ArthleisiA Krónikái

Sötétedett, és síri csend volt, csak a levelek susogása hallatszott. A lenyugvó nap sugarai még utoljára megpihentek az ágakon, s a köveken, melyek hang nélkül búcsúztak a fénytől, megadva magukat a sötétségnek. Amint az utolsó kis fénynyaláb is eltűnt, feltámadott a szél, a titokzatos süvítés fölerősödött. Az erdő mélyéről csattogás hallatszott, mint amikor egy könnyléptű szarvas, vagy őz szökdel, kecses lábaival széttiporva a letört ágakat.

Nem, ez nem őz volt. Egy sudár teremtmény, egy árny suhant át az erdőn. A szellő most épp csak meglegyintette az ágakat. A titokzatos lény megállt, és fülelt. Újra hallani lehetett az ágak törését, de az előbbi illető meg sem mozdult, csak kiszaladt az ajkai között egy megkönnyebbült sóhajtás. Igen, még követi. Mostmár a Hold sütött át az ágak között, rávetve fényét a lányra. Igen, egy lány volt, és lassan elindult a közeli tisztás felé. Hosszú, vörös ruhájába bele-belekapott egy-egy játékos fuvallat. Magas volt, és karcsú; derékig érő sötétbarna haját szintén megmozgatta a kósza szellő. Mezítláb volt, a vékony ruha alól ki-kivillantak fehér lábai. A tisztásra ért, és felnézett a hidegen sütő Holdra. Félrebillentette a fejét, ajka megremegett. Nem volt nagyon szép, mégis földöntúli szépség és nyugalom áradt belőle. Szeme ugyanolyan színű volt, mint haja, s könnycseppek csorogtak belőle.

Aztán a tisztás közepére sétált, és leült a puha, most ezüstszínű fűre. A tisztás szélét környékező fák közül kecsesen előlépdelt egy szarvasbika. Éjfekete volt, és gyönyörű. Szép fejét nagy agancs keretezte, mely bármely vadásznak dicsőségére vált volna. Karcsú volt és hatalmas, méltóságteljes léptekkel indult a fiatal nő felé. Mikor odaért, megállt előtte. A lány felnézett rá és boldog mosollyal jutalmazta. Majd felállt, de a szarvas még így is fölé magasodott. A szarvasbika emberi, zengő, nyugtató hangon szólalt meg, olyan hangon, mint amilyennek az ember egy király mély basszusát képzeli. Azt mondta:

- Hát újra eljöttél, gyermekem? Tudod, hogy nem tudok segíteni kínodon. A boszorkány hatalma felülmúlja enyémet.
- Óh, Uram, ha ezért jöttem volna! Arthleisia belenyugodott Sorsába. Nem akarnak már téged feláldozni a herceg kedvéért. Mindent megtesznek majd hogy kiengeszteljenek. Nem, én a herceget akarom. Én…én…szeretem őt, Nagyúr. És mindent meg akarok tenni, hogy kiszabadítsam!
A szarvas tekintetében mérhetetlen csalódottság tükröződött.
- Hát még mindig nem érted, Yvaine? Ő nem érdemli meg, hogy kockáztasd érte az életed!
Ő nem tudja, hogy szereted, s e szerelem csak egy ábránd! Nem fogja viszonozni rajongásod, és darabokra töri majd a szíved!
A lány sírva fakadt.
- Nem, Uram, Te nem érted! Én meghalok érte, ha kell! És könyörgöm, ne keseríts azzal, hogy nem fog viszont szeretni, hisz Te is tudod, hogy nem így van! Kérlek, áruld el, hol rejtezik a boszorkány!- a lány kétségbeesetten kérlelte.

A fenséges szarvasbika csak megcsóválta a fejét.
- Szerelmes bolond vagy. Rohanj hát a vesztedbe. A boszorkány ArthleisiA másik oldalán bujkál, Athênna szent szikláinál. Egy palotában él, ott tartja a herceget is. Az út oda s vissza tizenhárom hónapig tart. Ha visszajössz… ne feledkezz meg arról, mit ígértél.
- Ígérem, hogy elhozom neked a boszorkány amulettjét. Köszönöm, Hatalmas Úr!- a lány szeme most örömkönnyektől csillogott. Kezébe vette a szarvas szép, agancsos fejét, és csókot adott homlokára.- Köszönöm!- suttogta, majd egy utolsó pillantást hátrahagyva elszaladt.

Nem láthatta, hogy pillantott rá a szarvas, mielőtt eltűnt volna a fák sűrűjében.