A szeretett 'unalom'

Elmentek hát. Mindenki elment a suliba. Csend borult a házra. Ilyenkor szoktam fél óra építő álmot tartani. Tudom én, hogy ez furán hangzik, de én így nevezem. Tanyán élünk, távol mindentől. A gyerekek másfél kilométert gyalogolnak a buszhoz minden reggel, de nem bánják. Sokszor kérdeztem már tőlük, akarnak-e beljebb költözni, de a válasz mindig nem. Megértem, hisz nekem sem lenne kedvem. Ma is teszem, amit minden nap megteszek. Készítek egy teát, kezembe fogom a bögrém, és kiülök vele a kis teraszunk lépcsőéjre. Hátam az oszlopnak támasztom, és csak nézem a vidéket. Nincs határ. Kitágul a látótér.

Emlékszem, mikor először jártam ezen a tájon. Mikor még csak kerestük a házat, a nekünk valót. Leszálltunk a buszról, hátizsák a hátunkon és elindultunk. Szinte beleszédültem. Akkoriban panelban laktunk, a tizediken, egy háromszobás lakásban. Valahogy mindig szűknek éreztem a várost és bezártnak, de sosem tudtam az okát, hogy miért. Azután, mikor elment a busz és szétnéztem, rájöttem. Mert a házak, mint megannyi fal van jelen. Korlátozza a látást, és nyugodtan nevessetek ki, de az állandó korlát a szem előtt, lezárja az ember gondolatait is. Bedobozolja.

Újságkivágás volt nálunk, rajta az eladó tanyák. Jött egy lovaskocsi, megállítottuk, megkérdeztük, hol van a tanya, amit keresünk. Ízes tájszólással magyarázott a férfi, majd felajánlotta, hogy elvisz, mert három megállóval hamarabb szálltunk le. Előtte trágyát szállíthatott. A szag legalábbis arról árulkodott, de nem bántunk. Kiültünk a kocsi szélére és lábunkat lóbázva zötykölődtünk. Mennyit nevettünk utána ezen.

Gyakran eszembe jut az a nap, mikor ide kiülök. Főleg ilyenkor tavasszal. Mert akkor is tavasz volt. Március, mint most. Hűvös van, a szél is fúj, a kő is hideg, de nem bánom. Eszembe sem jut, hogy székre is ülhetnék. Szeretem a föld közelségét. Nézem a sarjadó füvet, az erdőket a távolban, és szívom magamba a tavasz illatát. Mert van neki. Ilyenkor úgy érzem, mintha belesimulnék Isten tenyerébe. A tea hűl és fogy a bögrében. Tudom, mire megiszom, apró barna szőrcsomó fog feltűnni a látóhatáron. A kiskutyánk, aki minden reggel kikíséri a gyereksereget a buszhoz, megvárja, míg felszállnak, azután hazasétál. Délután negyed négykor, pontosabban, mint az óra, elindul, hogy ott várja őket a busznál, és hazakísérje. Minden nap. Jó ez az állandóság.

Utolsó korty, felnézek, már látom is Bonit, ahogyan közeledik. Boni, komolyabb nevén Bonbon, amolyan pulikeverék, csupabozont kutty, és roppant okos. Megvárom, mert meg szoktam várni, hogy azután együtt végezkelődjünk, ahogyan a helyiek mondják. Közel van már, alig tíz méterre a kaputól.
- Megjöttél Boni? Rendben elmentek a lurkók? – szólok ki neki, mire hangos örömteli vakkantást kapok.
- Na, gyere! Etessük meg akkor a többieket!

Heves farokcsóvával és kis vakkantásokkal „válaszol”. Felállok, a bögrét a lépcsőn hagyom - majd beviszem, ráér - és elindulunk körutunkra. Sorban végigjárjuk a többi állatot. Csirkéket, kacsákat, pulykákat, nyuszikat, malacokat és Bogyót, a kecskét. Nyolc óra is elmúlik, mire végzünk.
- Na gyere Boni, nézzünk szét az almásban, lássuk voltak-e ma ott az őzek!
Boni boldogan követ. Az őzek, ma is, mint általában, jártak ott hajnalban. Szoktunk nekik kitenni egy kis takarmányt, hogy ne rágják meg a fákat, míg kevés az eleség. Végeztünk. Nincs még kilenc óra sem. Főzni még korai, hát keresek egy könyvet és kiülök vele a lépcsőre olvasni. Nálunk nem délre készül az ebéd, hisz semmi értelme nem lenne, mert úgyis csak négyre érnek haza. Bonbon boldogan csahog, amint meglátja a kezemben a könyvet, tudja jól, most egy kis babusgatásban lesz része. Ilyenkor törökülésben ülök, ő a lábaimra hajtja a buksiját, míg olvasok ott szunyókál és kéjesen „tűri”, hogy vakargatom a fületövét. Ha elzsibbad a lábam és megmozdulok, némi elégedetlenségnek ad hangot. Tudom, nevetséges és badarság, de néha hangosan felolvasok neki egy-egy részt, ha érdekesebbnek találom. Persze azt is tudom, hogy ez hihetetlen annak, aki még nem látott ilyet, de figyel és van, hogy nem tetszik neki, amit hall. Általában azért igen. Ma verseket olvasunk, mégpedig Petőfit, mert minden regényen túl vagyok és nem volt időm bemenni a helyi könyvtárba, hogy hozzak újat. Boni szereti a verseket.

Néha felnézek és élvezem a Nap simogató melegét az arcomon. Mikor már fázom a kövön ülni, megdögizem Bonit és meginvitálom egy kis hintázásra. Óriási hintánk van. A férjem csinálta, mikor még jobb napjai voltak. Hinta után játék a lasztival, és mehetek főzni. Míg főzök, szól a zene, Bonbon ott fekszik a küszöbön, van, hogy egy cicus is gombolyodik a hátán és néha bekvaffog nekem. Olyankor kiszólok valamit, mire lenyugszik. Közben elvégzek még pár házimunkát is. Azután negyed négy lesz, a mi kis szőrpamacsunk beszól nekem, hogy indul, és elkocog.

Tudom, már csak negyvenöt perc és megtelik a ház gyerekzsivajjal. Szeretem ezeket a csendes nyugodt délelőttöket, de mit sem érnének, ha nem követné őket a hangzavar azután… És így megy ez napról napra… Hogy unalmas? Talán. Én mégis szeretem…