Mesteri hatalom 27.

Egy gyönyörű, napsütéses délután volt. Sanyi megtörölte izzadt homlokát egy zsebkendővel, és újból a meszesvödör fölé hajolt.
- Hé Lawren! – szólt oda neki az egyik munkás, aki tudott magyarul. – Ideadod a meszet?
- Ja... mindjárt.
Sanyi odalökte a férfinek a vödröt, és kenni kezdte a téglákat.
- Istenem, mennyire utálom ezt! – morogta maga elé.
- Mit mondtál? – fordult vissza a munkás.
- Semmit – felelte Sanyi gyorsan. Diára gondolt, mosolygó arcára. Vajon mit csinálhat most? Hatott már a kezelés? Két hónapja nem volt nála...
Ekkor odalépett hozzá a főnöke.
- Levelet kaptál, Lawren.
- Én? Ó... köszönöm.
Nem volt feladó, s a levél csak ennyiből állt:

Lawren, azonnal gyere a Gyógyintézetbe!!

Sanyi csodálkozva nézett a mardigóira.
- Azonnal az inzézetbe hívattak... talán meggyógyult a feleségem...
Főnöke összevonta a szemöldökét.
- Kérem – könyörgött Sanyi. – Bizonyára fontos. Majd holnap túlórázom, rendben?
- Na de Lawren... erről nem volt szó! KI mondta, hogy csak úgy elmehetsz a munkahelyedről?! Másrészt pedig, ha nem tetszenek a szabályok, nyogtan keress magadnak új munkahelyet!
- Kérem, a feleségemről van szó... hisz tudja hogy ki ő...
- Lawren, megmnondtam, hogy nem!
- Kérem, holnap többet dolgozom majd mint együttvéve! Ez az egyetlen, többet nem fogok elkéreckedni...
Nagy-nehezen rávette a férfit, hogy elmehessen. Nem is öltözött át, úgy rohant be. Percek alatt Yubal irodájánál termett.
- Jónapot! Megjöttem, ahogy akarta! – köszönt vidáman.
Yubal felnézett.
- Á, Lawren... gyere csak. Ülj le.
- Dia meggyógyult?! – kiáltott fel Sanyi. – Ó, istenem... nem is tudom, hogy köszönjem meg...
- Nem.

Sanyi meghökkent. Yubal ráírt valamit egy kartonlapra, majd a fiókjába gyűrte. Felegyenesedett, és összekulcsolta a kezét.
- Kindes Diána nem gyógyult meg. – elhallgatott, tekintetét Sanyiéba fúrta. Latolgatta, vajon mit fog kiváltani a közlendője. Lawrent mindig is éretlen fiúnak tartotta. Olyan ember, akit nem késuítettek fel az életre valójában. Aki csak azt hiszi, az élet habostorta... de tudnia kell. Nem tagadhatja meg tőle, hogy tudja az igazat. – És úgy tűnik, már nem is fog.
- Annyira súlyos?! – nyögte a férfi. – Jaj, én...
- Lawren! – Yubal éles hangja megrémisztette. A mardigói előrehajolt. – Lawren... Kindes Diána meghalt.
Sanyi rámeredt. Először fel sem fogta, mit hallott. Végül hitetlenkedő mosollyal megrázta a fejét.
- Ez... hisz tudja, hogy nem... hisz tudja hogy nem lehet!
Yubal mély levegőt vett.
- Dia ma hajnalban leszúrta magát. Valószínűleg a vacsoránál szerzett kést, amit elrejtett magánál. Elhívtunk három Lagerfeltes mestert, majd később többet is, de egyikük sem tudott rajta segíteni. Feltételezhető, hogy elviselhetetlennek érezte ezt az állapotot, azért lett öngyilkos, vagy talán a hangok... ezt sajnos nem tudjuk. Őszinte részvétem.
Sanyi csak nézte, nézte. Akaratlanul is az az este jutott eszébe, amikor Diát behozta... amikor meg akarta mérgezni magát... amikor együtt...

A tenyerébe temette az arcát. Valami forró csordult végig az arcán, nem is tudta mi az... valami dermedtséget, hideget érzett, valamit, amitől a lélegzete is elállt... reszketés fogta el, belülről jövő, erős reszketés... egy belső láva készült kirobbanni belőle, ordítani szeretett volna, ordítani, és várta, hogy e hazugságot, e igazságtalanságot... feloldja valaki... a rátelepedő magányt, fájdalmat, kiszakítsák belőle, meghazudtolják az egészet... és nem hazudtolta meg senki, valahol érezte, hogy igaz... igaznak kellett lennie... ha hazugság volna, nem reszketne, nem érezné ilyen erősen... nem érezné ilyen erősen, hogy a szíve szétreped a kíntól... nem érezné a forró könnyeket...

Megrázkódott. Yubal kezét érezte a vállán, de ellökte magától, még jobban remegett, hangosan felsírt, mint egy törött hangszer... nem érdekelte már senki... semmi... csak valaki mondja hogy ilyen nem lehet... Dia nem lehet öngyilkos... nem... az Élet Barlangja... ami beomlott... nem lehet... nem lehet...
- Nem lehet – nyögte ki. – NEM! – sikoltott fel. – Nem! Nem! Nem!
Körmeit az arcába vájta, várta, hogy elborítsa elméjét az őrület... de csak a bénultság kerítette hatalmába, a félelem...
- Én... én... ide... ide... gyógyíttatni hoztam... Nem... nem...
- Igazán sajnálom. Lawren, mi... mi mindent megpróbáltunk...
Sanyi kétségbeesetten nézett végig a férfi íróasztalán, a papírokon... hányszor volt már itt, aggódva hallgatta a híreket... és most vége... most vége.
- Meg... meg... meghalt... – nehezen mondta ki, nem lett jobb. Ez csak egy álom... amikor együtt nevettek, amikor együtt harcoltak oly sok éven át... amikor együtt tréfálkoztak, amikor együtt küzdöttek... amikor megölelték egymást, amikor órán leveleztek... amikor veszekedtek, Dia mindig olyan... Dia mindig olyan...

És minden egyes nap, míg vele volt, boldogsággá vált, még a legrosszabb perceik is... még ha néha haragudtak a másikra, még akkor is... megbocsátott, mindent megbocsátott...
- Hol rontottam el?! – nyöszörögte, s felordított. Saját szavai jutottak eszébe, amikor Diával a halálról beszélgettek. „Megszületsz, van családod, vannak osztálytársaid, tanáraid, barátaid... és egyszercsak meghalnak. Először fel sem fogod. Aztán átkozod magad, mert nem használtad ki a velük töltött időt, mert bele sem gondoltál, hogy el fognak menni. Néha az emberek hajlamosak azt hinni, hogy örökre ott lesznek a többiek, mindig betakar anyád, mindig megszid vagy megdicsér apád, mindig nyavajog a húgod vagy öcséd, mindig segítenek a barátaid, mindig beülhetsz a haverokkal egy pofa sörre, mindig sétálgathatsz a barátnőddel, gondtalanul utazgathatsz, utálhatod vagy szeretheted a tanáraidat... és amikor elmennek... mintha összeomlana az eddigi életed, és nem találod magad... nem tudod elhinni... onnantól kezdve minden más...”

És ők mennyi mindent elmulasztottak! Annyi mindent... annyi mindent csinálhattak volna még! Jobban, sokkal jobban, mint régen... összes veszekedésükben... összes egymás iránt érzett haragjukban... sosem gondoltak arra, hogy egyszer vége lehet... soha... soha nem élvezték ki az adott perceket... hisz halhatatlanok...
Azt hitték, mint a többi ember: minden mindig úgy marad, ahogy van. Nem mennek el, nem lesz vége... és most hirtelen mégis! Mégis utolérte őket a halál... váratlanul, s alattomosan csapott le, nem várta meg, hogy felkészüljenek... csak egy szúrás, és vége volt...
Nem emlékezett rá, hogy került haza. Nem emlékezett rá, hogy mit mondott Yubalnak, vagy mondott-e valamit. Nem emlékezett rá, érdeklődött-e a részletek után... nem emlékezett semmire. Csak egyet tudott, hogy ilyen fájdalmat nem képes elviselni, soha nem lesz képes rá... megőrjíti a kín... nem emlékezett rá, hogy mit tett azután, hogy kilépett a Gyógyintézet kapuján. Mintha egy rossz álomban járt volna.
Nem volt képes rá, hogy bárkivel beszéljen. Csak ült a kanapén, és maga elé meredt, egy zsebkendőt gyűrögetve. Ha megbocsátotta volna neki a haragját... ha jobban figyelt volna... most minden másképp lenne... most...

Ha jobban szerette volna! Ha tudta volna...
De nem tette. Nem szerette jobban, nem figyelt jobban. Nem élvezte ki jobban a perceket... ő is, mint a többi tudatlan, csak azzal foglalkozott, ami van, és nem azzal, mi lesz ha nem lesz... nem gondolt rá... pedig ott lebegett a fejük fölött, különösen azon az estén... ott lebegett felettük a halál, és nem is tudta elkergetni Dia feje fölül, nem tudta megvédeni. Ha jobban figyelt volna...
Felkapcsolta a hálószobában a villanyt, az ablakra bámult, ki, a sötétbe. A néptelen utcára, bár lehet, hogy jár odakint valaki még... valaki van odakint, és nem tudja még amit ő... hogy semmisem tart örökké...
Gépies mozdulatokkal rendbetette Gunnert, megfürdette, megetette. Megsimogatta a fejét, de elsírta magát, és kávét próbált főzni, de még az elején se volt, mikor visszaült... enni akart, de elment az étvágya, az üresség mindent kiűzött belőle, minden élettel teli dolgot... csak a dermedt, halott csend maradt, amit Dia maga után hagyott. A halott csend, ami mégis többet mondott mindennél... néma szemrehányás, néma fohász, néma jajszó... hogy mi lett volna...

A Misu jutott eszébe, a boldog iskolásévek... a kalandok, amiken keresztülmentek, a félelem, az aggodalom, a szerelem...
A hajába túrt. Felállt, járkálni kezdett, majd a falnak döntötte a fejét, és sírt. Nem mondta neki senki, hogy ezt el kell viselnie. Hogy a küzdelmét meghiúsítsa egy hirtelen halál... egy öngyilkosság... egy kétségbeesett mozdulat... hogy mindennek véget vessen, egy életnek, egy szerelemnek, egy sírig tartó emlékezetnek... egy virágnak, egy érzésnek...
És most föld alá tűnik mind.
Valaki kopogott az ajtón. Nehezen vette rá magát, hogy a kilincs felé nyúljon. Mikor kinyitotta, látta Nikiék arcát, bizonyára látogatóba jöttek... elébük támolygott zokogva, és jajgatott, világgá akarta ordítani a fájdalmát... és gyűlölte a világot, gyűlölt mindenkit maga körül... és a fájdalom, ó...

Nikiék értesültek a hírről, látta az arcukon. Megragadta Zsigmondot.
- Miért?! – ordította bele a néma arcba. – Miért?!
Niki vállát rázogatta.
- Miért teszi ezt velem?!
Gyula elé borult, fájdalomtól eltorzult arccal nézett rá.
- Meghalt... többé nem jön vissza... többé nem...!
- Na gyere Sanyi... na gyere már... – Zsigmond átkarolta Sanyi vállát, úgy támogatta a kanapéhoz.
- Miért?! Miért?! Ó, Istenem, miért?! Ekkora bűnt nem lehet elviselni... bocsáss meg nekem... Dia, bocsáss meg nekem...
- Jól van – dörmögte Gyula. – Jól van...
Niki kifújta az orrát.
- Yubal elmondta... hogy... nagyon...
De hangját elnyomta Sanyi ordítása.
A következő fél órában Sanyi nem bírt megnyugodni. Niki, bár nem nézett ki jól, bement Gunhoz. Gyula és Zsigmond várták, a férfi mikor halkul el.
Aztán elfogytak a könnyei. Az űr viszont ott volt, és még szélesebbre tágult benne, mint valaha.

Gyula töprengett egy darabig, aztán felsóhajtott.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volna egyedül hagyni – jegyezte meg halkan. – Talán... talán jobb volna, ha nálam aludna ma este. Vigyáznátok Gunnerre?
- Hogyne – bóluntott Zsigmond búsan. – Hogyne. Még sosem láttam ilyennek Sanyit.
- Én sem. Aggódom érte, ha érted, mire gondolok.
- Talán attól félsz, hogy Dia után ő is öngyilkos lesz? – meredt rá Zsigmond.
- Lehet, hogy ott van Gunner neki, de egy kisgyerek mégsem gyógyír. Elképzelhetőnek tartom hát, hogy szomorúságában ilyesmi fordul meg a fejében.
Niki visszatért, és leült Sanyi mellé.
- Gun újra elaludt.
- Remek. Épp azt beszéltük, hogy marafkon egy kicsit nálatok. Sanyit elviszem magamhoz.
- Jó ötlet – bólintott Niki fáradtan. Megtörölte a szemét, és felállt.
- Akkor azt hiszem, indulhatunk is. – Gyula leguggolt Sanyi elé. – Sanyi. Ma este nálam leszel, rendben?
A férfi némán bólintott. Gyula megfogta a karját, és talpra állította.
- Akkor majd találkozunk később – mondta halkan barátainak. Leakasztotta Sanyi kabátját, és kiterelte a Lagerfeltes mestert az ajtón. Nikiék szomorúan néztek utánuk.

Mikor megérkeztek, Gyula felkattintotta a villanyt.
- Ülj le nyugodtan. Kérsz enni valamit?
Sanyi megrázta a fejét, és leült.
- Megágyazok neked a kanapén, rendben?
Bólintás.
- Ha akarsz, már most elmehetsz aludni – folytatta Gyula habozva. Sanyi némán bólintott, de nem mozdult.
Gyula mélyet sóhajtott, végül leült Sanyi mellé.
- Öö... szeretnél olvasni... valamit?
Sanyi a fejét ingatta. Gyula felállt, és a konyhába indult, de Sanyi hangjára megtorpant.
- Pénteken lesz a temetés...
A Lagerfeltes mester lassan visszafordult. Sanyi ráemelte a tekintetét.
- Dia temetése – magyarázta szárazon. Lehajtotta a fejét. – Pénteken... temetjük el.
Gyula erre nem tudta, mit mondjon.
- Gunner nem jön – folytatta Sanyi nyugodtan. – Ő még túl kicsi ehhez. Majd talán...
Aztán sírva fakadt. Összekuporodott a kanapén, a fejére húzta a takarót, és ott sírt tovább.
Gyula némán nézte. Aztán úgy döntött, jobb, ha egyedül hagyja egy kicsit. Vacsorát készített magának, noha egy falat sem ment le a torkán.

Yubal rögtön azután üzent nekik, hogy Sanyi elment. Az üzenetben röviden leírta a tragédiát, majd megkérte őket, figyeljenek Lawrenre. Lehet, hogy nem lesz képes talpra állni.
Sanyi a következő napokban is Gyulánál maradt. Nem evett, nem ivott, éjszakánként csak sírt. A szemei teljesen bedagadtak a sok sírástól. És a munkáját újra elvesztette.
Nem telt bele sok idő, hogy Dia temetése előtt két nappal megjelenjen a hír a magyar, illetve mardigói újságokban.

MEGHALT kindes diána

Iszonyú hír verte fel Mardigo békéjét: Kindes Diána huszonegy éves Lagerfeltes mester, Mardigo Gyógyintézetében öngyilkos lett. Jóllehet megpróbálták életre kelteni mestertársai, nem jártak sikerrel. Temetése a napokban várható.

Nem lehetett eldönteni, ki döbbent meg a legjobban. Lagerfelt méhkasként bolydult föl; Gwedmir és régi tanártársai alig akarták elhinni. A mardigóiak közül többen sírva fakadtak; majd a gyászszertartás előtti napon megérkezett Kindesné és a Lawren házaspár is.
Sanyi még mindig magánkívűl volt. Gyula beengedte a szüleit és Kindesnét, s eljöttek Nikiék is Gunnerral.
- Sanyi! – kiáltott fel Lawrenné, s magához ölelte fiát.
- Jól vagyok, Anya – mondta a férfi rekedten. – Tényleg... jól...
- Nagyon sajnálom, kisfiam – suttogta Lawrenné, és megsimogatta az arcát. Ez a mozdulat Sanyiban régi emlékeket ébresztett. Elfordult.
Kindesné kísértetiesen sápadt volt. Sanyi odatámolygott elé.
- Én... én... kérem, higgye el, én...
- Semmi baj, Sanyi – mondta Kindesné halkan. – Nem hibáztatlak érte... mindent köszönök. – azzal kezével eltakarta az arcát, és kirohant a fürdőszobába.

A nap további része is hasonló hangulatban telt. Sanyi összekucorodott egy heverőn, míg a többiek kint beszélgettek. Sok volt a szipogás, mindenki halkan, esetleg hisztérikusan beszélt, különösen Kindesné és Niki.
Estére Niki és Zsigmond hazament, Sanyi szülei és Kindesné Gunnerral Sanyiékhoz ment. Gyula mindent megpróbált elkövetni, hogy barátja összeszedje magát a holnapi napra: fodrászhoz küldte, beléerőszakolt egy tányér forró levest és egy kis süteményt, gyümölcsöket, öltönyt és nyakkendőt vett neki nadrággal, rávette, hogy megborotválkozzék, könyvet nyomott a kezébe, igyekezett elvonni a figyelmét, mesélt neki arról, hogy a Jaelek bolygóját fel fogják robbantani, aztán Gunnerről beszélt, de Sanyi alig reagált rá.
- Hagyjál, jó?! – csattant fel. – Csak a holnapot akarom... – elhallgatott, és visszarohant a kis szobájába.

Dia temetésére mindenki hivatalos volt. Diákok, tanárok eljöttek Lagerfeltből, Dia édesanyja, Sanyi szülei, Lednar meg Yubal is ott volt, sőt, még Sanyi régi barátja, Kristóf is, akit lenyűgözött az új bolygó. A Lagerfeltes mesterek egy csoportban álltak, mind szobormerev arccal, fekete köpenyben. Még azok a gyerekek is értesültek az eseményről, akiket Dia annak idején Iboz kastélyából kiszabadított tizenkét éves korában.
Mikor a koporsót Sanyiék elé tették, a férfinak összeugrott a gyomra, be kellett hunynia a szemét. A mardigói pap elmondta a szertartás szövegét magyarul majd mardigóiul, végül az égiektől kért megbocsátást az elhunyt bűneire.
- Ámen – fejezte be végül.
A tömeg jónéhány virágcsokrot dobott a koporsóra, aztán nekiálltak leereszteni a föld alá. Sanyi elfojtott zokogása igencsak feltűnő volt. Hát vége. Dia nem jöhet vissza többé, mert már nincs Élet Barlangja, ami még egy utolsó esélyt adna. De talán jobb ez így neki...
Mikor a tömeg szétszéledt, ő még ugyanúgy állt a sír előtt. A sírásók elmentek, elment a pap is. A fejfán pedig ott díszelgett a felirat, amit Sanyi soha életében nem felejtett el.


KINDES DIÁNA
(1992-2014)
BÉKE pORAIRA

Sanyi csak nézte, nézte a feliratot, s szomorkásan elmosolyodott. Milyen furcsa az élet... Négy évvel ezelőtt az ő neve szerepelt évszámmal, őt gyászolták, egészen addig, míg Gwedmir meg nem kockáztatta felvetni az utolsó lehetőséget. De azt az utolsó lehetőséget Lito elpusztította, mintha csak tudta, érezte volna, hogy szükség lesz rá...
Elindult a sír mellett kezdődő felszórt úton. Talpa alatt ropogott a kavics. Némán baktatott végig, mégse figyelte, merre jár.
- Önnel tarthatnék? – szólalt meg egy mély hang a háta mögött.
Sanyi megfordult.
Egy keménykalapos férfi állt előtte, nagy szakállal és bajusszal. Barna szemei tompán csillogtak.
- Lawren Sándorhoz van szerencsém?
- Nem, az anyósához – vágta rá Sanyi udvariatlanul. – Mit akar?
- Önnek is jó napot – mondta az idegen csalódottan. – Részvétem a felesége miatt... micsoda tragédia...
- Semmi köze hozzá! – mordult föl Sanyi. – Mit akar?
- Régóta olvasom a magukról szóló híreket. Igazán figyelemreméltó teljesítmény, főleg 12 évesen...
- Amiket olvas, mind egy nagy halom szemét!

Az idegen meghökkent, aztán hirtelen levette a kalapját, hóna alá rakta, és kinyújtotta a kezét.
- Bocsásson meg, még be se mutatkoztam... a nevem Bernát.
Sanyi nem foglalkozott vele.
- Ahelyett, hogy azokat a szemeteket olvassa, higgyen annak inkább, amit én mondok, meg amit lát.
- Világos, hogyne – válaszolt sietve Bernát. – Csak azt akarom mondani, hogy igazán tisztelem Önt, és tiszteltem a feleségét is.
Sanyi megállt. Bernát szemébe nézett.
- Jól van – mondta végül.

Bernát várta, hogy folytassa, de Sanyi továbbindult.
- Mire kíváncsi? – kérdezte a Lagerfeltes mester. – Évszámokra? Adatokra?
- Minek kellenének azok nekem?
- Biztos újságíró. Nemde?
- Nem.
Sanyi egykedvűen bólintott.
- Akkor miért beszélget velem?
- Mert érdekesnek találom.
- Bennem semmi érdekes nincsen.
- Mégiscsak lehet, mert senki nem tudott lenyűgözni ennyire. Még ha kissé udvariatlan is velem szemben...
Sanyi erre a sírok felé mutatott.
- Tudja egyáltalán, kinek jött el a temetésére az imént? A feleségemére. Felfogta?
- Hogyne. Én teljesen megértem, hogy kicsit rosszkedvű. Én igazán... sajnálom Önt.
- Ne sajnáljon! – fakadt ki Sanyi, s megfájdult a szíve. – Nincs szükségem sajnálatra, főleg nem a magáéra! Hagyjon békén! – felgyorsított, és faképnél hagyta Bernátot. S közben maga sem merte bevallani, de az ürességbe árnyalatnyi melegség költözött.
„A franc az egészbe!” – gondolta, s dühödten megtörölte a szemét. „A franc az egészbe...!!”
Kiborulva, sírva ért haza. Letépte magáról az öltönyt, a székre hányta a nyakkendőjét, majd a hajába túrt, és a mosogató felé nézett. Egy pillanatra újra látta Diát, ahogy vizet önt magának...

Megrázta a fejét, és a fürdőszobába indult. Lemosakodott, elszívott egy cigarettát, s elgondolkozva bámult a semmibe. Mi lesz ezután? Felneveli Gunnert. És? Újra munkát keres, küldetésekre jár, és gyötrődik egész életében? Hát tényleg ez a sorsa?
- Rohadjon meg az egész! – ordította bele a csendbe. Majd a tenyerébe temette az arcát, és keservesen sírni kezdett.

EPILÓGUS


Már esteledett, a lámpák álmosan pislogtak a járókelők feje fölött. Lawren Sándor egy karosszékben ült, új házuk ablaka mellett, és egy magazint olvasgatott homlokráncolva. Mivel azonban alig látott valamit, türelmetlenül felállt, és felkattintotta a villanyt, éppen akkor, amikor tompa koppanásra lett figyelmes. A zaj tizenhárom esztendős lánya, Lawren Diána szobájából szűrődött ki.
Felállt, felsétált az emeletre, és nekidőlt az ajtófélfának. Elmosolyodott. Lánya épp egy fakarddal hadonászott láthatatlan ellenfele előtt.

A kard megint kirepült a kezéből. Mikor felvette, Sanyi észrevétlenül a háta mögé lépett, és megfogta Dia csuklóját, azt, amiben a kard volt.
- Jaj...! Apa! A frászt hoztad rám!
Sanyi még szélesebben mosolygott.
- Hadd segítsek – szólt halkan, és suhintásra emelte a lány kezét. – Annak idején – folytatta, miközben ellépett Diától, és felvett egy másik kardot -, Calistar ugyanezeket a mozdulatokat mutatta be nekem.
Dia érdeklődve hallgatta.
- De nekem már nem Calistar a Lovagtantanárom, Apa – mondta végül.
- Tudom, hogy nem – felelte Sanyi.
Fájdalom hasított belé, de gyorsan elhessegette az emlékeket. Anélkül, hogy észrevette volna, mit csinál, megsimogatta lánya arcát.
- Örülök, hogy hazajöttél a nyárra.
- Na, csak nem hiányoztam? – hunyorgott Dia.
- Á, dehogy. Miért is hiányoznál? – ugratta.
- Gun is folyton ezt mondja! Már az agyamra megy vele. Apropó, képzeld, holnap megint el akar menni Timihez.
- Timihez? Bálint Tímeához?
- Aha.

Sanyi az égnek emelte a tekintetét.
- Mondtam anyádnak, hogy beszélje le róla. Azt hiszem, Zsigmond se örül túlságosan, hogy Gunner folyton zaklatja a lányát.
- Hát, nemigazán. Te Apa...
- Hm?
- Mit gondolsz, Gunt el tudná csábítani valaki?
Sanyi elnevette magát. Dia folytatta:
- Egyszer elvittem őt a barátaimhoz, szóval egy csomó lányhoz, de... de tudod mit csinált? Előszedte a pinponglabdáját, és leállt játszani vele. Esküszöm, néha annyira hülye...
Sanyi magában mulatva hallgatta. Dia visszatette a kardokat a helyére, és leült az íróasztalához.
- Pedig próbálom elterelni a figyelmét Timiről. De hiába, teljesen bele van zúgva.
A férfi elvigyorodott.
- Én nem értem. Ti fiúk tényleg ennyire lököttek vagytok? Észre se veszi, hogy idegesíti a csajt. Pedig hiába.
Ekkor megszólalt a csengő.
- Tessék! Megint hazaér, és fogadjunk, hogy róla kezd el beszélni!

Dia Sanyi nyomában ment le a lépcsőn. Valóban Gunner volt az; hóna alatt a focilabdáját szorongatta, csapzott haja a szemébe lógott. Kék szemei csak úgy ragyogtak a boldogságtól.
- Szevasztok! – köszönést se várva becsörtetett a házba, és a nappaliba rúgta a focilabdát.
- Hé! – méltatlankodott féltestvére.
Gunner nem törődött vele.
- Itthon van Rita? – kérdezte, miközben a konyhába indult.
- Nem, Anya még nem érkezett haza. Miért? – érdeklődött Dia. Gunner szájához emelte a kólásüveget.
- He?
- Anyátok ma sokáig dolgozik – szólt közbe Sanyi.
Gunner leereszkedő pillantást vetett apjára.
- Nekem Rita nem az anyám. Miért nem tudod ezt megjegyezni sosem?
Sanyi felsóhajtott.
- Igazad van, Gun – vette ki fia kezéből a kólát -, de mégiscsak ő nevel kétéves korod óta...
- És? Attól még nem ő az anyám, nem? Azt mondtad, Anya meghalt.
Sanyi arca megmerevedett.
- Igen, Gun. Csak azt akartam mondani, hogy Rita igazán kiérdemelhetné már nálad a „Pótmama” címet.
Gunner felhorkant, de nem mondott semmit.
- Ma találkoztam vele – szólalt meg aztán, miközben átvette a cipőjét.
- Mármint kivel? – érdeklődött Dia. – Anyával?
- Hülye! Timivel. – áhitatosan, óvatosan ejtette ki a nevet, mintha egy istenségről beszélne. – Olyan jól áll neki az az új haj...
- Na mit mondtam? – morogta Dia. – Pár másodpercnyi késéssel, de elkezdte.
- Holnap lesz egy meccs – folytatta Gun, rá se hederítve. – Lehet, hogy el kéne hívnom. Legalább látja majd, hogy játszom...
- Felejtsd el!

Sanyi elhallgatta gyerekei civakodását, nem szólt bele. Visszaült a karosszékébe, és újra kezébe vette az újságját.
- Esküszöm, egyszer még Niki rád fog szólni! – figyelmeztette Dia Gunt. – Biztosan nagyon unja már a képed.
- Te már csak tudod, mi?
- Igen, mert én nem vagyok olyan vak, mint egyesek.
Gunner gúnyosan mosolygott. Ledobta magát a kanapéra.
- Tudom, hogy van egy titkos szerelmed Lagerfeltben. Tamásnak hívják, és tizenegy éves...
- Te láttál már tizenegy éves Lagerfeltest? Mert én még nem.
- ... egy fejjel alacsonyabb, mint te, és az orrát mindig a...
- Gun! – szólt rá Sanyi élesen.
A fiú elharapta a mondatot, csak beledörgölte az orrát a pólójába, rákacsintott Diára, és bekapcsolta a tévét.
Sanyi megköszörülte a torkát, és lapozott a magazinban.
- Hm. Tudtátok, hogy már Mardigóra is elhozzák a számítógépet?
- Mi az hogy! Ha már a tévét elhozták nekünk, miért ne? Alap! – vélekedett Gunner. Addig kapcsolgatott az adók között, mígnem felkiáltott.
- Mi az? – mérgelődött Sanyi.
- Ezt nézzétek! De hisz ez...!
Sanyi és Dia odamentek hozzá. A képernyőn Lagerfelt volt, de mintrha egy régebbi kiadás lett volna.
- Ez a kép még 2005-ből való – magyarázta a tudósító. – Ez az iskola máramár igen közkedvelt, sőt, hamarosan egy szoborral gazdagodik majd a bejáratánál. A szobor Kindes Diána mesterről készül majd. Tivadar, kérlek, mesélj nekünk egy kicsit erről a Lagerfeltes mesterről!

Gunner idegesnek látszott. Sanyinak kiszáradt a szája.
- Nos, Gergely, nem is tudom hol kezdhetném. Az ötletet az iskola vezetősége és a mesterek egyaránt támogatták. Kindes Diána 1992-ben született Budapesten. 2004-ben került Mardigóra, s ebben az évben megvédte bolygónk napkövét későbbi férjével, Lawren Sándorral. Rá később még kitérek. Tehát, igencsak szépen indult Lagerfeltben. – a képernyőn egy újságból kivágott fénykép jelent meg Diáról és Sanyiról tizenkét éves korukban. – Amint látjuk, teljesen átlagosnak tűnnek. Azonban ezután elpusztították a Zombik Völgyét, sőt, Dawinon megállították a Fekete Alakokat, aztán Retón Famiont, elmentek Dumnónak elhozni a békét, s részt vettek a Mardigói Nagy Háborúban is. Itt is kiváló teljesítményt nyújtott, Lawrent azonban megölték. Kindes Diánának innentől kezdődik mesteri pályafutása.

Tizenhét éves korában azonban öngyilkossági kísérlete és depressziója miatt bekerül a Mardigói Elme- és Ideggyógyintézetbe, ahol egy évig kezelik, kisebb megszakításokkal. Úgy tűnt, megőrült, mígnem ki nem derült, hogy egy jaeli zavaróitalt töltött a teájába. Elszökik a Gyógyintézetből, mihelyst megtudja, hogy barátai az Élet Barlangjába készülnek feltámasztani Lawrent. Ez sikerül is, megküzdenek nemegy szörnyűséggel. Lawren is elvégzi Lagerfeltet, összeköltözik Kindessel, s fiuk születése előtt összeházasodnak. A lány mégis beteg lesz. Immáron kétségtelen, hogy megtámadta a Fesdisztenciális elmebaj, ami akkoriban még gyógyíthatatlannak számított. A Gyógyintézetben elkeseredése odáig fokozódott, hogy végül öngyilkos lett. Ennyi a története ennek a nagy hírű Lagerfeltes mesternek. Most kitérek Lawrenre, a húsz év óta első Feltámasztottra. Egy évvel később újra megházasodott, s azóta Aklán Ritával nevelik Kindes fiát, Lawren Gunner Ruthelt, és Lawren Diánát, akit Lawren első feleségéről neveztek el.

Több szó nem esett a szoborról, már csak Lagerfelt múltjáról beszéltek. Gunner mereven bámult maga elé. Sanyi nem mesélte el, hogyan halt meg igazából az édesanyja – úgy gondolta, jobb ha nem tud róla.
- Gun – szólalt meg kétségbeesve. – Azóta tizennégy év telt el...
- Igen, és tizennégy éve nem tudtad rábírni magad arra, hogy elmondd?! – fakadt ki dühösen a fiú. – Kihasználva azt, hogy nem tudok a mesterekről semmit, hallgattál az anyámról, a hőstetteit elmesélted, de azt nem hogy őrült volt!
- Gun, ne vesd meg ezért, nem tehetett róla.
Gunner szemei villámokat szórtak. Felállt.
- Tudod Apa, sose értettem, miért kezdenek el furcsán mosolyogni, ha meglátnak. Azt mondtad nekem, hogy egy szerencsétlen baleset miatt... miközben elmegyógyintézetben kuksolt, és öngyilkos lett! Áh... ezt nem hiszem el!
Dia némán nézte. Gunner rettentően elkedvtelenedett.
- Biztos azt hiszik, azért, mert én vagyok a fiatok, én is dilis vagyok, igaz? Biztos örököltem az anyámtól...
Sanyi keze a magasba lendült, és pofoncsapta a fiát.
- Hallgass – szólt rá csendesen.
Ezennel kikapcsolta a készüléket, és visszament olvasni. Gunner felrohant a szobájába, és becsapta maga után az ajtót. Dia aggódva nézett utána.
- Meg se becsüli, amit tett! – fakadt ki Sanyi. – Kit érdekel, milyen volt?! Nálanál nem ismertem remekebb harcost! És... áh... – szomorúan nézett az ablakra. – Igyekeztem, és reméltem, hogy olyan lesz, mint ő. Vagy legalább... nem csak külsőleg hasonlít rá. Láttad a kék szemeit? Azt Diától örökökölte... és az arca...

- Apa – szólt közbe Dia halkan, és megsimogatta apja arcát. – Gunner csak a hallgatásod miatt haragszik, azt hiszem. Később átgondolja és megnyugszik.
- Gondolod? – kérdezte Sanyi, s keserűen elmosolyodott. – Annyit szenvedtem Dia miatt azokban az időkben. Nagyon szerettem, de... de a végén már engem is ellenségének nevezett. Talán emiatt... tette azt amit tett. Sosem felejtem el. Nem is fogom. És Gun ha hiszi, ha nem, Dia szerette őt.
- Hát persze. Ne aggódj. Gun nem ilyen, tudod jól.
Sanyi felsóhajtott. Mondani akart még valamit, de ekkor kulcszörgés hallatszott, s hamarosan Rita dugta be rajta a fejét.
- Sziasztok!

Aklán Rita. Gunner kétéves volt, amikor Sanyi megismerte új munkahelyén. Szinte egy hónap sem telt belé, hogy beleszeressen. Ez ő maga számára is hihetetlennek tűnt. És aztán összeházasodtak, Sanyi eladta Diával való közös házukat, és újba költöztek. Dia pedig még abban az évben megszületett.
- Szervusz, drágám – lépett oda Rita Sanyihoz. A férfi egy rosszul sikerült torz mosollyal üdvözölte.
- Valami baj van? – érdeklődött a lány.
- Nem, dehogy – felelte Sanyi, és felállt. – Azt hiszem, felmegyek egy kicsit Gunnerhez.
Rita csodálkozva figyelte.
- Mi baja van? - fordult Diához.
A lány felsóhajtott.
- Amikor Gunner hazajött, és bekapcsolta a tévét, éppen arról volt szó, hogy Gun anyukájáról szobor készül Lagerfelt bejáratához. Elmesélték az egész életét, és Gunner kiakadt, merthogy Apa elhallgatta, hogyan halt meg.

Rita gondterhelten nézett fel az emeletre.
- Szóval ez a probléma. Hát... tudod, apátok még mindig... szóval, érzékeny erre a témára. Jó, nem is csodálom. Én is hasonlóan reagáltam volna.
- De Gun olyan bunkó volt Apával! – panaszkodott Dia. – Őrültnek meg dilisnek titulálta az anyját... Apa meg erre felpofozta.
- Megérdemelte. Ideje elgondolkodnia néha.
- Hát az biztos. Ma is azt fejtegette nekünk, hogy el akarja hívni Timit egy meccsre...
- Na ezt felejtse el! Most beszéltem Nikivel hazafelé. Timi holnaptól elutazik az egyik barátnőjével nyaralni.
- Húha, ha ezt Gun megtudja...! – forgatta Dia a szemeit.
- Lehet, hogy ez a hír most kizökkentette a Timi-imádatából. Na, szerintem kezdjünk valami vacsorafélét csinálni, Dia, nehogy éhenhaljanak. Mit szólsz hozzá?
- Remek ötlet.
- Akkor – mondta Rita, miközben letette a táskáját egy székre -, légy szives, hozz a hűtőből egy kis répát.
- Máris... jaj, Anya, ugye nem mardigói répás szardíniát akarsz csinálni?! Tudom, hogy te mestere vagy a szardíniautánzatoknak, de...
- Mi bajod van vele? – Rita úgy tett mint aki megsértődik, de aztán nevetett. – Nyugi. Ez egy különleges vacsora lesz. Na hol jár a répám?
Dia nevetve szaladt a hűtőhöz.
- Itt van.
- Kösszönöm. És egyébként mivel töltöttétek a napot? Elmentetek valahová?
- Nemigen. Apa egész nap olvasgatott, meg lejátszottunk egy sakkpartit.
- És ki nyert?
- Persze hogy nem én. – Dia sajtot reszelt, amit anyja elé szórt. – Egyébként mondtam neki, hogy menjünk sétálni, de valahogy nem volt valami lelkes. Lehet, hogy rosszkedve van.
- Igen. Lehet. – Rita fáradtan letette a kést a kezéből, és körülnézett. – Igen.

Sanyi eközben Gunner ágyán ült, és lehajtott fejjel próbálta elmagyarázni fiának Dia halálának körülményeit, és közben igyekezett minél több dolgot mesélni.
- Értem – mondta végül Gun.
- Sajnálom, hogy nem ismerhetted meg – folytatta Sanyi, és elmosolyodott. – Nagyon szeretett téged.
- Aha. – Gunner elgondolkozva figyelte a halait az akváriumban. – Gondolom. Én... én is egy kicsit sajnálom, hogy nem emlékszem. De azért hasonlítok rá, nem? Azt mondtad, tőle örököltem a szemem meg az arcom...
- Igen. – Sanyi rámosolygott. – És persze, mást is.
Gunner végignyúlt az ágyán, tarkója alatt összekulcsolta a kezeit, és a plafonra bámult.
- Ja, a különleges képességeimre gondolsz? – kérdezte lazán. Elvigyorodott. – Ha hallanád, hogy a tanárom mennyire el van tőlem ájulva... állandóan azt rebegi, hogy micsoda tehetség... mígnem fel nem világosítom néha, hogy az anyám volt Avanine Villám után a legerősebb. Vagyis hát majdnem. Elég... feledékeny nő.

- És Gwedmir? Ő már nem tanít Lagerfeltben? – érdeklődött Sanyi.
Gunner a homlokát ráncolta.
- Nem... nem tudom mi van vele – tette hozzá, apjára pillantva. – Hisz tudod. Elsőben elment. Pedig kedveltem.
Sanyi elmosolyodott.
- Gwedmir még engem is tanított. Persze, mondanom se kell, hogy Dia volt a kedvence.
- Tudom – felelte a fiú. – Mondta. Mármint emlegetett titeket. Kicsit gáznak éreztem.
Sanyi megcsóválta a fejét.
- Apa, te mikor voltál először szerelmes? – kérdezte hirtelen Gunner. – Úgy igazán!
Sanyi meglepetten nézett rá, aztán zavartan megmasszírozta a nyakát.
- Öhm. Nos... kezdjük ott, hogy életemben csak kétszer voltam szerelmes. És először anyádba szerettem bele olyan... 14 évesen.
Gunner felvonta a szemöldökét.
- Miért? – kérdezte Sanyi.
- Hát... csak kérdeztem. – Gunner felült. – És... milyen volt?
- Mármint mi?
- Szerelmesnek lenni.
- Ja... hát... – Sanyi a homlokát ráncolta. – Nem is tudom. Olyan jó.
Gunneren látszott, hogy nagyon töpreng valamin. Sanyi lopva figyelte.
- Ha engem kérdezel, te nem vagy szerelmes Timibe. Ez csak egy kamaszkori hülyeség. Csupán elkezdtél érdeklődni a lányok iránt, és őt ismerted leginkább Dián kívűl. Jó, tizenöt évesen ideje is, hogy kamaszodj.

Gunner elhúzta a száját.
- Oké.
Sanyi fia vállára csapott.
- Na. Gyere, hátha már van valami, ami a hasunkba is vándorolhat.
Gunner bólintott. Sanyi átkarolta a vállát, és lementek a konyhába.
- A vacsora tálalva – mondta Rita, és az asztal közepére tette a különleges étket. Felpillantott a család férfi tagjaira, s pillantásából Sanyi kiolvasta a kérdést: Na hogy ment? Biztatóan rámosolygott feleségére, és leült Dia mellé.
- Ez mi? – érdeklődött Gunner, érdeklődve figyelve. – Nagyon... öhm... szóval, nagyon érdekesnek látszik.
- Ez is egy mardigói étel – közölte Rita büszkén. Sanyi és Gunner összenéztek, Dia pedig gyorsan odatett elébük egy tányért.
- Jó lesz – mondta.

Sanyi vágott egy grimaszt, Gunner megvakarta az állát.
- Milyen volt a napod, Gun? – kérdezte Rita.
- Hát – fogott bele a fiú -, egész jó. Tök cool, hogy nyár van végre. Persze, jó Lagerfeltben is, meg minden, de azért... ott nem tudunk focizni a srácokkal. Holnap lesz egy meccsünk, arra gondoltam, hogy timit elhívom...
Sanyi és Dia felsóhajtottak.
- Nem fogod elhívni – közölte Dia, miközben jókedvűen evett. – Anya most mondta, hogy holnap elutazik.
Gunner erre a hírre elkedvtelenedett.
- Ma komolyan elhalmoztok bókokkal – nyögött fel. – Először Apa jön azzal, hogy biztos nem vagyok beleesve, most meg...
- Hát igen, Gun. Ez a férfiak élete. – Dia színpadiasan sóhajtott. – Ti szegények!
Rita kuncogott.
- Anya, ez isteni. Nem hiába voltam a kuktád!
Sanyi elmosolyodott.
- Egyetértek. Nekem is ízlik, pedig én aztán végképp nem vagyok oda a mardigói ételekért.
- Azt tudom – bólintott Rita. – Nem is te lennél, Sanyi.
- Egyik nap elmehetnénk a nagyihoz – szólalt meg Dia.
- Mégis, melyikhez? – kérdezte Gunner gúnyolódva. – Apa szüleihez, Anya édesanyjához vagy Rita szüleihez? Van választék bőven! Legszívesebben én mindegyikhez elmennék – tette hozzá lelkesen. – Egyszer, még kiskoromban találkoztam Anya anyjával, és nagyon jófejnek tűnt.

- Végülis mindenkihez elmehetünk – vont vállat Sanyi. – Ha annyira szeretnéd, miért ne? Dia?
- Nekem mindegy...
- Akkor ez meg van beszélve. – Sanyi letette a villáját, és betette a mosogatóba a tányérját. – Na, mi a program ma estére?
- Nos... nem tudom. – Rita Dia segítségével leszedte az asztalt. – Én igazából rettentő fáradt vagyok ma.
- Én is – vágta rá kórusban Gunner és Dia.
Sanyi széttárta a karját.
- Én meg nem. Mi lenne, ha kiülnénk a teraszra?
Családja beleegyezett.
Sanyi a korlátra könyökölt, Gunner, Rita és Dia úgyszintén.
- Látjátok azt a csillagot ott fent? – kérdezte Gunner, az égre mutatva. Sanyi is oda nézett, de egyszeriben elállt a lélegzete. A gyomrában gombőc nőtt, aztán megenyhült. És nagyon szépnek látta a világot. Sokkal szebbnek, mint valaha egész életében. S tudta, ez így lesz mostantól. Mindig együtt lesznek, túl téren és időn.

S a fejük fölött, magasan, egy arc bontakozott ki a sötétből, s mosolygott rájuk a csillagok fénylő lámpásai közül. Sanyi pedig, átkarolva Gunner és Dia vállát, titokzatosan, mintha csak ő értené, visszamosolygott.

Vége