Jön még tavasz?

Folyó, rakpart, víz. Lépcsőn ülünk. Mögöttünk a város. Megnéznek kicsit, de sebaj. Érthető, hisz -5 fok van. Nem sok embernek jut eszébe ilyenkor leülni a hideg kőre.
- Mit nézel?
- Mi? Hogy én? Semmit.
- Ne mondd már! Hát látom.
- Micsodát?
- Meredten nézel és elég ijesztően…
Kis csend. Nem tudom, mit mondjak, aztán mégis. Mondom, ami az eszembe jut.
- Nem esett még hó az idén. Kár. Kár, mert mikor esik, úgy érzem, megtisztítja a várost. Pont, mint régen anya a szőnyeget, emlékszel? Kitette a hóra, szőrével lefelé és ahogyan havazott tovább, a ráeső és elolvadó hópihék kitisztították a szőnyeget. Mikor meg felszedtük, egy koszos téglalapforma maradt csak.
- Emlékszem. Hogy jutott ez eszedbe? Mi a baj?
- Semmi.
- Ahaa, mert semmi, ugye? A húgod vagyok, ismerlek. Mennem kell, de ne hidd, hogy megúszol, este hívlak.
- Oké. Hívj! Én maradok még.
- Valahogy gondoltam. Azért kapok egy cuppanóst?
Ezen már elvigyorodom.
- Beteg vagy? Te utálsz pusziszkodni, nem?
- Ja. De most akarok. Baj?

Lehet erre mást tenni, mint hogy felállok és nyomok egy cuppost az arcára? Ugye nem? Felállok hát, megteszem. Rám néz és elindul. Nézem, ahogy távolodik. Klassz csaj lett belőle, konstatálom. Azután csak állok és töprengek, nem tudom, mit csináljak, merre menjek… Visszaülni nincs már kedvem, bandukolok hát a folyó mentén. Senkit nem látok a parton, jól esik a magány. Alig ötven méterre tőlem nyüzsög a város. Sétálok picit, azután elindulok felfelé. Az emberek közé. Mit tesznek a berögzült szokások? Érzem, ahogy közeledem hozzájuk, igazodik az arcom is. Felveszem én is az álarcot. Mert manapság ez így illik kérem. Nem ildomos az arcunkon hordani magunkat. Ez van. Megszokom én ezt valaha? – töprengek. Megállok, visszanézek a vízre. Imádom. Imádom nyáron, ősszel, tavasszal és télen is. Bámulom, ahogyan sötéten hömpölyög. Két férfi közeledik, érzem, megnéznek. Megállnak, váltanak pár szót, nem hallom, de valahogy tudom, a szövetkabátos elküldi a barátját. Ide fog jönni. Hogy miért történnek velem néha ilyenek? Már jön is. Azt hiszi nem veszem észre, de téved. Mellém érve köszön.

- Jó napot! Zavarhatom?
Megnézem, szimpatikus arca van, kedves, meleg barna szemekkel.
- Szia. – mondom. - Igen, de csak, ha nem magázódunk.
- Remek. – mosolyodik el. Szép a mosolya, bizalmat ébreszt. – Nem haragszol akkor ugye, hogy megszólítottalak?
- Nem. Csak furcsállom. Manapság ez nemigen megszokott, ugye.
- Nem, tényleg nem. De az sem szokványos, hogy egy jól szituált, szép arcú nő így álljon magányosan, és a folyót bámulja. Ráadásul igen különös arccal.
Nézem az arcát, a szemeit és nem tudom, mit mondjak. Nem érzem idegennek, mintha mindig ismertem volna. Önkéntelenül elnevetem magam.
- Pedig azt hittem, felvettem már az álarcom!
- Hát nem. De ne is vedd! Szép vagy nélküle. Sétálunk egyet?
- Kedves vagy. Köszönöm a bókot. Sétálnék, de bevallom, kezdek fázni. Tudod, én már jó ideje sétálgatok.
- Remek. – mondja ismét. – Nekem sincs melegem. Egy kávét meginnál velem valahol?
- Nem kávézom. Esetleg teát, azt szívesen. Van itt a közelben..
- Egy teaház. – szakít félbe. – Én sem kávézom, és gyakran benézek oda. Akkor mehetünk? – kérdi.
- Menjünk!
- Megengeded? – nyúl a kezemért.

A szemébe nézek, és eszembe sem jut, hogy akár nemet is mondhatnék. Mi ez? – sejlik fel bennem a kérdés, de egy képzeletbeli legyintéssel el is hessegetem magamtól. Teljes természetességgel csúsztatom ökölbe zárt kezem a tenyerébe. Nem nyitja ki az ujjaimat, úgy gombócként fogja körül. Kellemes az érintése. Meleg és puha, pont, mint a szeme. Jó. Nagyon jó. Nem beszélgetünk, csak megyünk, lassan. Néha megnéz, hihetetlen módom bizserget a tekintete. Ha felnézek a szemem sarkából, elkapja a szemét rólam. Elmosolyodom, erre ő elneveti magát. Kézenfogva lépünk be a meleg, teaillatú helységbe. Az első teremben két kanapé, dohányzóasztal és egy zongora. Beljebb apró asztalok székekkel.
- Jó lesz itt a kanapén? – kérdi.
- Persze. – válaszolom.

Lesegíti a kabátom, majd leveszi a sajátját is, leülünk. Jön a pincérlány, meg sem kérdi, én milyen teát innék, rendel. Persze olyat, amit én is szeretek. Már meg sem lepődöm. Eleinte csak nézzük egymást, de azután jönnek a szavak, kéretlenül is. Apró szösszeneteket mesél önmagáról és kérdez. Kérdez, kérdez, kérdez… Nem vagyok én ehhez hozzászokva, de jól esik. Semmi igazán személyes téma, mégis, valahogy sokat tudunk meg egymásról. Apróságokból. Közben fürkésszük a másik arcát, szemét, kezét. Az idő meg szalad. Arra leszek figyelmes, hogy besötétedett és még csak azt sem vettem észre, mikor. Az órámra nézek, elmúlt hat.
- Jesszusom! – pattanok fel a kanapéról – Mennem kell, ne haragudj!
- Ugyan, te ne haragudj, hogy elraboltam az időd! – mondja, és hozza a kabátom. – Hazakísérhetlek?

Nézem, ahogyan néz rám kérdőn és bólintok. Elindulunk ismét. Kezem a kezében. Fura gondolatok jutnak eszembe az első szerelemről. Utoljára talán akkor sétáltam így kézenfogva valakivel. Pár pillanatra emlékek idéződnek, hessegetem őket. Nem szól, nem is várom. Nézem a fákat. Kopasz ágak. Nézek előre, szürkeség. Jön még tavasz?