Köszönöm, hogy megmentettél

Almaillatú levegőt hozott felém a langyos nyárvégi szél. A narancsos színű napnyugtában élesen kirajzolódott Rubint sziluettje. Lassan felemelte a fejét és puha orrával a hajamba fújt. Szalmaillata volt, és a pofája nedves volt az alma levétől. A kerítésen ülve elláttam egészen a szomszéd telek távolabbi végében álló házig.
Lassan fújdogálni kezdett a szél és meg meglebbentette hosszú, mélyvörös hajamat, és Rubint csillogó barna sörényét. Pici fehér csillagát simogatva mélyet sóhajtottam, aztán lecsusszantam a kerítésről és a lovam mellé álltam. Figyelt, és várta mi történik. Olyan fogékony volt az érzelmeimre, mint egy hiper érzékeny szenzor. És most végre azt érezhette, hogy boldog vagyok. Nyugodt. Érezhette, hogy tudom, most már mindennek vége, és most már minden jobb lesz. Nem felhőtlenül jó, de jobb. Annyi minden szépet láttam magam előtt. Annyi mindent meg akartam még tanítani az ÉN lovamnak. Annyi mindent akartam még vele játszani. Annyi mindent szerettem még volna elmondani neki.
… és annyi mindent meg kellett még köszönnöm annyi mindenkinek… Rubintnak is… a barátaimnak is…