Az új barát

Egy hét múlva összevontak minket azokkal, akikkel együtt járok, töri faktra. Az egyik angol terembe kellett mennünk. Kerestünk magunknak helyet és leültünk. Éppen Villámsrácról vitáztak.
- Szerintem igenis jó fej. Végre van valaki, aki segít nekünk és megment minket. – mondja Grace.
- A világnak nincs szüksége megmentőre! Eddig is megvoltunk nélküle! Nem kell ő nekünk. És miért csak most bukkant fel? Hol volt eddig? – mondta Móni, aki az egyik osztálytársam barátnője.
- Ha tegyük fel, megtámadnak téged, mint ahogy szegény Otit is akkor ki ment meg téged? A tesze-tosza rendőrök? – vágtam közbe.
- És látod itt Otit? Őt sem tudta megmenteni. Mindenkit csak egyszer ment meg vagy mi? Béna alak! – vágott vissza. Én meg csak néztem rá, teljesen leblokkoltam, nagyon rosszul esett. Felálltam és kimentem a teremből.
- Hát ennek meg mi baja? – kérdezte Móni.
- Oti volt az egyik legjobb barátja. – mondta neki Luke.
- Értelek. – mondta kicsit bűnbánóan és lehajtja a fejét elgondolkozva.

Én közben kiszellőztettem a fejem. Átvettem a jelmezem, úgy is mindenütt óra van. Elmentem repülni egyet és arra gondoltam, amit apu mondott. Azt mondta, hogy: Bár emberként nevelkedtél, de egy másik bolygó szülötte vagy. Ezzel vajon mit akart mondani? Na mindegy, visszamentem. Éppen a folyosón sétáltam, amikor valaki kiáltott egyet.
- Hé! Várj. Bocsánatot szeretnék kérni. – Móni volt az.
- Semmi gond. Én is kicsit a szívemre vettem.
- Na megyek, mert Zsolt már vár.
- Oksa, menj csak. Jó mulatás! – mondtam neki mosolyogva.

Jól van. De ezt még úgy is megbeszéljük. De nem én beszéltem vele, hanem Villámsrác. Adam mesélte hogy legtöbbször Móniék házának a tetején szoktak lenni. Hátha aznap este is ott lesz. Hazaértem, megtanultam, megvártam az estét és elindultam Móniékhoz mint Villámsrác. Megérkeztem és tényleg ott volt. Olyan volt mintha aludt volna, le volt feküdve. Fölé álltam, hátha felébred. Kinyitotta a szemét.

- Hello! – mondom neki.
- ÖÖÖ. Hello. Te meg mit keresel itt? – kérdezte megilletődve.
- Hallottam hogy nem vagy valami jó véleménnyel rólam.
- Honnan tudod?
- Hát, csak tudom. Szeretném tudni, hogy miért?
- Hogy miért? Miért csak most jöttél? Miért most? Miért mented meg az embereket? Mi közöd hozzánk? Tudod mi bánt? Az, hogy 3 hónapja az apámat a szemem láttára ölte meg egy bűnöző. Akkor miért nem voltál ott, hogy megmentsd? – elkezdte ütni a mellkasom. Lefogtam.
- Állj. Sajnálom! Nem tehetek róla!
- De tehetsz! A világnak nincs szüksége megmentőre. Megoldjuk magunk. Ne szólj bele az életünkbe. Így is fáj, ha elveszítünk valakit, nem hogy úgy, hogy tudjuk, hogy meglehetett volna menteni. – sírva fakadt.
- Értem. – és arrébb mentem – Kérlek, gyere velem.
- Miért?
- Mutatni szeretnék valamit. – nagyon gondolkozott - Kérlek.
- Vissza kell mennem tanulni.
- Gyenge kifogás, de nyugi. Nem tart soká.
- Jól van. – közelebb lépett hozzám, átkaroltam – Tudod Zsolt, a barátom. Ő gyakorló pilóta, és sokat repülünk együtt.
- De nem így. – Móni lenézett és már a levegőben voltunk. Egyre feljebb és feljebb, minél feljebb voltunk annál, erősebben kapaszkodott belém.

Megálltam a város felett. Beláttuk az egészet. Gyönyörű megvilágítva. Mélyen a szemébe néztem.
- Hallod? Mit hallasz? – kérdeztem.
- Semmit.
- Én mindent hallok! Azt mondtad, a világnak nem kell megmentő, de mindennap hallom, ahogy érte kiáltanak. Bocsáss meg nekem Móni. Most visszaviszlek.
A Duna felett repültünk el közel a vízhez, olyan közel, hogy láttuk magunkat benne. Az iskola felett is elrepültünk. Móni csak ámult, mert nem látta a várost még este felülről. Visszaértünk a házuk tetejére, de még mindig egymás szemében voltunk. Közeledtünk egymáshoz, felhúzta az álarcom az orromig, az ajkunk majdnem összeért amikor:
- Állj! Nem szabad, nekem barátom van – mondta.
- Megértem – elléptem tőle.
- Várj! Látjuk még egymást?
- Mindig látlak. Jó éjt Móni! – és elrepültem a végtelen felé.