Mesteri hatalom 16.

Mikor másnap reggel felébredt, Sanyi első gondolata az volt, hogy szokatlanul meleg az idő. Aztán az, hogy még mindig a dzsungelben van. A harmadik pedig...
Nem jutott el idáig. Agyára zsibbadtság szállt, de ezt betudta a párás levegő miatt, amit nehezen tudott megszokni.
Dia mellette feküdt: édesdeden aludt Sanyi köpenyében. A fiú elmosolyodott, aztán felhúzta a csizmáját, átmozgatta a lábait, majd úgy döntött, reggeli sétára indul. Búcsúzóul csókot nyomott a lány homlokára, megsimogatta az arcát, majd fürge léptekkel bevetette magát a fák közé.
Bár félt Diát egyedül hagyni, úgy gondolta, Dia egyenlőre lemondott az öngyilkossági tervéről.

Séta közben elmerengett az elmúlt órák eseményein. Milyen furcsa az élet! – gondolta. Maga elé emelte a kezét, megnézegette, még feljebb emelte, és tovább szemlélte. Furcsának tűnt. Egész valóját idegennek érezte, és ez nyugtalanította. Megvakarta az állát, a szakállát tapogatta, majd a hajába túrt. A furcsa érzés nem múlt el, hanem tovább növekedett benne.
Mélyet lélegzett. Valami pánikszerű kerítette hatalmába: futni kezdett, aztán megállt.
Lehet, hogy megőrültem? – töprengett, s még riadtabbá vált. Igen! Lehet, hogy ezért érzem így magam, és nem a tegnap miatt. De hát... az őrült nem tudja magáról, hogy őrült, nem? Tudom, hogy hívnak, tudom, hány éves vagyok... akkor nem lehetek az... Akkor csakis a tegnap miatt van az egész? Csakmert együtt voltunk? Nem hinném, hogy mindez káros hatással lenne...

Itt elnevette magát; idegesen és szorongva.
Mi a franc bajod van, öregem? –kérdezte magától. Dia a barátnőd, és remélhetőleg a jövőbeli feleséged... akár gyereketek is lehet... igazán magától értetődik, hogy egyszer együtt...
Együtt mi?
Most már két kézzel fogta a fejét. Kezdett fejgörcsöt kapni. Küszködött a gondolatokkal. Aztán megrázta a fejét, és úgy döntött, ennyi séta bőven elég volt neki.
Mikor visszaért, Dia már saját köpenyét öltötte magára. Mikor észrevette Sanyit, halvány mosoly futott át az arcán.
- Szervusz, Dia – mosolygott a fiú.
Dia kicsit zavartan nézett rá.
- Hol voltál? – kérdezte végül.
- Öhm... sétáltam... kicsit fáj a... fejem.
Dia elgondolkozva nézett rá. Sanyi megmasszírozta a nyakát.
- Jól esne valami reggeli... kicsit meleg van... nem?
Dia válaszolni akart, de ekkor Gyula hangja harsant a hátuk mögül.
- Végre megvagytok!
Dia és Sanyi megfordultak.
Gyula odaért hozzájuk.
- Elraboltak titeket az éjszaka? Miért nem jöttetek vissza?
- Ó, dehogy – felelte Sanyi. – Csak... csak...

Nem fejezte be a mondatot. Vállat vont.
Gyula összevonta a szemöldökét; Diára nézett, a lány azonban a fákat nézegette.
- Értem – mondta végül, s csaknem elnevette magát. – Szóval ti... – a szavakat kereste. Bólintott, majd ismét. – Szóval nem raboltak el.
- De: én Diát – mondta Sanyi, s elvigyorodott. Gyula elgondolkozva figyelte.
Csönd ereszkedett közéjük.
- A többiek már várnak – törte meg a csendet végül Gyula. – Öö... gondolom, még... még velünk tartotok.
- Miért ne tartanánk?
Gyula megpróbálkozott egy mosollyal, ámbátor nem volt éppen jó kedvében.
- Akkor gyertek.
Dia és Sanyi követték Gyulát a többiekhez. Zsigmond és Niki halkan beszélgettek, Botond egy almát rágcsált.
- Meghoztam az elveszett vándorlókat – mondta Gyula, és leült Niki mellé.
- Remek – tápászkodott fel Zsigmond. – Akkor indulhatunk is. Már kezdem baromira unni Mardigo kisbolygóját!
- Én is – csatlakozott hozzá Botond. – Az lesz a legjobb, amikor élve elrepülhetek innen!

Dia összevonta a szemöldökét.
- Igaz; elfelejtettelek megölni. Akkor itt a kellő alkalom!
Botond halálra rémülve hátrafelé kezdett el mászni, Dia azonban kinevette.
- Egyébként hol voltatok tegnap? – érdeklődött Niki.
- Ne érdekeljen – felelte Sanyi. Letépett egy almát, és elégedetten rágcsálni kezdte. – Na? – kérdezte teli szájjal. – Indulunk?
- Ha nem vetted volna észre, csak rátok vártunk! – felelte Niki enyhe gúnnyal.
- Akkor már mehetünk is.
Zsigmond csodálkozva nézett Sanyira, aki már el is indult a zutó felé.
- Fogalmam sincs, jogsi nélkül hogy tudsz vezetni, Zsigmond! – hallották vidám hangját. – Én biztos nem tudnám elvezetni ezt a micsodát... mit is mondtatok, hogy hívják?
- Zutó – felelte Botond büszkén. – Roppant egyszerű, praktikusabb a földi...
- Ezt a kocsit a Földről hozták! – vágott a szavába Zsigmond mérgesen. – Semmiben sem különbözik a többitől!

Azzal lezuttyant a vezetői ülésre. Most Sanyi és Dia ült mellé.
- Mehetünk? – pillantott hátra Zsigmond. – Bekötöttétek magatokat...? Remek.
Indított, és zötykölődve elindultak. Jókora kerülőket tettek a kidőlt fák miatt, ahol annak idején Lénárd meghalt.
Nikin látszott, hogy eszébe jutott a végzetes harc az anyagyíkkal. Sanyi Dia vállához döntötte a fejét.
- Hamarosan minden megoldódik – pillantott rájuk Zsigmond. – Legalábbis remélem.
- Azt én is – felelte Sanyi mélyet lélegezve.
Hirtelen Zsigmond lelassított.
- Sanyi – szólalt meg. – Te is hallod?
- Mit?
- Ezt a zúgást. Olyan, mintha... – Zsigmond felnézett, s felkiáltott. Sanyiék követték a pillantását.
A fák között egy űrhajó hatalmas teste úszott el felettük.
- Egy hajó! – kiáltott fel Sanyi.
- Állj meg, Zsigmond! – kiáltotta Gyula. A fiú eleget tett a felszólításnak. Gyula kipattant az autóból, rohanni kezdett a hajó irányát követve, s eszeveszett ordítás közben vadul integetett.
- Hahóóó, ide, ide! Itt vagyunk! Hahóóó!
Az űrhajó utasai elsőre nem vették észre a Lagerfeltes mestert. Nikiék is kiszálltak. Niki még mindig szomorú volt. Zsigmond vigasztalóan megszorította a kezét.

Most már mindnyájan kiabáltak, és integettek. Hál’ Istennek, úgy tűnt, ez beválik: hamarosan az űrhajó leereszkedett a fák közé. A kis csapat futva követte.
Mikor odaértek, legnagyobb csodálkozásukra a járműből maga Gwedmir szállt ki, Yuballal, két ápolóval, Vores Kingával és Aerti Leilával a nyomában.
- Úristen! – sikoltott fel Gwedmir, meglátva Diáékat. – Dia... Sanyi... Bálint Zsigmond... és... Dágos Gyula?! Dobra Nikolett...?!
- Te jó ég! – nyögött fel Yubal elképedve.
- Dia, Sanyi! – kiáltott fel Leila boldogan.
- Kindes...! – nyögte Yubal. – Hát túlélted...?
- Igen, túléltem, Yubal doktor – felelte a lány, s igyekezett határozottnak tűnni. – És meg kell hogy mondjam, sokkal jobban érzem már magam.
- Dia nem elmebeteg – fűzte hozzá Zsigmond. – Az egyik ápoló jaeli volt, és belekevert valamit Dia italába a Gyógyintézetben. Attól tébolyult meg.
- Most már jól vagyok – ismételte Dia.
- Azért nem egészen – lépett mellé Gyula komoran. – Sajnos, Dia még mindig próbálkozik az öngyilkossággal.

Dia közbe akart vágni, de Gyula elejét vette a tiltakozásnak. – Meg kell tudnia, Dia. Ő az orvosod.
Yubal elképedve hallgatta őket. Sanyi boldogan fordult Gwedmir felé.
- Gwedmir mester? Üdvözletem.
- Sanyi... nahát! De megváltoztál!
A fiú elvigyorodott.
- Hát igen, múlnak az idők!
Yubal is felé fordult.
- Oh... Lawren Sándor?
- Igen – bólintott Sanyi, kezetrázva a mardigóival. – Frissen, prímán, ahogy egy feltámasztotthoz illik.
Gwedmir elmosolyodott.
- Sanyi, te sose fogsz megváltozni – mondta, még jobb kedvre derítve volt tanítványát. – De nagyon örülök, hogy végül sikerült.
- Elég hosszú küldetés volt – fintorgott Niki.
- Lénárd meghalt – közölte Gyula, Gwedmir felé fordulva. – Sajnos, nem tudtunk segíteni rajta. Aztán jött Botond – nézett a férfira -, aki holmi zutókkal, akarom mondani, földi autókkal próbált minket eltenni láb alól. Az apja viszont, Mihály, nagyon furcsa italt készített Dia számára, amitől egész jól elvolt, és...
- Majd a hajón, rendben? – Gwedmir a rámpa felé tessékelte a férfit. – Bőven lesz időtök mesélni.
Sanyi rámosolygott Diára, ahogy elment mellette. A lány nem mosolygott vissza. Idegesnek tűnt.
Mikor mindnyájan elhelyezkedtek az utastérben, Gwedmir jelzett a pilótának, aki felemelkedett a levegőbe. Még látták a zutót, magányosan ott állt a dzsungel közepén, kitárt ajtóival.

Zsigmond lepillantott rá.
- A jó öreg zutó – morogta. – Rajtad tanultam meg vezetni. Örökké hálás leszek, te tragacs!
- Ne nevezd tragacsnak! – fortyant föl Botond sértődötten.
Zsigmond felnevetett, és megveregette Botond vállát.
- Jól van, öregem, tudom, mennyit jelent neked. Sanyi szép roncsot csinált belőle, mi?
Botond rávicsorgott. A többiek eközben beszámoltak kalandjaikról. Gwedmir, Yubal és társaik egyik ámulatból a másikba estek.
- Aztán – folytatta Sanyi -, Zsigmond szólt, hogy Dia épp le akar ugrani a szakadékba. Elég ijesztő volt, alig bírtuk elráncigálni onnét.
Yubal figyelmesen hallgatta.
- Állítólag Dia beszélt Zsigmondnak az érzéseiről... hát, nem is tudom.
- Zsigmond! – szólt a fiúnak Yubal. – Zsigmond, idejönnél egy percre? Beszélni szeretnék veled.
Zsigmond felállt, és odament.
- Igen?
Yubal intett, hogy üljön le, aztán előrehajolt.
- Körülbelül mit fogalmazott meg Dia neked?
Zsigmond egy pillanatig kérdőn nézett rá, aztán megnyalta a száját.
- Öhm, hát... valami olyasmit mondott, hogy... szóval, eleve a világot egy kertnek jelenítette meg. Azt mondta, belépett csizmástul ebbe a világba, pedig cipővel kellett volna... meg hogy így lerombolta az emberek álmait... gyilkolt... és már többé nem tud kilépni, mert a kertet bezárták, valaki egy rózsát tett a kezébe, és így a halálba küldte... és nincs semmi kapaszkodója többé. Hogy megmérgezte a rossz lelkével az embereket, a szívét meg benőtte a gaz... – homlokráncolva igyekezett visszaemlékezni. A fejét ingatta. – A tökéletes lemondás szólt belőle. Hogy úgy érzi, a világ elhagyta, és kiállították az út közepén.

Yubal felsóhajtott, és a lány felé nézett, aki összekucorodva feküdt egy hosszabb ülésen, és látszott rajta, hogy egyedül akar maradni. Szomorúan meredt a hajó padlójára.
- És mi a helyzet otthon? – kérdezte Zsigmond. – Diát még mindig keresik, hogy megöljék?
Yubal csodálkozva fordította a fiúra a tekintetét – a fejét ingatta.
- Már nem igazán. Eszeveszett dolog volt Diának elszöknie. Tudomásunkra jutott, hogy az egyik volt betegünk segített neki. Kihallgatta a beszélgetéseiteket, és mikor vizsgálatra jött hozzám, informálta Diát, aki ezután könnyedén kijutott.
- Aha – bólogatott Zsigmond elgondolkozva. – Mi is eléggé meglepődtünk. Azt mondta, megvannak a kapcsolatai.
- Meg is voltak – bólintott Yubal. – Órákig kerestük... mit órákig: napokig! Mire kikövetkeztettük, mi is történhetett, már sehol sem voltatok. Helyettesítő tanárt kellett keresni, mivel Gwedmir mester ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön, ez is elég sok időbe telt, aztán meg még Kingáék is jelentkeztek. Jrewalt nehezen és vonakodva egyezett bele, hogy eljöjjenek.
Sanyi összefonta a karjait.
- Gondoskodni fogok róla, hogy Dia megkapja a szükséges kezelést – folytatta a mardigói, a lány felé tekintve.

- Micsoda? – horkant föl Sanyi. – Már megint?! Már megint el akarják vinni?!
- Lawren Sándor... – kezdte Yubal, Sanyi azonban durván félbeszakította. – Nem ér! Már semmi baja nincs, elég lenne, pár gyógyszer, attól rögtön meggyógyulna! Abba betegszik bele ha bedugják egy szobába, a többi dilis közé!
- Már a hírek szerint a Földről sikerült szereznünk egy új gyógyszercsomagot. Biztosíthatlak, hogy ezzel sikerül elejét venni a további kellemetlenségeknek. Dia érdekében történik mindez – tette hozzá, jóval csendesebben.
Vores Kinga lépett oda hozzájuk, egy-egy üveg sörrel, és szendviccsel.
- Ó, köszi! – örvendezett Sanyi, nyakon ragadva a sörösüveget. – Nem volt módom még megkóstolni, túl fiatal voltam hozzá, míg a Földön éltem.
Zsigmond nevetett, és beleharapott a szendvicsbe.
- Kösz, Kinga! – intett a lány felé, aki biccentett, és további ételeket szolgált föl a többieknek.
- Szóval? – fordult Sanyi Yubal felé, jól meghúzva az üveget. Kézfejével letörölte az italt az álláról. – Miért lenne szükség Dia újbóli beszállítására?
Yubal gondterhelten nézte.
- Nagyon forrófejű és indulatos fiatalember vagy, Lawren Sándor, akár a társaid legtöbbje. Bár úgy látom, te túlteszel rajtuk.
Sanyi felhördült.
- Méghogy én?!
- Igen, rólad beszélek – bólintott a mardigói. – Bevallom, azt hittem, egy kicsit is komolyabb vagy. Nos, tévedtem.
- Hagyjon békén! – mordult föl a srác. – Ha azért jött, hogy sértegessen, minél előbb húzzon el, mielőtt kijövök a béketűrésből!
- Nem hinném, hogy ki tudnál jönni abból, ami nincs – csóválta a fejét Yubal. Sanyi kezdett begorombulni. Ökölbe szorította a kezét. Zsigmond nyugtatólag a vállára tette a kezét.
- Nyugi, Sanyi! Most Dia a legfontosabb, nem?
- Igen, de ha ez nekem tovább pattog, leütöm! – vicsorgott Sanyi.
Yubal elmosolyodott.
- Nos, engedelmeddel, folytatnám.
- Ne folytassa! – támadt rá Sanyi vadul. – Húzzon el végre!
- Ne, Sanyi! – kiáltott rá Zsigmond. – Folytassa – biccentett Yubal felé. Egyik kezével még mindig kénytelen volt Sanyit lefogni.
- Nos, mint mondtam, a Földről érkezni fog egy gyógyszercsomag. A tervek szerint ezzel valamennyire korlátozni lehet majd a depressziós viselkedészavart.
- Ez alatt meg mit értsek? – sziszegte Sanyi, majd türelmetlenül lesöpörte magáról Zsigmond kezét. – Eressz el!

Yubal figyelte, ahogy a fiú idegesen iszik pár kortyot. Elég megviseltnek tűnt.
- Azt, hogy Dia jobban lehet ettől a gyógyszertől – felelte.
Sanyi leeresztette a sörét.
- Erre én is rájöttem, nagyokos.
Yubal felpattant a helyéről, és lépett egyet Sanyi felé, aki unott arccal nézett fel rá.
- Lawren – kezdte az orvos, de Zsigmond gyorsan visszalökte a helyére.
- Nyugi van, oké, emberek?
- Segíthetek kigyógyulni Lawrennek a bajából – sziszegte Yubal dühösen. – Kísértetiesen kezd hasonlítani néhány súlyosabb egyénre, akiket az intézetben kezelnek.
- A maga agyalágyultjait ne hozzám hasonlítgassa! – vágott vissza az érintett.
- Na jó, elég, elég – emelte fel a kezét Zsigmond. Gwedmir közben leguggolt Diához. – Minek veszekedni folyton? Mindannyian Dia javát akarjuk, és azt, hogy minél előbb meggyógyuljon, nem?
- Akkor mondd meg neki, hogy Dia helyett ő szorul kezelésre!
- Vagy talán te, nem igaz? – kérdezte Yubal gúnyosan.
Most Sanyi pattant fel, és a sörével a kezében elcsörtetett. Zsigmond tétlenül nézett utána, aztán a mardigóihoz fordult.
- Sajnálom – tárta szét a karját. – Nem szokott ilyen lenni... csak aggódik Diáért.
- Vettem észre – dörmögte Yubal, és hátat fordított a fiúnak.

Sanyi még este is duzzogott Yubal miatt. Zsigmond letett róla, hogy kibékítse Dia orvosát és barátját, és inkább Nikivel beszélgetett. Dia sokat aludt; ha ébren volt, nem szólt senkihez és ha kérdezték, akkor nem is válaszolt. Nagy ritkán elfogadott egy szendvicset.
Nyolc órakor Gyula ült le Sanyi mellé, aki már a harmadik üveg sörnél tartott.
- Most a sörbe fojtod a bánatodat? – kérdezte a férfi.
Sanyi ránézett.
- Nincs semmiféle bánatom – morogta.
- Látom – bólintott a Lagerfeltes mester. – Alaposan nekikeseredtél.
- Semmi közöd hozzá – dörmögte a fiú, és egykedvűen nézte az aranysárga ital fehér habját, mielőtt lehörpintette.
- Sanyi, nem olyan nagy baj az, ha Diát meg szeretnék gyógyítani.
- Nem is ez a baj – felelte Sanyi rekedten.
- Hanem?
Sanyi csuklott egyet, és megint meghúzta az üveget.
- Kinga! Hozz még – nyögte. A lány aggódva nézett rá.
- Sanyi, túl sokat iszol.
- Nem érdekel! – Sanyi csaknem ordított. – Hozz már!
Gwedmir a fiú felé nézett.

- Sanyi – próbálkozott újra Gyula. – Semmi baj nincsen! Dia nemsokára jobban lesz!
- Nem. – Sanyi elvette Kingától az újabb sört, amit volt osztálytársa kelletlenül átnyújtott neki. Felbontotta, és a fejét rázta. – Nem. Nem lesz már jobban.
- Ezt meg honnét veszed?!
- Egy... egyértelmű.
- Az Isten szerelmére, Lawren! – dühödött föl Gyula, és kikapta Sanyi kezéből a sörösüveget. – Hagyd abba a piálást, mert jobban nem leszel tőle!
- Semmi közöd hozzá! – horkant fel a fiú. – Azt csinálok amit akarok!
- Egy frászt! – Gyula levágta az italt maga mellé, és újra Sanyi felé fordult. – Komolyan mondom, akkora hülye vagy, hogy azt még Botond is megirigyelhetné! Mi a fenének iszod le magad?! Attól jobb lesz talán?!
- Igen, jobb! – kiabálta Sanyi. – Minek kell neked is beleavatkoznod?!
- Úgy gondoltam, Dia biztonságban van melletted! De úgy tűnik, tévedtem!
- Dia igenis tökéletes biztonságban van mellettem! – dühöngött Sanyi. – Ne merészeld kétségbe vonni a megbízhatóságomat!
- Miért, ha megteszem, mi van?!
- Fiúk!
Gwedmir odament hozzájuk, és élesen így szólt:
- Hagyjátok abba, és aludjatok inkább! Sanyi, ez neked is szól.
- Nem vagyok álmos – közölte a fiú.
- Akkor is próbáld meg.
- Minek? – Sanyi visszaszerezte a sörét. Arca egyre inkább kezdett nyúzottá válni: szakállban és félhosszú, kócos hajjal leginkább egy iszákos csavargóra emlékeztetett. – Aki nem álmos, az ne aludjon, nem?

Zsigmond, Botond és Yubal kíváncsian figyelték Gwedmirt, vajon a nő mit szól ehhez. A mester higgadt maradt.
- Sanyi, feküdj le aludni. Mindenkit felébresztesz az ordibálásoddal.
- Akkor dobjon ki! – vetette oda Sanyi.
Gyula a homlokát ráncolta.
Gwedmir összevonta a szemöldökét.
- Kicsit sokat ivott, nem? – nézett Gyulára, aki rosszkedvűen vállat vont. – Már vagy az ötödik üvegnél tart. Nem csodálkoznék, ha részeg volna.
- Értem – bólintott Gwedmir. Kivette Sanyi kezéből a sört, megfogta a fiú karját, és talpra állította. – Van egy jobb üdítőnk is, mint a sör – mondta, és egy hosszabb ülésre lökte a fiút. – Mindjárt hozom.
Sanyi tiltakozni akart, de végül fáradtan legyintett.
- Sose fog meggyógyulni – morogta oda Gyulának, s mire Gwedmir visszatért, már aludt is.

Az éjszaka csendben telt, senki sem ébredt fel. A pilóta gépvezérlésre állította a hajót, és a székében szundikált. Sanyi az ülések egyikén hevert, és hangosan horkolt. Dia mozdulatlan volt. A többiek felől halk szuszogás hallatszott.
Egyvalaki virrasztott csak, a társaság magányos tagja, Dágos Gyula. A történteken rágódott, ezért nem jött álom a szemére. Nem értette, miért is kellett Sanyinak így nekikeserednie. Dia is másképp viselkedett már a hajón. Sokkal szomorúbb és csendesebb volt, mint valaha. Ez is nyomasztotta.
Épp az élelemtáska felé nyúlt, amikor halk motozást hallott a háta mögül. Villámgyorsan megfordult, de csak Vores Kinga volt az, egy gyertyával a kezében.
- Ja – morogta. – Te vagy az?
Kinga bólintott, és letelepedett mellé.
- Miért nem alszol?
A férfi, korábbi szándékához hűen, kivett a táskából egy szendvicset. – Nem tudok.
Hallgattak; a csendet csak Gyula evése törte meg. Mikor lenyelte az utolsó falatot, felállt, és, anélkül, hogy Kingához bármit szólna, leheveredett a földre, és betakarózott egy pokróccal. A lány se szólt, hanem eloltotta a gyertyát, de még sokáig ült a sötétben, gondolataiba merülve.

*

Másnap reggel már Sanyi is jobban festett. Álmosan dörzsölgette a szemeit. Gwedmir az italostáskából forró teát osztott szét, pirítóssal. Dia kedvetlenül üldögélt a helyén.
- Holnapra már Mardigón leszünk – mondta Gwedmir, másodszor körbekínálva a társaságot. – Csak azon ne csodálkozzatok – szólt hátra Zsigmondéknak -, ha minden második újságban találkoztok magatokkal.
- Miért is? – kérdezte Niki.
A nő letette a tálcát az egyik fadoboz tetejére.
- Hát azért, mert elég nagy feltűnést keltett Dia rejtélyes eltűnése. Sokakat érdekelt, hogyan tűnhetett el egy Lagerfeltes mester Mardigo Gyógyintézetéből, miközben elmebajjal és depressziós tünetekkel kezelik, és az állapota roppant válságos. Veszélyes is lehetett volna – folytatta, megrovó pillantást vetve Diára. – Sokan pánikba estek, és bezárkóztak a házaikba, mondván, hogyha egy őrült szabadlábon van, nehogy megtámadhassa őket. Így ezzel a mardigói lakosság nagyrészéből Dia inkább félelmet, semmint tiszteletet váltott ki. Az egyik mardigói egy újságnak azt nyilatkozta, hogy „Nagyra becsüli Kindes Diána tetteit, de ha nem zárják el a külvilágtól oda, ahová való, minden dicséretét félreteszi.”
Sanyi karbafonta a kezét.
- Értem, szóval most mindenki utálja Diát?
- Nem, nem utálja – felelte Gwedmir lassan. – Félnek tőle. Ez nem ugyanaz. Hálásak neki, amiért megvédte a napkövet.
- Hé, az az én érdemem is! – fortyant föl Sanyi. – Rám miért nem büszkék?!
- Mondjuk azért, mert te meghaltál, haver – szólt közbe Zsigmond.
- Igen, Zsigmond, pontosan ezért – bólintott Gwedmir.
Sanyinak sehogy sem tetszett a történet.
- De most már élek!
- Mardigón ezt még nem tudják – mondta a nő.
- És minden másik harcom Dia érdeme?!
- Jelenleg igen – bólintott Gwedmir. – De nemsokára visszaáll a neved az eredeti helyére.
- Ajánlom is – morogta Sanyi. – Dia hogy van? Beszélt vele?
- Nos... igen, megpróbáltam, de nem sokra mentem vele.
- Miért?
- Iszonyúan lemondó.
Sanyi beharapta az ajkát.
- Tudom – ismerte el kelletlenül. – Kezdem azt hinni, hogy valóban nincs remény.
- Jaj, Sanyi, ne kezdd már te is... – sóhajtott fel Gwedmir.
- Szerintem nem kezdi; folytatja – mosolygott a bajsza alatt Zsigmond.
- Vagy csak a sör ártott meg neki – szólt közbe Niki.
- Na, azt elhinném – mordult föl Kinga a háttérben.
- Én mondtam neki, hogy hagyja abba – lépett oda Gyula. – Nem igaz, Lawren?
Sanyi csak egy dühös pillantásra méltatta.
- Sanyi – szólalt meg ekkor egy halk hang a hátuk mögül. Egy emberként fordultak Diához.
- Dia!
- Gyere ide – motyogta a lány.
Sanyi leült mellé.

- Na?
- Emlékszel, miről beszélgettünk két éve? Emlékszel Jaelre?
- Igen, Dia, emlékszem. És...?
- Ha visszaértünk Mardigóra, menj el... menj el Jaelre... megígéred, hogy elmész, Sanyi? Megígéred nekem?
A fiú meghökkent.
- Jaelre? – ismételte.
- Igen, Jaelre. El kell... meg kell ölni őket. Én... én nem fogok eljutni oda soha már, de te... te menj el, és robbantsd fel, pusztísd el Jaelt... ígérd meg, hogy megteszed!
Sanyi szája pillanatok alatt kiszáradt.
- El, de velem jössz.
- Nem... én nem mehetek.
- Miért nem?
Dia halkan, keserűen felnevetett.
- Tudod te jól, nem kell mondanom.
- Dia, ne csináld már – próbálkozott Sanyi. – Ostobaság, az egészet csak beképzeled...
- Beképzelem? Neem... – Dia a fejét rázta. Lehajtotta a fejét; a padlót bámulta. – Nem képzelem be, Sanyi. Szeretném, ha így lenne. Nem is tudod elképzelni, mennyire...
- Akkor szeresd jobban – mondta Sanyi csendesen.
Dia megintcsak a fejét rázta.
- Túlságosan is tele vagy reményekkel.
Sanyi érezte, hogy Dia ismét kicsúszik a kezei közül.
- Nem. – Nehéz volt rávennie magát arra, hogy meg tudjon szólalni. – Tévedsz, Dia. Tele vagy tévedések hegyével. Én csupán azt mondom, ami helyénvaló, és amit neked is tenned kéne.
- Mindig ezt mondod.
- Igen, mindig. És büszke vagyok rá.

Hallgattak. Gwedmir zavartan teát szürcsölt, Gyula, Niki és Zsigmond hátrébbvonultak beszélgetni, Botond sört ivott, Kinga és Leila hirtelen sürgős megbeszélnivalót találtak. Sanyinak sanda gyanúja szerint róluk folyt a szó, de úgy döntött, nem törődik vele. Ezegyszer nem fogja érdekelni, mit tartanak felőle.
Yubal felállt a helyéről, és az ápolókkal a nyomában a pilótafülébe vonult.
- Hát igen – szólalt meg Dia kisvártatva, és kibámult az űrbe. Valahol, egy távoli pont csillant meg, egy távoli bolygó. – Te mindig büszke voltál, ameddig csak éltél.
- Nana – tiltakozott a srác. – Úgy beszélsz, mintha már halott lennék.
- Talán azért, mert meg is haltál!
- Nem haltam meg! Itt vagyok, ver a szívem, lüktet a vérem, fáj a lábam, ha megütöm, nem vagyok szellem... mi kell még?
- Akkor minek neveznéd a haldoklásodat? Vagy amikor a szemem láttára véreztél el? Egy kis kiruccanásnak?
- Nem arról van szó – felelte Sanyi. Igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Elismerem, hogy amikor Paulin leszúrt, meghaltam. De most újra élek! Már... már nincs miért aggódnod.
Dia gúnyos nevetést hallatott.
- Na persze.
- Nem hiszel nekem. – inkább megállapítás volt, mint kérdés. Sanyi nem is várt megerősítést.
- Nem – bólintott Dia, és elfordult.
Sanyi pár pillanatig még ott ült, végül belátta, nincs értelme tovább vitázniuk, így hát csatlakozott barátaihoz.

- Ebéd!
Gwedmir összetolt Leilával három fadobozt. Pokrócokat dobtak a földre, hogy legalább felérjék a doboz tetejét. Kinga műanyag tányérokat és poharakat osztott.
- El kell ismerni, ők valóban jobban felszerelkeztek, mint mi – súgta Gyula Nikinek.
- Még maradt egy kis sör – szólt a mester. – Ki kér még?
A társaság férfi tagjai egyszerre emelték fel a kezüket. Csupán Gyulának nem jutott, de a férfi nevetett.
- Nem olyan fontos az nekem – mondta. – Igyatok csak.
Gwedmir sajtot, kenyeret és mardigói répás szardíniát osztott. Niki régi ismerősként üdvözölte, Gyula a fejét csóválta.
- Remek! Kaja! – örvendezett Zsigmond, és hatméteres mosollyal az arcán kolbászért nyúlt. – Gwedmir mester, ön valóban lenyűgöző!
A nő nevetett.
- Már miért lennék az?
- Mi csaknem haldokoltunk, amikor hajóra szálltunk – felelte Zsigmond, és nagyot harapott a kenyeréből.
- Ez egy komplett hajó, igencsak sok minden felfér rá. Még apró mellékhelyiségünk is van.
Dia ezt hallván nagy zajjal felállt, és elrohant.
- Hát ennek meg mi baja? – csodálkozott Zsigmond.
Hamarosan igen rossz hangokat hallottak. Sanyi megköszörülte a torkát. Mikor Dia visszatért, Gwedmir volt az egyetlen, aki felemelte a fejét.
- Dia! Beteg vagy?
- Hányingerem volt – mormogta a lány. – Biztos elrontottam a gyomromat.
- Hát, azt biztos nem – nevetett Gyula. – Alig ettünk valamit egész idő alatt. Bevallom, én egyre gyakrabban szédelegtem.
- Igen, én is! – csatlakozott hozzá Botond lelkesen, de persze senki nem figyelt rá.

Sanyi élvezettel evett – először kolbászt kenyérrel, majd vajas kenyeret, aztán sajtot hagymával, megkóstolta a répás szardíniát (nem igazán nyerte meg a tetszését), majd egy kis paprikát, paradicsomot, mardigói tejfalatkát (tejből készülő, omlós sütemény), majd jóleső sóhajjal sörrel leöblítette az ételt.
- Áááh! Ez volt életem legjobb lakomája! – mondta, és nagyot nyújtózkodott.
- Egy kis tufót? – nyújtotta Sanyi felé a tálat Leila.
Sanyi bizonytalanul belebámult, majd ijedt kiáltással hátrahőkölt. A tálban mozgó lila hernyócskák mászkáltak.
- Nagyon finom – kínálgatta Leila. – És aranyos, ahogy a szádban mászik.
- Ezt is a mardigóiak találták ki, mi? – nyögte a fiú, mikor sikerült összeszednie magát.
- Igen, miért? – csodálkozott el Leila Sanyi szerencsétlen ábrázatán.
- Inkább nem is mondok semmit – mormogta a fiú, és ivott egy kortyot.
- Mindig is mondtam – fordult Gyula Nikihez -, hogy borzasztó ízlésük van. Te nem hittél nekem. Most itt a bizonyíték!
- Sanyi nem bizonyíték rá! – jelentette ki a lány. – Róla mindig is tudtam, hogy ugyanolyan nyámnyila, mint te!
- Ó, kösz! – nevette el magát Sanyi.
- Nagyon szívesen! – bólintott felé Niki, azzal, csakazértis arccal belenyúlt a tálba, és a szájába vett egy tufót. Sanyi undorodva figyelte.
- Szörnyű ízlésed van!
- Kö’fi – csámcsogta Niki, majd elnevette magát, és abbahagyta a csámcsogást.
Miután befejezték az ebédet, ki-ki ment a maga dolgára. Sanyi egy kis ebéd utáni szundikálást ígért be magának, de sehogy sem tudott elaludni: csak forgolódott a két pokrócán. Gondolatai Dia körül jártak.

Mikor már vagy harmadszorra fordult jobb oldalra, Gyula letelepedett mellé.
- Látom, nem jönnek az álommanók.
Sanyi nem szólt semmit, csak csukott szemmel mordult egyet.
- Talán rémálmoktól félsz?
- Ki állított ilyet? – Sanyi még mindig nem nyitotta ki a szemét.
- Senki – felelte Gyula, elgondolkozva figyelve a fiút. – Mire gondolsz?
- Semmire – morogta bosszúsan Sanyi, és kinyitotta a szemét.
- Biztosan töprengsz valamin – erősködött a férfi. – Látszik rajtad, hogy nyugtalanít.
- Ha nyugtalanítana, akkor se mondanám el, hogy mi.
- Nem is kell, úgyis kitalálom.
Sanyi felsandított rá.
- Dia, jól sejtem?

- Miért pont Dia nyugtalanítana? – kérdezett vissza Sanyi.
- Hát – kezdte Gyula -, nem is tudom. Talán ami vele történik... az elég elkeserítő. Kérsz sört?
- Na ezt hagyd abba, oké?!
- Jól van na – nevetett a mester.
Sanyi felült. Végleg lemondott az alvásról.
- Tegnap miatta ittad le magad – mondta Gyula. – Ma nem tudsz aludni.
- Nem kértem, hogy a lelki bajaimat kitárgyaljuk!
- Lelki bajok? Nahát, nahát!
- Mi van, pszichológust játszol? Nem leszek a páciensed.
- Már van köztünk ilyen – mondta Gyula. – Minek venném át Yubal helyét?
- Meg ne említsd azt a némbert! Elegem van belőle. Én többet megértek Dia bajából, mint ő egész életében bárkiéből is.

Gyula halkan nevetett.
- Hát, nem is tudom.
- Mikor fogsz lekopni végre?! – dühöngött a fiú.
- Különös, hogy ilyen ingerült vagy.
- Ide figyelj – sziszegte Sanyi. – Nem vagyok hajlandó veled dumálni, felfogod végre?! Vagy mondjam el még egyszer szótagolva?!
- Csak tessék – mondta Gyula nyugodtan.
- Jó – mondta Sanyi, és ordításba váltott. – HÚZZ – EL – INNEN! NEM-ÉRDEKEL-MIRŐL-DUMÁLSZ! ÍGY-MÁR-ÉRTED?!
Gyula elnevette magát. Gwedmir megütközve bámult Sanyira, aki nekivetette a hátát a hajó oldalának.
- Na – mordult föl Sanyi, maga elé bámulva. – Most már elhúzhatsz.
- Talán nem volt...
Sanyi ingerülten ránézett. Látszott rajta, hogy mindjárt robban.
- Gyula – szólalt meg Yubal. – Szerintem hagyd Lawrent.
- Nincs valami nyugtató gyógyszere számára? – kérdezte a Lagerfeltes mester.
- Nincs szükségem nyugtatóra! – kiabálta Sanyi.- Csak azt akarom, hogy leszálljon rólam!
- Ezen egyszerűen lehet segíteni – szólalt meg Gwedmir. – Gyula, hagyd őt békén.
A férfi mosolyogva felállt, és otthagyta Sanyit.

Pár perc múlva, mikor ismét meglátta, Sanyi még mindig ugyanott ült, de a kezében már ott díszelgett a szokásos üveg.
- Ez két nap alatt alkoholista lesz – jegyezte meg. Niki felnézett. Épp egy könyvet olvasott.
- Megint sörözik?
- Aha – felelte Gyula, és letelepedett barátaihoz. Zsigmond egy rejtvényújság fölé hajolt, Botond az egyik asztalnál ült. Dia valamivel tábolabb üldögélt.
- Nem is tudom, mi rázta meg ennyire – tünődött Niki.
Gyula vállat vont.
- Talán kikészítette, hogy Dia depressziós – dörmögte Zsigmond, fel sem nézve. Beírt egy újabb betűt, és elégedetten felegyenesedett. – Na, de attól még neked nem kéne ilyennek lenned, Gyula.
- Mégis, milyennek?
- Búskomornak. Élvezd az életet! – azzal Zsigmond újból beletemetkezett az újságba.
- Érdekes, azt hittem, nem is olyan rég még te szenvedtél Dia miatt – jegyezte meg Gyula epésen.
Zsigmond felemelte a fejét, letette a tollát, és komoran a férfi felé fordult.
- Ide figyelj, Gyula! Azzal nem érünk el semmit, ha átvesszük Dia hangulatát. Mutassunk példát!
- Aha. Mutassunk példát – bólogatott Gyula. – Hát persze.
- Gyula, Zsigmond! Most ti kezditek?! – fakadt ki Gwedmir. – Amióta itt vagytok, nem telik el úgy perc, hogy az ember ne hallaná, ahogy valaki veszekszik. Mintha ez lenne a munkátok!
Gyula szórakozott arccal nyúlt egy könyvért a hajó oldalának támasztott könyvkupacból.
- Én olvasok, Gwedmir mester. Szó sincs veszekedésről.
Zsigmond furcsa torokhangot hallatott. Gyula hallani vélte a morgását, de aztán mosolyogva a könyvébe temetkezett.


Folyt. köv.