dolga, és számtalan sérülést szereztek, ám viszonozni őket nem volt könnyű, főleg Tyr-nek, akit három oldalról is támadtak...

Miközben szórakozottan lötyögtette a megmaradt, zacctól keserű kávét a bögrében, egy – a könyveivel foglalkozó oldalra tévedt, melynek fórumán lelkes rajongók azon csámcsogtak, vajon melyik szereplőjét „öli meg” a készülő, sorozatát befejező könyvében Jo...

Az éjszaka csendben telt, senki sem ébredt fel. A pilóta gépvezérlésre állította a hajót, és a székében szundikált. Sanyi az ülések egyikén hevert, és hangosan horkolt. Dia mozdulatlan volt. A többiek felől halk szuszogás hallatszott.
Egyvalaki virrasztott csak, a társaság magányos tagja, Dágos Gyula. A történteken rágódott, ezért nem jött álom a szemére. Nem értette, miért is kellett Sanyinak így nekikeserednie. Dia is másképp viselkedett már a hajón. Sokkal szomorúbb és csendesebb...

A lány percekig zihált, egyenesen maga elé meredve. Nem értette mi történt, csak most kapott ahhoz elég időt, hogy feldolgozza az eseményeket. Kíváncsiság, és félelem vegyült a lelkébe, a vámpír szavai után. Vámpír? Hisz eddig biztosan hitt benne, hogy nem léteznek. Hinni viszont a templomba kell...

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte hidegen.
- Azt akarom tudni, mit mondtál Metellának!
- Az igazat! Azt, hogy hányadán áll a mi kapcsolatunk. Azt, hogy nem szeretsz, hogy csak kihasználtál, és hogy a szülei csupán vadidegenek egymásnak.
- Hogy mondhattál ilyet? Hogy tehetted? - ugrott fel a férfi.
- Csak nem fáj az igazság? Hidd el én is, nagyon sajnállak érte, hogy nem fogadtad kemény tizennyolc éven át a közeledésemet, és minden próbálkozásomat durván visszautasítottad...

Sanyi nem rettent meg. Felindultan szónokolt tovább.
- ... és igenis, tudnék veled mit kezdeni! Az isten áldjon meg, ha még egy évig járunk, én komolyan oltár elé hurcollak! És igenis, azt akarom, hogy a feleségem legyél, Dia! – Sanyi szeme megszálottan csillogott, de közben kiült az arcára a kétségbeesés. – Úgyhogy ehhez tartsd magad, oké?! ...

Amikor kiderült, hogy terhes maradt a férfitól, boldog volt, mivel azt hitte, fia lesz, aki talán pótolni fogja az apját. Ám félt is, hiszen a szüleit sem akarta megszomorítani a dologgal, s amúgy is már meg volt a kérője, egy molnár fiú személyében. Ám neki cseppet sem volt ínyére a kérője...

Nem, ez nem őz volt. Egy sudár teremtmény, egy árny suhant át az erdőn. A szellő most épp csak meglegyintette az ágakat. A titokzatos lény megállt, és fülelt. Újra hallani lehetett az ágak törését, de az előbbi illető meg sem mozdult, csak kiszaladt az ajkai között egy megkönnyebbült sóhajtás. Igen, még követi...

- Mutatni szeretnék valamit. – nagyon gondolkozott - Kérlek.
- Vissza kell mennem tanulni.
- Gyenge kifogás, de nyugi. Nem tart soká.
- Jól van. – közelebb lépett hozzám, átkaroltam – Tudod Zsolt, a barátom. Ő gyakorló pilóta, és sokat repülünk együtt.
- De nem így. – Móni lenézett és már a levegőben voltunk. Egyre feljebb és feljebb, minél feljebb voltunk annál, erősebben kapaszkodott belém...

Az ég vörös volt, de ezt letudtuk annak, hogy a repülők felrobbantak és volt egy vulkán is a közelben. De ezen még ráértünk aggódni. Legalábbis azt hittük. Fáradtak voltunk, úgyhogy tábort vertünk és aludtunk egy keveset. Az őrszem Johannes közlegény volt. Arra ébredtünk, hogy lövéseket hallunk. Odarohanunk teljes felszerelésben, mert nem mertük levenni, és láttuk hogy valami elrohan és ott fekszik Johannes a torka elharapva...