Történetek

Én, aki csak egy lény vagyok, aki másokból él, és semmit se tudok. Azt mondják, én vagyok a remény, amikor idáig minden, aminek köze volt hozzám, pusztulással végződött. Thomas léptei törték meg a csendet. Lehajtottam a fejem, nem akartam látni...

Gyakran eszembe jut az a nap, mikor ide kiülök. Főleg ilyenkor tavasszal. Mert akkor is tavasz volt. Március, mint most. Hűvös van, a szél is fúj, a kő is hideg, de nem bánom. Eszembe sem jut, hogy székre is ülhetnék. Szeretem a föld közelségét. Nézem a sarjadó füvet, az erdőket a távolban, és szívom magamba a tavasz illatát...

A szemébe nézek, és eszembe sem jut, hogy akár nemet is mondhatnék. Mi ez? – sejlik fel bennem a kérdés, de egy képzeletbeli legyintéssel el is hessegetem magamtól. Teljes természetességgel csúsztatom ökölbe zárt kezem a tenyerébe. Nem nyitja ki az ujjaimat, úgy gombócként fogja körül. Kellemes az érintése. Meleg és puha, pont, mint a szeme. Jó. Nagyon jó. Nem beszélgetünk, csak megyünk, lassan...

Ekkor jutott eszembe az a vers és lassan elandalodtam, milyen jó lenne, most a kis szelecske helyében lenni és a magasban fenn a szerelmem után menni, látni mit csinál éppen, vele lenni, ha csak egy pillanat erejéig is. És ekkor azt éreztem, hogy valami emel fölfelé a magasba...

Persze, amikor Anita vállamra tette a kezét ott az üzletben, a pénztár és az újságos állvány közt, hamar pipacsvörösre gyúlt az arcom. Megrémültem attól, mit fog mondani. Talán ilyesmit: „Helló, kiccsaj. Ritkán látlak mostanában. Persze megértelek – mit kezdenél velem, miután a jóképű öcsikém már egy sírban rothad, és te nem tudod többé stírölni a kemény seggét a szemed sarkából, amikor pingpongozunk a kertünkben.”
Igaza volt, tetszett nekem. Sőt: szerettem őt! ...

Rubint csillogó barna sörényét. Pici fehér csillagát simogatva mélyet sóhajtottam, aztán lecsusszantam a kerítésről és a lovam mellé álltam. Figyelt, és várta mi történik. Olyan fogékony volt az érzelmeimre, mint egy hiper érzékeny szenzor. És most végre azt érezhette, hogy boldog vagyok. Nyugodt. Érezhette, hogy tudom, most már mindennek vége, és most már minden jobb lesz...

Dia temetésére mindenki hivatalos volt. Diákok, tanárok eljöttek Lagerfeltből, Dia édesanyja, Sanyi szülei, Lednar meg Yubal is ott volt, sőt, még Sanyi régi barátja, Kristóf is, akit lenyűgözött az új bolygó. A Lagerfeltes mesterek egy csoportban álltak, mind szobormerev arccal, fekete köpenyben. Még azok a gyerekek is értesültek az eseményről, akiket Dia annak idején Iboz kastélyából kiszabadított tizenkét éves korában...

- Olyan mintha a testem lebegne! - mondta magának Frida. - Vajon hol lehetek? Meghaltam? - hangokat hallott. Suttogó hangokat, a fölé hajolt emberek társalogtak.
- Mik lesznek a következmények? - kérdezte egy fátyolos, női hang.
- Nem tudhatjuk pontosan. Ez egy aszkon tőr volt. Voltak olyan esetek, mikor a seb egy túlerőltetésnél olyan görcsbe rándult a test, hogy kiszívta az összes életerőt a sebesültből és meghalt...

Tudta, hogy az erdei elfek, olyan mágiát birtokolnak, amivel könnyedén megigézhetik a halandókat; és ez által, kiszedhetik belőlük, akár a legféltettebb titkaikat is. Remélte, hogy különleges barátja nem rendelkezik ilyen bűbájjal. Eddig nem tételezett fel róla ilyesmit, hiszen a férfi nem mutatott semmilyen hajlandóságot a varázslásra. - Sőt egyszer, egy gyenge pillanatában még be is vallotta neki, hogy nincs benne semmilyen elf-mágia, ami a hasznára válhatna. - Most viszont, a fiatal...

A bender, a ti nyelveteken talán szörnykén fordítható, de érző lények ők is. A természet játékai ők, nagyon instabil a molekula szerkezetük, és több formát képesek felvenni. Az instabil molekula szerkezetből adódóan akaratuktól függetlenül tudják használni a féregjáratokat a bolygók között, amikor a fogadó bolygó mágneses intenzitása megfelelő. A féregjáratokat felfoghatjuk csillagközi pókhálóknak, ezek valójában tér és idő nélküli csatornák, átjárók...