Mesteri hatalom 15.

Zsigmond arra eszmélt, hogy fulladozik; mintha hajat tekertek volna a nyakára. Valami nedves csöppent a vállára. Aztán kiköpte a hajat a szájából. Lassan rájött, hol van. A bokor. Igen, arra emlékszik, hogy valami bokorba zuhantak. A haj pedig biztosan Diáé.
Hallotta a lélegzetvételét. Kinyitotta a szemét.
Sötét volt már, és a bokrok ágainak tömegétől alig látott valamicskét. Dia mozdulatlanul hevert rajta, haja Zsigmond arcába hullott, feje ernyedten a vállán pihent. Zsigmond megpróbált megmozdulni, de rájött, hogy elzsibbadt mindene.
Óvatosan elfordította a fejét, hogy levegőt kapjon. Hol lehetnek? Nem emlékszik már, hogy kerültek ide. Csak a bokorra.

És hol vannak... hol vannak a többiek?
Valami mászhatott rajta, mert a lába iszonyúan viszketni kezdett. De a karját se bírta megmozdítani. Mióta fekhetnek itt? Egy órája? Kettő? Vagy egy egész napot itt hevertek?
Nem, az nem lehet.
Mély levegőt vett, hogy megszólaljon, de csak haj ment a szájába.
Ismét kiköpte.
Most már az orra is viszketett. Nem érezte a tagjait. Dia vajon korábban magához tért, és alszik? Vagy még mindig eszméletlen?
- Ö’m... F’a... i’é...
„Ez így nem megy...”
Balra fordította a fejét.
- D... Dia?
Semmi.
- Dia... – Zsigmond megbámulta a bokor további részét. Furán, féloldalasan beszélt. Egy ág az arcába nyomódott, mikor megkísérelte megmozdítani a kezét. Szúrt.
Azon nyomban fájni kezdett az arca másik fele is. Biztos felhorzsolta.
„Na, öregem, ezt jól megcsináltad! Tövis bokorba esni...! Ezt is csak én tudom elbénázni!”
- Dia! – szólalt meg immáron hangosabban.
Még mindig semmi válasz. Az igencsak eső rékezdett. Fázott is. Teljesen átfagytak a tagjai.
- Dia! Könyörgöm, térj... ma’oz!
Halk nyöszörgés. Dia belemotyogott valamit a vállába; Zsigmond érezte, ahogy mozog a szája.
- Ébredj!
Dia elfordította a fejét – haja sikeresen pofonvágta Zsigmondot -, és megmozdította a kezét.
- Dia!

A lány szusszant egyet, aztán ismét megmoccant.
- Ki... ki az? – nyögte.
- Én, Zsigmond! Ébredj, gyorsan, mássz le rólam!
- Mi... mi történt? – motyogta a lány, és megemelte a fejét. – Hol vagy? – kérdezte kissé kábán.
- Itt – szűrte a fogai közt a szót Zsigmond ingerülten.
Dia lenézett rá.
- Oh... bocsi – motyogta, és nagy-nehezen lemászott róla. Azon nyomban feljajdult.
Zsigmond jóleső sóhajjal nyújtózkodott egyet. Felült, a cipője orrát nyomkodta.
- Végre – dörmögte. Boldogan vakarózni kezdett.
- Hol vagyunk? – kérdezte Dia, még mindig gyönge hangon.
- Fogalmam sincs.
Dia kimászott a bokorból; Zsigmond követte.
- Esik – jegyezte meg a lány, és kinyújtotta a tenyerét.
- Nagyszerű – morogta Zsigmond.
Dia körülnézett.
- Dia, hiába nézelődsz. Eltévedtünk.
- Mintha magamtól nem tudnám! – vágott vissza Dia.
Zsigmond elhúzta a száját, majd megállt a lány mellett.
- Na most mihez kezdünk? Éhes vagyok.
- Én is. Szerintem... – Dia bizonytalanul elnézte a lejtőt, amin át leestek. - ... induljunk el... valamerre.
- Csodás. – Zsigmond ásított. – Ennél jobb ötletet... én se mondhattam volna. Áááh...
Dia összevonta a szemöldökét.
- Miért gúnyolódsz folyton?
- Álmos vagyok, azért. Meg aggódom kissé.
- Miért?
- Miattad.
Dia meghökkent.
- Tessék?
- Mondom. Aggódom miattad.
- Jaj, Zsigmond... ne kezdd már megint! – sóhajtott föl Dia.
- Ide figyelj – kezdte a fiú, megragadta Dia könyökét. – Nem normális dolog, ami veled történik. Az a Lito tisztára megzavarta a fejed. Azért is kerültünk ilyen helyzetbe, mert össze-vissza beszéltél, és a sakálok meg a nyakunkban voltak. Nyugtalan vagyok, mert az a Lito le se száll rólad. Niki meg haragszik rád, azt se tudom, miért. Abban reménykedtem, hogy majd Sanyi rendbehoz, de helyette... helyette ugyanolyan rossz állapotban vagy mint eddig. Sokszor nézel úgy, mintha összedőlt volna a világ – és ne mondd hogy nem, mert figyeltelek!
Dia elképedve hallgatta.
- Semmi szükség aggodalomra – szólalt meg végül.
- Dehogyisnem! – vágta rá Zsigmond. – Egy lelki roncs vagy, vagy hogy mondják.
- Kösz! – nevette el magát Dia idegesen.
- Komolyan mondom! A baráti aggodalmat meg nem kinevetned kéne, hanem megköszönni! Illemkódex!
Dia egyre dühösebb lett.
- Jaj, ne papolj már folyton! Főleg ne oktass ki!
- Dia. Miért nem veszed már észre, hogy segítségre van szükséged?
- Mert nem látom hogy arra lenne szükségem! Amire van, az csak a nyugalom!
Zsigmond nézett rá, némán egy darabig.
- Zsigmond, nagyon kérlek, hagyd ezt abba. Te vagy az egyetlen, akivel még nem vesztem össze, és aki nem tart gyilkosnak meg árulónak!
- Oké, oké, nyugi van! – emelte fel a kezét a fiú. – Megértem.
- Kösz – bólintott Dia.
Egy ideig hallgattak.

- Akkor... megyünk? – szólalt meg a fiú.
- Hm?
- Megyünk?
- Ja? Persze.
Elindultak a bokor mentén. Lassan elállt az eső. Hideg volt, az égen sötét felhők bújtak meg a csillagok mögött.
- Csillag csillag, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken? – nézett fel Zsigmond.
- Természetesen én! – mondta Dia. Zsigmond töprengve nézett rá.
- Tényleg?
- Hát persze!
- Nem vagyok benne én olyan biztos – vigyorgott a fiú, mire Dia kergetni kezdte.
Zsigmond nevetve átugrott egy fagyökéren. Dia tovább kergette.
- Ezt megkapod! – femyegetőzött a lány. Utolérte Zsigmondot, és kegyetlenül csikizni kezdte. Zsigmond fájdalmasan felkiáltott, és nevetőgörcsöt kapott. Dia tovább csikizte őt.
- Áá, hagyd abba, kö... könyörgök! – nyögte ki a fiú két nevetés között. – Áháháhá! Hagyd abba!
- Ez kell? – gonoszkodott Dia, tovább „kínozva”. – Ez?
- Jól van, jól van, biztos vagyok benne... hogy te vagy... – nyögdécselte Zsigmond, és nekitántorodott egy fának.
- Na azért! – nevetett Dia, és elégedetten szemlélte kínzóalanyát.
Zsigmond, nagyot lélegezve a friss esti levegőből, felegyenesedett.
- Huh... kegyetlen vagy.
A lány elvigyorodott.
- Hát igen. Tudod, hogy van ez... a mesterek már csak ilyenek... kegyetlenek...
Zsigmond megcsóválta a fejét.
- Most már szörnyűnek is nevezhetnélek.
- Ó, kösz! – Dia ismét letámadta. – Kérsz még talán?!
- Jaj, ne! – Zsigmond menekülőre fogta a dolgot. – Könyörülj, könyörgök!
Olyan gyorsan futott, hogy Dia fáradtan megállt, és utánakiáltott.
- Jól van, nem bántalak! Elfáradtam!
- Biztos?
- Igen, igen. – Dia az oldalára szorította a kezét.
Zsigmond visszasétált hozzá.
- Te Dia – szólalt meg töprengve. – Hogy-hogy most semmi bajod nincs?
- Hm?
- Nem vagy őrült. Miért?
- Nem tudom. – Dia keserűen elnevette magát. – Ennek örülnöm kéne, de nem tudok örülni. Nem tudok én már semmit. – felsóhajtott. – A maradék erőm is elvette az élet. Az a legkevesebb, hogy legalább magamnál vagyok.

Zsigmond nem tudott erre mit mondani. Dia szavai annyira keserűek voltak, keserűek és búsak, hogy jobbnak látta hallgatni. Dia elfordult, és pár lépéssel távolabb ment tőle. Zsigmond csak az alakját látta a sötétben.
- A legjobb barátnőm is utál. Embereket öltem, embereket mentettem, szerettem is, de nemhogy a barátaimat és a családomat vesztettem el, hanem önmagamat is. Hisz mikor vagyok önmagam? Sose tudhatom. Büszkeségem nincs, nincs mire büszkének lennem – hisz egy bukott emberre ki lenne kíváncsi? Én azt hittem, hogy lesz valami értelme élnem; hogy lesznek céljaim, amiket elérek majd, lesznek barátaim, lesz családom, és úgy élhetek, ahogyan a hétköznapi emberek... aki nem öl, és nem dönt nyomorba másokat, aki nem gyűlöli az apját, aki nem hanyagolja el a testvérét, akit nem vetnek meg azért mert szeret... én azt hittem, más leszek, más életem lesz. S most? Itt állok a semmi közepén, céltalanul, sebzetten és gyilkos léttel... s Nikinek van igaza, igen, jobb, ha itthagytok engem. Nem vagyok közétek való – sose voltam az. Csak próbáltam jót tenni, de helyette a legrosszabbat tettem... beletettem fekete lelkemet a ti világotokba. Elültettem egy fát, ami megmérgezte a többiekét. Megmérgezett engem is... és én fuldokolva a többiek után kaptam, azok pedig nem tudtak felhúzni, elsüllyedtem, és többé soha nem buktam fel... nem emeltem meg a fejem, amikor kellett volna, s magamnak vagyok a bánat.

Mindent oda szerettem volna adni: hittem, hogy jó így. Ha élek, hogy az már jó... tévedésem most is kísért, és már nincs könnyem, amit elhullajtanék. Nem is magam miatt – magamat miért sirassam, ha már halott vagyok – hanem a világ miatt, ami befogadott volna, de kilökött magából, félreállítottak az utam közepén, és akkor húzták le rólam a fekete fátyolt. Akkor jöttem rá csak, hogy én csak egy ember vagyok, aki túl nagy világot akart szülőjének... aki azt hitte, hogy a külvilág az ő világa – az övé, mert a világ úgy tekint rá, mint az édes gyermekére. Meleg szeretettel, és nem hideg szívvel, dermedt lélekkel... akkor világosodtam meg igazán. Sose voltam különleges. A képességeim, az erőm – mind pótolni akarták azt, amit nem lehet.

S ki hallgatna rám ma már? Talán az ég? Az Isten? Elfordul tőlem! Elfordul tőlem, mert egy romlott velejű ember senkit se érdekelne már. Túl nagyot képzeltem, túl hiszékeny voltam.
A felhők, a nap? A nap is elfordul inkább, csak hogy ne kelljen rám néznie. Nézd, hisz sötét van, éjjel; a nap elment. A felhők sötétek, akár az én lelkem, amin még meg sem száradt a bűnös tinta. A fű, a rét – azok is szárazak a lépteim alatt. Mit tudnál felhozni mentségemre?
Hogy nem tudhattam? Nem kellett volna csizmástul belépnem a világba. Talán csak egy apró cipővel, ami kissé szorít; de nem, én csizmával léptem be, s már az első nap letapostam a kertek virágait. És nem hallottam a jajkiáltásokat sem; pedig ó, mennyien voltak, mennyien...! Szerényen kellett volna. Mondhattam volna: fáj a lábam a cipőben. De nem szabadott volna akkor sem csizmát kérni – túl nagy az nekem. Ez itt, a mindenség – mutatott körbe -, – túl nagy számomra. De ezt – fordult Zsigmond felé hirtelen -, nem értettem meg, nem fogtam fel igazán. S mikor rádöbbenek, mit is műveltem, már késő. A nap elment.

Elment, és már sose ragyog nekem: elfordul, mert talán fáj látnia engem az összes hibámmal, naivságommal, dühömmel együtt. Az Isten? Az is lemondott rólam, lemondott, és akiről egyszer az istene lemond, többé nincs kegyelem számára. Nem kegyelmez nekem az a kert, amibe első nap betettem a lábam – és a szívemet elhelyeztem egy fa törzsében... Mert az a fa is kidőlt már, a szívemet pedig benőtte a gaz. A megmaradt virágok elhervadtak, és mai napig ott hever a szívem a földön, gazzal körülötte. Ha eső esik, akkor még jobban fázom, mint egyébként – és ezen senki se tud segíteni – senki, aki ezen világról való.

S a bánatom, az lenne a gyógyír? Vagy a nap, ami már rám se néz? Miért pont ezek? Hol vannak a többiek...? Miért nincsenek itt? Miért vagyok egyedül? Miért hagytak el? Miért állítottak ki az utam felénél, mint egy elkoszolódott rongyot? Miért tiltottak ki a kertből, ahol ezidáig voltam? S ha sírok, mit oldok meg vele? Nem láthatja senki már, hiszen nincs körülöttem senki – senki és semmi! A madarak inkább énekelnek a napnak és a többi sétálónak, akik cipőben léptek be, és a lábuk se fáj benne. Ők tudták, hogy oda valók, és látták rajtam, hogy én különbözöm tőlük. Látták, hogy rossz helyre kerültem, és letaroltam a szép virágaikat, reményeiket. Megmérgeztem a patakukat, az álmainkat, és ezért elfordultak tőlem, ahogyan azt utánuk a Nap, a felhők, a vadon és az Isten is tette aztán. S most, hogy a csizmám kilyukadt, érzem a jeges patakokat a talpam alatt, érzem a kövek gördülését, érzem a kert minden fájdalmát, amit én okoztam neki, és ha néhány madár még felém téved, nem tudja kicsipegetni a gazt a szívemből! Menjek el? De hová? Bezárult a kert ajtaja már réges-rég – nem nyitja azt már se becsület, se megbánás. A halálig kell kóvályogni idebent, küzdeni az indákkal, amik hol a nyakamra, hol a karomra fonódnak, hogy lehúzzanak. Eltévedtem már évekkel ezelőtt, magamat kerestem s bűnökre, vágyakra, bánatra találtam, amitől csak még szomorúbb lettem.

Mi értelme élni, amikor az élet is undorral néz le rád? Senki se tud felelni, persze, hogy nem, mert azon kevesek, akik még egyszer-egyszer megsajnálnak, előbb-utóbb megint menekülnek, megérzik a rossz lelkem szagát! Megérzik, hogy mérget fecskendeztem a világba, méghozzá halálos mérget, amivel fojtogatom őket. Azt hiszik, hogy én ezt szeretem, hogy én szándékosan léptem be csizmával, pedig csupán nem volt más... valaki azt szerette volna, hogy nagyot alkossak, de a lábamat nem nézte meg... egy rózsát tett még a kezembe, és így elküldött a sírba, de ezt se akarta, nem, tudom, hogy nem... de én, miközben a kertben bolyongok, mindig lépek egy arasznyit a sír felé. Az összes félelmem arra húz, a szívemet már nem tudom kiszabadítani, ahogyan a lelkemet sem tudom tisztára mosni. De azt sem tudhatom, hogy vajon a sír nem fog-e kivetni magából. Nem tudhatom, hogy a halál szeretni fog-e! Nem tudhatom, hogy a halál mennyire vár engem. S hogy én mennyire várom őt? Ezt már tudom, azt hiszem. Már félrehajtottam egy bokor ágait, hogy kilássak, és csak a szenvedésemet láttam! A kertet, amit leromboltam, ahol a szívem fogságba esett, és ahol hagytam elburjánzani a bánatát... ahol kinyújtottam a kezem, hogy segítsek, és a helyébe csak holtakat láthattam, akiket én öltem meg!

Pedig a gyilkosság, ó, mekkora bűn? Óriási, és ez az, ami leginkább lefelé húz. Nem tudok megkapaszkodni, mert mintha egy kútba estem volna: nyálkásak és csupaszok a falak, sehol egy kapaszkodó. A saját mérgembe fulladok bele, minden egyes nappal mindinkább elfogy a levegőm... és aztán... és aztán az oszló holttestemet, mikor elhelyezik a föld alatt, nem mernek közelebb jönni, mert tudják, hogy itt fekszik az, aki mindent megölt és végleg kiírtott... akinek jelenlétével megjelentek a gazok, amiket ki se lehet tépni a földből... és én se téphetem ki őket, mert tőlem nőttek oda, és habár már félig a sírban állok, azok tovább növekednek, hogy végleg eltemessék azt a szívet, ami valaha az enyém volt... és többé a patakok se csobognak, a nap se világít, nem süti az arcomat, és a felhők, azok is sötétek, és mindinkább este lesz. Hát ez vagyok én, ez lettem, és ez voltam talán mindig is, amióta itt vagyok... arra születtem, hogy meghúzzam magamat, hogy évekig kóvályogjak hasztalan... majd pedig, a bűnöket és álmokat velem temetik el.

Elhallgatott. Egy könnycsepp csordult ki a szeméből, és esett a földre; majd még egy, mintha a kút vizébe csöppentek volna. Dia némán állt; sírt, és nem mondott többet. Zsigmond is csak állt, szánakozva és ijedten. Mit tegyek? – kérdezte magától. Dia elmondta amit érzett, ami igaz volt: csizmástul lépett be, és most emiatt az életével kell fizetnie. Ezt tudta Zsigmond, tudta Niki, tudta Sanyi és tudták a többiek - Dia is tudta, s ez volt a legfájóbb. Egy olyan embernek kell elmennie, aki építeni jött és rombolva megy.
Egy olyan embernek, akinek – halnia kell.

Dia elfordult Zsigmondtól, és szomorúan a semmibe révedt. A dzsungel most is csöndes volt, különös békesség honolt a tájon, holott Dia lelkében csendes viharok dúltak. Zsigmond sokáig nem tudott mit csinálni. Nem tudta, hogyan fejezze ki részvétét. Tudta ő, amit Dia, hogyne tudta volna! Niki is tudta, s a fiú pont ezért haragudott rá. Tudja, és mégis elfordult Diától. Otthagyta őt, mintha megérezte volna a „mérget”, ami a valóságban csak Dia végtelen fájdalma és bánata volt. Mindaz, amit a Lagerfeltes mester elmondott, apró tűkként égette mindannyiuk lelkét. Dia tisztában volt vele, hogy nem illik a képbe. Tudta, és ez fájt neki.

Zsigmondnak elszorult a torka. Valamiért csak Niki dühös arca lebegett a szeme előtt. Dühös arra, akit testvéreként szeretett, akiért aggódott, és akiért az életét is feláldozta volna! Igazságtalan. Dia életében ez csak egy újabb bizonyíték arra, hogy az ő napja már lejárt.
Odalépett Dia mellé, és szótlanul átkarolta a vállát. Dia nem mozdult. Mindketten tudták, hogy nincs remény a lány számára – már régen, nagyon régen nem volt. S mindaz, amiért eddig éltek, mintha elveszett volna a világ örök ködében.
- Igazad van, Dia – szólalt meg Zsigmond halkan. Nagyon össze kellett szednie magát, hogy ne rohanjon el, és beszélni tudjon. – Igazad van.
Dia némán bólintott. Az éjszakai hideg szél meglobogtatta a köpenyüket. Nem tudtak tovább menni, de nem is volt rá szükség. Nikiék talán rájuk lelnek. Talán nem. Ezt a jövőre kell bízniuk.
Dia végül egy fa tövében heveredett le, Zsigmond pedig felmászott az egyik ágra. Sokáig nem jött álom a szemére, mert csak Dia szavai jártak az eszében. Segíteni szeretett volna.
De hát nem tud, és senki se tud!
Mikor végül álomba merült, nem vette észre, hogy Dia lassan felkel a helyéről. Nem akarta veszélybe sodorni Zsigmondot is, ezért aztán úgy döntött, útnak indul. Nem akarta, hogy bárki utána menjen. Elindult - azért, hogy meghaljon.


Mikor másnap Gyula beindította a zutót, és a motor fájdalmasan felbőgött, mindnyájan rettentően elcsigázottnak érezték magukat. Áthajtottak a fák között, a dzsungel bozótosain – és nem találták barátaikat sehol.
- Hol lehetnek?! – fakadt ki Niki kétségbeesetten. Sanyi rosszkedvűen bámult ki az ablakon.
- Nem tudom – sóhajtott fel Gyula. – Tényleg nem tudom. De már jó lenne megtalálni őket.
Elérkeztek a lejtőhöz, de Gyula már fordult is vissza. Pontosabban fordult volna – ha észre nem vesz egy kétségbeesetten rohangáló alakot. Niki letekerte az ablakot.
- Dia! Dia! – kiáltotta Zsigmond. – Dia, merre vagy?!
- Zsigmond! – kiáltott fel Niki. Gyula kiszállt, s követték a többiek is. Rohantak lefelé a lejtőn. Nem törődtek semmivel, még azzal sem, hogy esetleg nem tudnak visszamenni.
Zsigmond odafordult hozzájuk, de nem úgy tűnt, mint aki rettentő boldog.
- Dia eltűnt!
- Hogy-hogy? Együtt voltatok, nem?
- De igen – felelte a fiú. – Egészen tegnap estééig. Ma már nem láttam.
Nikire nézett, szinte szemrehányóan. A lány nyelt egyet.
- Akkor... keressük meg – mondta.
Zsigmond még mindig őt nézte.
- Igen, szerintem is! – vetette oda hidegen. Hátat fordított Nikinek. – De van egy sejtésem, miért ment el.
- Éspedig? – lépett mellé Sanyi.
Zsigmond nem felelt, csak Nikire nézett. A lány lesütötte a szemét.
- Te, Niki – szólalt meg Zsigmond dühtől remegő hangon -, te kergetted el! Tegnap este vagy fél óráig mesélte nekem hogy mit érez, és mit mondjak, tökéletesen megértem! Te is tudod, hogy Dia mennyire instabil mostanában! Te is tudod, hogy úgy érzi, elhagyta a világ, és hogy mennyire magányos lett! Nem tudom, mi bajod Diával, de jobban teszed, ha itt és most elmondod nekem! Hallani akarom! Dia nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele!

Gyula felvonta a szemöldökét, Sanyi meghökkent. Botond meglepett arcot vágott. Niki ezellenben kiabálni kezdett.
- Aha! Szóval összejöttél vele, mi?! Jaj, szegény Dia! Jaj, meg kell vigasztalni! Igaz?! Sajnáljuk szegényt! Szeressünk bele!
Sanyi a homlokához emelte a kezét. Nem tudta, mit mondjon, vagy hogy jó ötlet-e egyáltalán közbeszólni. Niki tovább kiabált:
- Azért mentél el vele, igaz?! Mert beleestél! Mondhatom, te aztán nagy halandzsás vagy, Bálint Zsigmond! Mindig kiálltál Dia mellett, de eddig nem értettem, miért! És hogy eltereld a gyanút magadról, Gyulára fogtad a saját érzéseidet!

Gyula villámló szemekkel nézett Zsigmondra, aki csöppet sem ijedt meg Nikitől.
- Nem erről van szó, és te is nagyon jól tudod!
- De igen! Tisztán látszik, hogy odavagy érte!
Sanyi zavartan hol egyikükre, hol másikukra nézett. Gyula egyre dühösebb lett. Botond fulladozni kezdett a nevetéstől.
- Mégis, miért feltételezel iyesmit?! Tudtommal Dia és Sanyi együttvannak!
- Ó, igen! Együtt, de nem sokáig! Ki tudja, mit fogsz művelni, csakhogy Dia a tiéd legyen!
- Most meg mire gondolsz?!
- El tudom képzelni, hogy megfojtod Sanyit álmában! Ahogy Gyulát is belekeverted! Jó, az a csók tényleg elég furcsa volt, de lehet, hogy igencsak féltékeny lettél! Elhívod sétálni! Jaj, Dia, beszéljük meg! Igaz?! Jaj, szeretlek, Dia!
- Hagyd abba! – emelte fel Zsigmond a hangját, majd csendesebben hozzátette: - Csak lejáratod magad.
- Én járatom le magam?!
- Na jó, elég ebből! – lépett közéjük Gyula, majd Zsigmondra nézett. – Zsigmond, te pedig mondd el a szemünkbe, mit érzel Dia iránt! Gondolom, senki se fog nekedugrani.

- MI?! – Zsigmond felüvöltött idegességében. – Te meg miről dumálsz?!
- Arról, hogy szerelmes lettél Diába! – felelte Gyula nem kisebb dühvel. – Csak erről!
Sanyinak most már fejgörcse volt. A halántékát maszírozta.
- Én?! Inkább te!
- Én megmondtam, hogy nem szeretem! Meg szerettem volna vigasztalni! De úgy tudom, ezt már túltárgyaltuk!
- Szálljatok le rólam! – ordította Zsigmond.
- Nem szállunk le rólad! – vágta rá Niki. – Szereted, igaz?!
- Mondtam már...
- Nem mondtál te semmit!
- Hagyjatok már békén! Itt nem rólam van szó!
- Látod?! – hisztériázott Niki. – Látod?! Nem mondod azt, hogy nem! Én megmondtam!
- Lehet, hogy igaza van – sziszegte Gyula.
- Én csak meg akarom védeni!
- Elég az! Tudod nem szokás csak így letámadni valakit! Túlságosan is védelmezed Diát, Zsigmond! Kissé gyanús!

- Csönd legyen, a fene egye meg! – Sanyi elengedte a halántékát. – Elegem van abból, hogy azon vitáztok, ki szerelmes a barátnőmbe!
- Akkor állítsd le őket! – mordult rá Zsigmond.
- Na várj! Az tényleg gyanús, hogy ennyire véded. Elmondanád...
Zsigmond ebben a pillanatban olyan dolgot tett, ami nagyon meglepte mindannyiukat. Felordított, megragadta Sanyit, és egy fának lökte.
- Szállj - le - rólam!!
Sanyi szeme megvillant. Megragadta Zsigmond kezét, és lerántotta.
- Hozzám ne nyúlj, oké?!
- Miért, mi lesz ha hozzádnyúlok?! – vicsorgott a fiú. Sanyi ádázul rátámadt: lelökte Zsigmondot a földre, és verekedni kezdtek, de olyan hevesen és olyan vadul, hogy Gyuláék inkább meghátráltak, semminthogy szétválasszák őket.

Sanyi belecsapott Zsigmond arcába. A fiú válaszul adott neki egy jobbegyenest. Sanyi orrából dőlni kezdett a vér. Ismét megütötte ellenfelét. Zsigmond lerúgta magáról, felrántotta, a fának lökte, és megint megütötte Sanyit. Sanyi erre belerúgott. Zsigmond kétrét görnyedt. Sanyi fejenvágta. A fiú a földre zuhant. Sanyi ütötte-verte, ahol érte. Gyula odalépett, hogy szétválassza őket, de ekkor Zsigmond ellentámadásba lendült, és Sanyinak védekezni sem volt ideje.
- Hagyjátok már abba! – sikított Niki, de egyik fiú se foglalkozott vele.
- Elég! – szólt Gyula.
Semmi. Sanyi felemelte a karját, a fejét védte Zsigmond támadásaitól.
Lábával igyekezett támadni, de Zsigmond mellkasonvágta, amitől pár pillanatra nem kapott levegőt. Hörögve oldalra gördült. Zsigmond felemelte az öklét. Egyik kezével Sanyi fejét szorította a földre.
- Elég lesz, Lawren?!
- Te mocsok! – Sanyi kiszabadította magát, és hanyattlökte Zsigmondot. – Te szemét! Te...
Gyula kétségbeesve rohangált közöttük.
- Álljatok már le!
Sanyi tovább szitkozódott, de most már beszélt másról is:
- Ráhajtottál a csajomra, mi?!
- Menj a francba! – nyögte Zsigmond.
- Szereted Diát?! Válaszolj! – Sanyi megrázta Zsigmond köpenyét.
- Elég legyen! Sanyi, hagyd abba! – szólt oda Gyula. Láthatólag kezdett kijönni a béketűrésből.

Zsigmond nem válaszolt. Egymás szemébe néztek. Végül Zsigmond kiszabadította magát, és felállt.
- Semmi közötök hozzám – morogta, és elindult.
- Hová mész?! – bődült fel Sanyi, és meglendítette az öklét, hogy fejen találja. Gyula odaugrott, és elkapta a csuklóját. – Állj le, Lawren!
- Ráhajt a barátnőmre! – tajtékzott Sanyi. – Szerelmes Diába! Ezt nem hagyhatom! Eressz el!
Gyula megszorította a csuklóját.
- Mindnyájan kavartunk Diával, úgyhogy jobb, ha leállsz.
Sanyi úgy nézett rá, mint akit pofonvágtak. Szabad kezével letörölte a vért az orráról, és felnézett Gyulára.
- Mi?
- Mondtam már neked – morogta a férfi, és végre elengedte. Sanyi nem mozdult.
- Beszélni fogok ezzel – sziszegte Sanyi dühösen.
- Felesleges.
Sanyi felmordult, és elszánt léptekkel Zsigmond után ment. Gyula felsóhajtott.
- Teljesen reménytelen – morogta Botondnak.
Niki karbafont kézzel állt mellettük. Arcáról lerítt tomboló dühe.
- Remélem, jól összeverik egymást!
Gyula elhúzta a száját.

- Állj meg! – ordított fel Sanyi. Zsigmond megfordult.
- Most elmeséled, mi ez az egész! – mordult föl Sanyi, megragadva a fiút.
- Nem vagyok szerelmes Diába, miért nem tudod ezt felfogni?!
Sanyit láthatólag meglepte a válasz.
- Mi?
- Nem érted?!
- Mi... miért nem mondtad ezt előbb?!
- Mert nem hagytál békén, Lawren, azért!
Sanyi rosszkedvűen megdörzsölte az öklét. Zsigmond észrevette a mozdulatot.
- Mi van, még nem volt elég? – kérdezte.
- Majd még meglátom – felelte Sanyi gyűlölködően.
- Én a helyedben inkább indulnék Diát keresni.
- Te csak ne dumálj arról mit tegyek és mit ne, oké?!
- Felőlem nekemronthatsz, de attól még a tény tény marad. Dia eltűnt. És amilyen állapotban volt tegnap...

Sanyi válaszul meglökte, aztán sarkon fordult, és elcsörtetett.
Zsigmond egykedvűen nézett utána, aztán megtapogatta az arcát. Egyik szeme igencsak feldagadt verekedés közben.
Céltalanul bolyongott fél órát a dzsungelben. Már úgy érezte, nem akar a csapathoz tartozni. Minek? Hogy hallgassa Niki és Gyula vádaskodását, és Sanyival nap mint nap összeugorjanak?
Semmi értelme.
Nemsokára a táj változni kezdett. Ritkultak a fák, és egy kihalt síkságon találta magát. De mintha lett volna egy apró fa a távolban!
Mikor közelebb ért, kezdett rájönni, hogy nem fa az.
- Dia! – kiáltott fel, s futva indult el a lány felé.
Aztán megtopant. Dia egy szakadék előtt állt, és a mélybe bámult.
- Dia – suttogta Zsigmond. A lány vállára tette a kezét. – Jól vagy?
A lány nem felelt.
- Mit... mit csinálsz?
Dia végre megszólalt:
- Próbálom elhagyni a kertet.
- Öö... nem értelek.
- Meg akarok halni! Így már érted?

Zsigmond megnyalta az ajkát.
- Úgy érted... – bizonytalanul lenézett a mélybe -, hogy le akarsz ugrani?
- Igen, úgy!
- Jaj, Dia...
- Azért jöttem el, hogy meghaljak.
- Marhaság volt. Gyere innen.
Dia megrázta a fejét.
- Hagyj. Fel kell készülnöm.
- Ne hülyéskedj!
- Nem hülyéskedem!
- Dia, semmit sem oldasz meg azzal, ha leugrasz. Nem tudnánk kimenteni!
- Nem érdekel. Nem akarok élni. Elegem van.
- Ne őrültködj! – Zsigmond megragadta a karját. – Gyere, a többiek is várnak! Sanyival már összeverekedtem miattad.
Dia nem válaszolt. Egyre csak a szakadékot bámulta.
- Hát itt vagy!

Zsigmond összerándult, és megfordult. Sanyi volt az, a háta mögött Gyulával, Nikivel és Botonddal.
- Itt. Segítsetek! Dia öngyilkos akar lenni.
- Micsoda? – Sanyi arcáról rögtön eltűnt az ellenségeskedés. Odaszaladt Dia másik oldalára.
- Jézusom, Dia, falfehér vagy.
- Nem érdekel. Hagyjatok. Nem bírom tovább.
- Dia, gyere el innen! – Sanyi ideges volt. – Kérlek.
- Nem, Sanyi. Vége. Meg akarok halni. Hagyjatok meghalni!
- Dia, hagyd ezt abba – mondta Sanyi, és ő is megfogta Dia karját. – Nem szabad ilyeneket gondolnod.
Dia ekkor lendületet vett, és előredőlt. Csaknem lezuhant; Sanyi és Zsigmond úgy rángatták el a szakadéktól.
- Halál...
Niki is ijedtnek tűnt. Gyula aggódva ráncolta a homlokát.
Zsigmond és Sanyi erőnek erejével vonszolták Diát minél messzebb a szakadéktól. A lányon úgy látszott, nem is fogja fel igazán, mire készült.
Mikor óvatosan lefektették a porba, behunyta a szemét.
Barátai letérdeltek hozzá. Még Niki is.
- Dia – suttogta Sanyi. – Miért akarsz meghalni?
- Mondtam már... nem bírom tovább.
- Hé, és mi lesz velem? Mi lesz velünk?
- Majd találsz valakit... – Dia felsóhajtott. – Velem már úgyse tudnál mit kezdeni.
- Ezt meg honnét veszed?! – Sanyi a dzsungel felé mutatott: - Ha visszajutunk innen, még az is lehet, hogy feleségül veszlek!
Gyula, Niki, Zsigmond és Botond egy emberként néztek Sanyira. Még Dia is kinyitotta a szemét.

Sanyi nem rettent meg. Felindultan szónokolt tovább.
- ... és igenis, tudnék veled mit kezdeni! Az isten áldjon meg, ha még egy évig járunk, én komolyan oltár elé hurcollak! És igenis, azt akarom, hogy a feleségem legyél, Dia! – Sanyi szeme megszálottan csillogott, de közben kiült az arcára a kétségbeesés. – Úgyhogy ehhez tartsd magad, oké?!
Nem volt éppen romantikus tervezgetés - úgy tűnt, Sanyi jelenleg nem tud túl gyengéd lenni. Szinte ordított.
- Na, Dia, ilyet se pipáltál még, mi? – nevetett Gyula. – Leánykérés öngyilkossági kísérlet közben...
Zsigmond határtalanul megkönnyebbült.
- Adja az ég, hogy így legyen! – mondta Sanyinak.
Dia azonban nem örült nekik. Újra behunyta a szemét.
- Hallod?! – ordította Sanyi. – Nekem ne akarj öngyilkos lenni, mert előbb én leszek az!
Niki nyugtatólag Sanyi karjára tette a kezét.
- Sanyi, ha ordítva beszélsz esküvőkről meg szerelmi vallomásokról, azzal nem hinném, hogy túl sokat érsz.
- Ez nem szerelmi vallomás! Ezt követésnek hívják! Követlek, Dia, és sose fogsz szabadulni tőlem, úgyhogy jobb, ha hozzám jössz! Jobban jársz!
- Ez olyan, mintha fenyegetnéd – morogta Niki. Lassan lemondott Sanyi megnyugtatásáról.
- Mit bánom én! Nem érdekel! Nekem csak az a fontos, hogy ne ölje meg magát a szemem láttára az, akivel több mint két éve járok!
- És ha nem előtted csinálja?
Sanyi mordult egyet.
- Szerintem ugyanaz a véleménye – vélekedett Niki.
- Na jó, szerintem induljunk – mondta Gyula. – Dia, te meg szedd össze magad.
A lány most se válaszolt. Felállt, és szomorúan vágyakozó pillantást vetett arra, amerre a szakadék az örök csendet jelentette számára. Sanyi gyanakvóan nézett rá. Odalépett a lányhoz, és megfogta a karját.
- Gyere.
Dia nem mozdult. Egyre csak a szakadékot bámulta, és sóhajtozott.
- Dia.
Semmi.
- Dia! Dia, az Isten áldjon meg már, hagyj békét annak a szakadéknak!
- Neki szüksége van rám.
- Nem, nincs!
- De igen. Te is tudod. Mindenki tudja. Szüksége van rám – és nekem is őrá. Meg kell halnom, érted? Nem bírok élni. Elég volt.
- Igen, elég volt. Nem fogom a hülyeségeidet hallgatni. – Sanyi türelmetlen volt. – Gyerünk innét! Látni se bírom már ezt a helyet.

Zsigmond Diára nézett.
- Dia – nógatta szelíden. – Sanyinak igaza van. Gyere.
- Mondd meg nekik – mondta a lány a szakadék felé bámulva. – Mondd meg nekik azt, amit mondtam neked. Mondd meg, hogy érzek. Értesd meg velük. Mondd meg nekik – mondd meg nekik, hogy ennek így kell lennie. Ha meghalok... mondd meg nekik, hogy jobb így. Mondd meg nekik, hogy nincs remény. Meséld el, hogy évekkel ezelőtt mi történt a kertben.
- A kertben? Ez meg miről beszél? – hökkent meg Sanyi.
- Mi a fenéről van szó? – morogta Gyula.
- Nem értem... – csatlakozott hozzájuk Niki.
- Meséld el, hogy mi történt a virágokkal. És hogy rózsát raktak a kezembe. Mondd meg nekik, mielőtt meghalok.
Zsigmond kétségbeesetten nézett Sanyira, mintegy segítséget kérve. Sanyi elkerekedett szemmel válaszolt.
- Dia – nyögte ki Zsigmond. – Én... én...
- Mondd el nekik, Zsigmond.

Dia ezzel befejezte a beszédét. Sanyi kérdőn fordult a fiú felé.
- Mi ez az egész? – kérdezte, kezét lassan lecsúsztatva Dia karjáról.
- Én... én nem is tudom... semmi értelme elmondani. Amúgy sem tudnám elismételni. Dióhéjban annyi, hogy Dia úgy érzi, amikor megszületett, és belépett Lagerfeltbe, mindent lerombolt. Ezt ő úgy fogalmazta meg, hogy „belépett csizmával a kertbe, és letarolta a virágokat”. És nem tud kilépni a kertből, mert hiába bánta meg a tetteit.
- A tetteit? – ismételte Sanyi hitetlenkedve. – Miféle tetteit?
Zsigmond vállat vont.
- Én sem tudom pontosan. Valami olyasmira gondolhat, mint például az ellenfelei megölése. Sokszor emlegetette „a halottakat, akiket ő ölt meg.”
Sanyi Diára nézett.
- De hát... Dia, kedvesem, én is öltem már... te is, Zsigmond, Gyula, Niki is... jóformán az összes Lagerfeltes! Emiatt igazán nem kell... már semmi értelme ezen rágódnod!
- Másrészt – folytatta Zsigmond -, úgy gondolja, hogy még az isten is elfordult tőle... hogy mindenki elhagyta őt, mert „nem akarják, hogy megmérgezze őket a rossz lelkével”.
- A rossz mijével?! – Sanyi azt hitte, rosszul hall. – Diának mindene van, csak rossz lelke nem! Az egyik legtisztább ember Mardigón! Jó, ő is követ el hibákat, de... Egyszer lenyúlt egy sugárvetőt, de hát istenem... az volt az utolsó... te Dia, miért beszélsz össze-vissza, amikor te magad is tudod, hogy mindez nem igaz?
- Azért, mert igenis tisztában vagyok vele, hogy igazam van. Csak kímélj. Tőled nem várom el, hogy a szememre hányd a bűneimet. De attól még, hogy nem mondjátok, jelzem: tudomásom van róluk.
- Te nem vagy eszednél! Látszik, hogy két éve nem voltunk együtt. Máskülönben olyan jól ellennél, mint hal a vízben.
- Nem hinném.
- Amikor együtt voltunk, eszedbe sem jutott ilyesmi! Emlékezz már azokra az időkre! Vagy a tizenötödik születésnapomra! Elvittél egy kastélyszerűségbe, ami látványosságul szolgált akkoriban (hogy ma is az-e, nem tudom), és lejátszottunk egy vízicsatát! Emlékezz Dumnóra, vagy arra, amikor megtudtuk, hogy küldetésekre fogunk járni! Vagy amikor bele akartam fojtani magam a Misuba, de te kihúztál! Dia, ó, Dia, hol vagy ezektől?! Miért felejted el?! Miért távolodtál el tőlem, mondd? Én ugyanaz vagyok, aki voltam, de te... te...

- Mit én? Sanyi, már te sem vagy a régi, pedig ezt tudhatnád. Elvégre tizennyolc évesek elmúltunk! Amiket itt felsoroltál, két-három évvel ezelőtt történtek! Azt a látványosságot is lerombolták mellesleg a háborúban. Akkor még minden más volt!
- Igen – felelte Sanyi -, de te meg én még mindig itt vagyunk. És bennünk tovább élnek ezek a boldog idők! Bennünk kell, hogy éljenek! És akármit csinálsz, Dia te maradsz! Befestheted a hajad, elutazhatsz a Földre plasztikai izékre, de attól még Kindes Diána leszel továbbra is! Magadat nem felejtheted el! És azt hiszem, hatunk közül én ismerem a legjobban az igazi Kindes Diát! Hisz tizenkét éves korom óta barátok vagyunk... azazhogy voltunk, de valahol én a barátod is vagyok még mindig egyben, nemcsak az, akit szeretsz... ha szeretsz még egyáltalán! Már ebben sem vagyok teljesen biztos! Hát hová lett az a lány, akit én megcsókoltam a tanárok tornyában?!
Dia olyan heves mozdulattal kapta oda a fejét, hogy Zsigmond hátrahőkölt. Niki és Gyula egymásra pillantottak.
- Az a lány, akit te megcsókoltál valamikor régen – kezdte fagyosan -, már rég meghalt!
- Nem! Nem halt meg! – Sanyi keze ökölbe szorult, pedig abszolút nem volt dühös. – Ugyanis akármit mondasz, te vagy az a lány!
Dia nem válaszolt. Szinte gyűlölködően nézett Sanyi szemébe.
- Ne akard, hogy kövesselek – mondta a fiú halkabb hangon. – Tudod jól, hogy követnélek. Ugyanis én nem vagyok mester, így még a halálom módját is megválaszthatom.
- Te nem halhatsz meg, Sanyi. Szükség van rád.
- De nem neked, igaz? – dühödött föl a srác.
- Igen! Nem nekem! Én már csak egy elfakult lap vagyok a könyvedben, amit életednek hívsz!
- Dehogy vagy elfakult lap! Nagyon is friss vagy, mint mindig!
- Tévedsz, Sanyi. Nagyon tévedsz.
Azzal Dia visszafordult, Sanyi pedig rádöbbent, hogy Kindes Diána feladta a küzdelmet.

Nem sokkal később már az utat keresték, aminek segítségével visszajuthatnak a zutóhoz. Mikor hosszas gyaloglás után sikerült felkapaszkodniuk, Dia közölte, hogy gyakorolni szeretné a vezetést, amihez egyébként nem sokat ért.
Gyula a kezébe nyomta az indítókulcsot. Sanyi hátulra ült, mert nem volt hajlandó senkit az ölébe venni.
Már sötét volt, mire elértek ahhoz a fához, aminek ehető volt a gyümölcse. Az igencsak kiéhezett társaság rávetette magát a fára.
Dia nem volt köztük. Leszakított négy almát, és hátrébbvonult. Zsigmond a fa alá ült, Niki a vállán nyugtatta a fejét, Botond a földön aludt, és hangosan horkolt, Gyula maga elé meredt, Sanyi pedig nyugtalanul Dia felé pislogott, végül felállt, és a lány után ment.
- Dia – szólalt meg csendesen. A lány szomorúan ránézett. – A kapcsolatunknak vége?
- Miért? – kérdezte Dia.
- Mert úgy érzem, kerülsz. Nem szeretsz már, igaz?
- Nem mondtam, csak azt, hogy már...
- Semmi se változik, ha nem akarod. Én még mindig szeretlek.

Dia nem szólt. Sanyi a felhőkre emelte a tekintetét. Épp telihold volt.
- Sokkal rosszabb úgy feltámadni, hogy mindent másképp látsz. Olyan boldog voltam veled, Dia! Most is boldog szeretnék lenni. Boldognak akarlak látni. – felemelte Dia állát, és a szemébe nézett. Kissé szomorkásan elmosolyodott. – Nekem még mindig elnyűttke vagy. Tudom, hogy nem szereted, ha így hívlak, de egyszerűen rádillik.Most talán még jobban, csak kár, hogy már rossz értelemben. Tényleg elnyűtt vagy, az arcod sokkal besettebb, mint mikor utoljára láttalak. De a szemed... az ugyanolyan kék, és még az alagút is megvan. Erről jut eszembe... hol a medálod?
Dia felsóhajtott.
- Lito elpusztította.
- Mi?!
Dia vállat vont.
- Megesik. Szép emlék volt, de ez is azt bizonyítja, hogy vége azoknak az időknek. Mindennek vége – legalábbis számomra.
- Jaj, Dia, hagyd már ezt! Inkább mondd el hatszázszor, mi bánt!
- Akkor most egy kicsit hadd sírjak a válladon! – Dia csaknem sírt.
Sanyi aggódva nézett rá.
- Még soha nem kértél arra, hogy a vállamon sírj – jegyezte meg. – Ez nem vall rád. De azért jöhetsz.

Dia ráborult a vállára, s azon nyomban elsírta magát. Sanyi keserű szájízzel bámult a dzsungelbe, és megsimogatta Dia hátát.
- Dia, Dia – motyogta. – Mi történt velünk? – fejét nekidöntötte Diáénak. – Mi a csuda történt velünk?
Dia nem felelt.
Sanyi mellkasából hosszú, elnyújtott sóhaj tört elő.
- Nem értem – morogta. – Egyszerűen nem értem, miért kell ennek így lennie.
- Mert lejárt az időm. – Dia felemelte a fejét, kézfejével letörölte a könnyeket az arcáról. – Ennyi az egész.
Sanyi a szemébe nézett.
- Nem járt le – felelte. – Csak most kezdődik.
Dia Sanyi arcát figyelte.
- Biztos vagy te ebben? – kérdezte csendesen.
- Ó, nagyon is – felelte a fiú rekedtes hangon.
Dia nem mozdult. Hagyta, hogy Sanyi a karjai közé vegye, és megcsókolja.
- Remélem is – suttogta halkan. Sanyi magához szorította, és ölelték egymást hosszú perceken keresztül, mintha senki más nem létezne rajtuk kívül, csak ők... nem éreztek mást, csak földöntúli boldogságot... Dia kicsit remegett Sanyi karjai közt, ahogy viszonozta Sanyi csókjait. Karját a fiú nyaka köré fonta, szorosan hozzásimult. Sanyi halványan elmosolyodott, ajkaik megtalálták egymást újra és újra. Ugyanazt érezték, mint két évvel ezelőtt, ugyanolyan szenvedély lobbant fel bennük egymás iránt, és végre, végre együtt lehettek... Szívük egyre gyorsabban vert.

Sanyi úgy érezte magát, mintha megrészegült volna. Itt volt a lány, itt, vele, akit szeretett, és nem számított, hogy most Dia milyen... az számított, hogy most együtt lehetnek, együtt élhetik át ezeket a perceket... megcsókolta Dia homlokát, megszorította a kezét, megint megcsókolta, egyre szenvedélyesebben, majd még szorosabban ölelték át egymást, a világ pedig végleg megszűnt körülöttük, és csak egy mámorító érzést hagyott hátra számukra – egy mámorító érzést, ami minden gondolatot kitörölt a fejükből. Dia Sanyi karjaiban feküdt, és a fiú arcát simogatta, szinte fáradt mosollyal az arcán. Sanyi Dia hajába túrt, majd mélyet lélegzett. Megpróbált megnyugodni, de nem ment. Szíve vadul dörömbölt, fel akart állni, de a lábai reszkettek, Dia pedig lehúzta magához, megcsókolta, s Sanyiból egy jóleső sóhaj tört fel, számára minden ellenkezés és kétely megszűnt – átadta magát a szenvedély varázsának, s innentől már csak a szerelmük létezett – és semmi más.


Folyt. köv.