Szél, mely A szél c. vers alapján íródott

Valamelyik este, az egyik novellás oldalon, olvastam egy szép verset a szélről. Már akkor megragadta a fantáziámat. Akkor arra gondoltam, milyen jó is lenne, ha az ember néha bőréből kibújva, valami más is lehetne, amire titokban vágyik, vagy éppen a lelkét feltölthetné egy boldog pillanattal.

Valamiért most is ez jutott eszembe, ahogy jövök hazafelé így késő este a munkából. Kicsit felzaklatott az a sok vita, ami az utóbbi időben jellemzi azt a helyet, ahol dolgozom. Szinte kipirultam a méregtől és a visszafogott dühtől, amit nem adtam ki magamból. Ekkor egy lágy fuvallat simogatta meg arcomat. Olyan jól esett, máris megnyugodtam és azonnal a kedvesemre gondoltam. Sajnos most nagyon messze volt tőlem, így még alkalmam sem volt rá, hogy ha csak pár percre is, de láthassam. A huncut szél úrfi azonban továbbra sem tágított mellőlem. Szabályosan követett, mintha nyugtatni szeretett volna.

Ekkor jutott eszembe az a vers és lassan elandalodtam, milyen jó lenne, most a kis szelecske helyében lenni és a magasban fenn a szerelmem után menni, látni mit csinál éppen, vele lenni, ha csak egy pillanat erejéig is. És ekkor azt éreztem, hogy valami emel fölfelé a magasba. Ijedten néztem szét, hát látom, hogy ott állok nekidőlve egy fának, miközben én mégis itt vagyok fenn. Körbeforogtam, a testem nem látszott, csak egy láthatatlan valami, hát én is egy kis szellő lány lettem. Máris elindultam, mögöttem a szélfiúval, abba az irányba, ahol a drágámat tudtam. Olyan pillanat alatt értem oda, hogy még én is meglepődtem.

Miközben repültem, csodaszép tájak futottak el alattam. Innen a magasból minden másnak látszik. Szebbnek, tisztábbnak, az emberek hangyákként futkároznak érthetetlen módon és megannyi felé. A hegyek hósipkája és az erdők hatalmas ereje csak megkétszerezte gyorsaságomat. Nagyon gyorsan érkeztem meg arra a helyre, ahol most tudtam őt. Megkerestem onnan fentről azt, aki oly kedves nekem, hát Ő egy padon ül, és olvas. Közelebb lebbentem, és akkor láttam, hogy azt a levelet tartja a kezében, amit utoljára írtam. Lekanyarodtam elé, látni szerettem volna az arcát, mit érez, mire gondol közben. Szomorúság öntötte el szép vonásait, amitől nagyon bús lettem és a szélfiú bólogatására simogatni kezdtem. Igen, de én szerelmes voltam, nem úgy, mint ez a kis kelekótya itt mellettem, aki mulatságból borzolni kezdte a haját. Ezért lassan, nagyon óvatosan értem hozzá, azt akartam, hogy azt érezze, amit most én.

Először a fejét, gyönyörű barna haját próbáltam megsimogatni, ekkor ő hátradőlt és hagyta a szélnek, hogy megfújja. Utána finoman kezdtem az arcát körbejárni, szinte külön, külön minden ujjammal lassan cirógatni, ahogy egyébként is szerettem volna. A szemét becsukva engedte, hogy tegyem vele, amit akarok. Mikor kijátszottam magam az arcán, a szája jött, ahol lassú, óvatos mozdulatokkal jártam körbe, hiszen a szerelme vagyok. Erre a csodás pillanatra vágyom otthon régóta. Ő is így lehetett vele, mert egyszer csak hallom, ahogy a nevem szólít. Szinte beleborzongtam volna, ha nem a szél vagyok. Így azonban folytattam a drága férfi ajkával a játékot.

Mire a szeméhez értem, már kiment belőlem minden erő és csak lebbenni tudtam egyet mellette. Majd hirtelen magamhoz tértem és ott álltam ahol az előbb még jártam, a hazafelé vezető úton, egyedül. Ez a magány így, hogy láthattam őt, még rosszabb volt, mint előtte. Lassan bandukoltam tovább, és ahogy megérkeztem, nyílt az ajtóm és a kedvesem állt előttem teljes életnagyságban. Olyan boldogan ugrottam a nyakába, hogy alig tudott megállni, majdnem elsodortam. A nyitott ajtót egy hirtelen erősebb fuvallat becsapta, én felnéztem, a kis szélfiú állt a szobában, nevetős szemekkel és kedvesen. Fel nem tett kérdésemre halkan azt felelte, hogy ilyen nagy a szél és a szerelem ereje.

Egyik pillanatban itt, a másikban már ott, hogy örülni tudjunk a kedves a hazaérkezettnek. Vagy talán olyan gyorsan mentem akkor ott fenn, hogy az a tegnap volt? Sosem tudom meg, csak azt, hogy milyen nagyon boldog lettem a szerelmem karjai között.